A nosztalgia időutazása
szerző: Kinga
Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy a jelenből a múltba révedés koronázatlan királya Valentine Louis Georges Eugene Marcel Proust. Elegendő egyetlen madeleine süteményt a teába mártanunk, s máris az író gyermekkorában járunk,  régi sérelmek és óhajok labirintusában, hogy csak a leghíresebb részletét emeljem ki legfőbb művének, melynek címe Az eltűnt idő nyomában. Rosszindulatúan feltételezhetnénk, hogy ez az ominózus jelenet, ami később Semprun-nél is fölfedezhető más formában, azért vált a legnevesebbé, mert megannyi kritikus elemző csupán eddig jutott míg aztán végleg belefulladt a prousti szóáradatba.

Próbálták már az 1800-as évek fordulóján élő író stílusát utánozni, fölülmúlni, de kétlem, hogy valaha sikerülni fog valakinek túlszárnyalnia a 3200 oldalas regényes társadalomrajzot, mely Dante munkásságához hasonlatosan zár le egy kort fél lábbal az újba lépve, összefoglalva a régit. Pedig nem kisebb nevek kísérleteztek, mint James Joyce (Ulysses) és Robert Musil (Tulajdonságok nélküli ember). Ezzel azonban nem fejezhetjük be a prousti varázs által megihletett alkotók sorát, itt említhető Virginia Wolf, Samuel Beckett, Harold Pinter, Luigi Pirandello, Miguel de Unamuno vagy a két hete boncolt Jack Kerouac.

Proust fő műve nem egy könnyű olvasmány, ha sietve a villamoson, ebédszünetben vagy csak úgy lefekvés előtt akarunk valamit fogyasztani, akkor bizony rossz könyvre leltünk. Az eltűnt idő nyomában megkívánja, hogy minden kis idegszálunkkal figyeljünk a szavak túláradó hömpölygésére, a metaforák tobzódására. Nehéz szöveg, mert nem az elbeszélő drámai izgatottságával mesél a szerző, szelíden csöndesen szól, olykor talán el is altat, ám elvitathatatlan mesélőkedve segít túllendülni a lecsukódó szemhéjak árnyvilágán. Hallatlanul izgalmas, ahogyan a századforduló három évtizedéről, a Dreyfus ügytől egészen a világháborúig beszámol. Ahogyan megörökíti saját életén keresztül, önnön gyengeségének és erősségének küzdelmén át, az arisztokrácia bukását és a középosztály fölemelkedését. Pusztán azzal, hogy szalonélményeit, örökös önvallomásait papírra veti. Nem kevesebb volt ezzel Proust szándéka, hogy kilépjen az "úri műkedvelők" köréből és az oly nehézkesen induló írói útra lépjen. Az első rész (Swann) 1913-as megjelenése meg is hozta lassan a sikert.

Ekkor még terveiben csupán három rész szerepelt, a gyermekkori emlékek combray-i otthonában, a "nagyvilág" így Guemantes-ék kastélya, s végül A megtalált idő. Ez utóbbi egyszerre született meg az első résszel, hogy összefogja az előző köteteket és magyarázkodjon kissé, megalkossa önnön kis esztétikáját, felfedje az alkotás genezisét. Ebből lett később hét nagy fejezet, a már említett Swann, a Bimbózó lányok, a Guemantes-ék (felé- teljes fordításban), a Szodoma és Gomorrha, majd a poszthumusz kiadott, így befejezetlen, vázlatosabb: A fogoly lány, Albertine eltűnése és a záró akkord: A megtalált idő.

Rengeteget lehetne még szólni a Somerset Maugham szerint az időről megírt leghatásosabb könyvről, a gyermeki képtársító erőtől kezdve, az ellentétek feszültségén át, az alkotói életmód megjelenéséig vagy arról, hogy Franciaországban már képregény formájában is megjelent az időregény. S akkor még nem is írtunk az alkotó életéről, és a bergsoni filozófiáról, mely mozgatórugója a műnek, ami Proust szerint: "Egy nagy temető, amelynek zárókövén már a nevek is elmosódtak." Aminek köszönhetően végül beláthatjuk az igazságát annak, hogy: "Énünk nem más, mint állapotaink sorának egymásra rétegződése. A hullámzás folyton a felszínre vet egyes régebbi részeket." -  Ám most megkímélem az Olvasót.