Birodalom a világ végén
szerző: Vaszkun Judit
Hála a kornak, mely nem csak a mennyiségi silány tömegtermékekkel bombázza az embereket, hanem a vad kreativitásnak is hagy egy szűk teret: korunk minden felszínes jelenségére van egy önironizáló válasz. A szappanoperáktól habzó televízió műsorok közé is időnként beférkőzik egy-egy ilyen reflexió. Az elsősorban kórházsorozatok paródiájaként számon tartott Birodalom mindezt egy olyan hangot és stílust megütve közvetíti, ami egyformán fogyasztható, élvezhető és elgondolkodtató is.

A sorozat kétszer négy epizódja annak ellenére, hogy a kilencvenes években született (az első széria 1994-ben, a második 1998-ban), ma mintha csak egyre több aktualitást nyerne, bár az itthoni műsorszerkesztők láthatóan nem érzik égetőnek sem a műfaji színesítését a programoknak sem a nézők igényességének növelését

Hogy tömegek is jót szórakozhatnak rajta - amellett, hogy a kritikusok elismerést is kivívta és nemzetközi fesztiváldíjat is nyert a produkció -, mi sem bizonyítja jobban, mint a dán televízió főműsoridőben való vetítése után kitört hangos siker.
A helyszín a (valóságban is létező) dán Birodalmi Kórház. A látszólag egymás mellett élő, cselekvő szereplők útvonalai keresztezik itt egymást képtelenebbnél képtelenebb szituációkba keveredve.

Lars Von Trier intuícióira hagyatkozva összegyűjtött egy sor divatos, kecsegtető elemet: a műfaj nem csupán tévésorozat, de horror, pszichothriller is, vígjátékos fordulatokkal. A felszínes bűnügyi história mögött megbúvó komoly etikai, erkölcsi, politikai, világnézeti dilemmákkal támadja le, hol könnyesre kacagtatva, hol megfélemlítve a nézőt. Trier párhuzamba állítja a merev materializmust a misztikummal, a tudományt az okkultizmussal, az értelmet a fogyatékossággal, az emberi világot a szellemivel. Figyelmeztet, nemcsak hogy nem létezik egyik a másik nélkül, de vegytisztán sem fordulnak elő. S az átmenetek már olyan mértékeket öltenek, hogy még az élők- holtak közötti állapot, a zombi lét is teret kap..
Nos, a rendező a hozzávalókat bedobta a gépbe, gombot nyomott, s csodáknak csodája, egy páratlan arányérzékkel megáldott remekművet kaptunk.

Slussz poénként a hatalmas piros csokornyakkendős büszke rendező, mintha az arcunkon ülő megrökönyödésen akarna élvezkedni, mosolyogva lép az epizódok végén látható vörös függöny elé s figyelmeztet bennünket: ez csak fikció, ne féljünk a látott borzalmaktól, de azért vonjuk le belőle magunknak a tanulságot. Amit talán nem tudunk könnyen megtenni, de az, hogy a látottak még napokig mozognak, dolgoznak az ember fejében, garantált
Sorozat, mert leláncol, ahogy felcsendül a főcímzene, figyelmesen koncentrálunk az „előző rész tartalmára” és bizsergető izgalommal várjuk az újabb fordulatokat. Sorozat, mert a szimpatikus fiúorvosnak és a kedves lányorvosnak szurkolunk, hogy összejöjjenek, a kórházigazgatót abszurd rögeszméitől a falat kaparjuk, a bamba ápoló esetlenségein jókat nevetünk, a jóságos szörnyszülöttől undorodunk, az önjelölt nyomozóval közösen agyalunk, vagyis: együtt lélegzünk a szereplőkkel. Sorozat, mert mindennapi kapcsolatok és szituációk alakulnak ki, olyan hétköznapi érzelmek jelennek meg, mint a szerelem, féltékenység, teljesítménykényszer, méreg, harc az idővel, amikbe könnyen beleélhetjük magunkat. Sorozat, mert ahogy vége van egy résznek a szemérmetlen kíváncsiság uralkodik el rajtunk a továbbiakat illetően.

De mégsem sorozat, mert azt a nyugalmat árasztó állandóságot, a világrendet távolról sem sugallja, mint amivel a többi televíziós sorozat „ajándékozza meg” a függőket. Csak egy bizonyosságot kapunk: azt az egyre növekvő káoszt, ami elhatalmasodik a Birodalmon, nem emberi kéz fogja kibogozni, s így csak derülni lehet a fel-alá rohangáló karaktereken, akik akármilyen abszurd is, mi magunk vagyunk.