Meggyőződésem, hogy drogos könyvet csak az tud írni, aki maga is megtapasztalta a függőség poklát. Az utolsó Letérő Brooklyn felé és a Rekviem egy álomért című regények szerzője, Hubert Selby ennek a kritériumnak teljes mértékben megfelel. Az említett első könyv óriási botrányt robbantott ki, a másik pedig igazi kultikus művé vált.
A címben felidézett álom nem csak a közhelyessé vált utopisztikus amerikai álomra utal, annál sokkal összetettebb. A helyszín egy brooklyni lakótelep, ahol egy magányos özvegyasszony él a fiával. Sara Goldfarb és Harry sivár, kilátástalan helyzetben vannak, és nincs túl sok reményük egy szebb jövőre. Harry drogfüggő, tehát elsődlegesen az lebeg a szeme előtt, hogy pénzt szerezzen anyagra. Ehhez kézenfekvő megoldás, hogy zaciba adja anyja tévéjét, többször egymás után, hiszen az asszony mindig kiváltja. Sara Goldfarb szintén függő, hiszen sekélyes életében egyetlen szórakozást az állandó tévénézés és evés jelent. A konfliktus is innen ered, hiszen megkeresik kedvenc vetélkedő műsorától, és meghívják egy adásba. Az asszonynak még maradt némi hiúsága, és szeretne beleférni abba a piros ruhába, ami évekkel korábban még olyan jól állt neki, és ezzel a múltat, az elvesztett boldogságát is szeretné visszakapni egy kis időre. Ezzel párhuzamosan Harry – noha már a leállás lebegett a szeme előtt – barátaival kábítószer kereskedésbe kezd, ami először óriási üzletnek tűnik, majd lassan veszteségesbe fordul. A magányos anyát pedig sürgeti az idő, a gyors fogyás érdekében kétes eredetű tablettákat kezd el szedni, amelyek a heroinhoz hasonló függőséget generálnak nála. Harry felismeri anyja tüneteit, és ezen a ponton még reménykedünk, szurkolunk nekik, de a drogfüggőség a szociális problémáknak nem az a jelensége, ami általában hepienddel végződik. Függetlenül attól, hogy anyáról vagy fiúról van szó.
A könyvben létrehozott kis világ annyira valósághű, hogy szinte bárhol játszódhatna. A szereplők mindennapi emberek, és még ha nem is azonosulunk velük, a szimpátiánkat kiérdemlik. Küzdelemből áll az életük, igyekeznek legyőzni a magányt és a kiszolgáltatottságot, de az átlagos, boldogságot kereső kispolgári létet most is csak egy hajszál választja el a lesüllyedéstől. Harry és barátnője a szerelmüket, a közös jövőjüket és minden elvüket eldobják a drog miatt, önpusztításuk a teljes leépülés felé vezet. Hubert Selby remekműve magában hordozta az adaptáció lehetőségét, ami meg is valósult Darren Aronofsky rendezésében. A kivitelezés reális és közvetlen lett, a végeredmény nem takargat, de nem is misztifikál túl semmit.
A címben felidézett álom nem csak a közhelyessé vált utopisztikus amerikai álomra utal, annál sokkal összetettebb. A helyszín egy brooklyni lakótelep, ahol egy magányos özvegyasszony él a fiával. Sara Goldfarb és Harry sivár, kilátástalan helyzetben vannak, és nincs túl sok reményük egy szebb jövőre. Harry drogfüggő, tehát elsődlegesen az lebeg a szeme előtt, hogy pénzt szerezzen anyagra. Ehhez kézenfekvő megoldás, hogy zaciba adja anyja tévéjét, többször egymás után, hiszen az asszony mindig kiváltja. Sara Goldfarb szintén függő, hiszen sekélyes életében egyetlen szórakozást az állandó tévénézés és evés jelent. A konfliktus is innen ered, hiszen megkeresik kedvenc vetélkedő műsorától, és meghívják egy adásba. Az asszonynak még maradt némi hiúsága, és szeretne beleférni abba a piros ruhába, ami évekkel korábban még olyan jól állt neki, és ezzel a múltat, az elvesztett boldogságát is szeretné visszakapni egy kis időre. Ezzel párhuzamosan Harry – noha már a leállás lebegett a szeme előtt – barátaival kábítószer kereskedésbe kezd, ami először óriási üzletnek tűnik, majd lassan veszteségesbe fordul. A magányos anyát pedig sürgeti az idő, a gyors fogyás érdekében kétes eredetű tablettákat kezd el szedni, amelyek a heroinhoz hasonló függőséget generálnak nála. Harry felismeri anyja tüneteit, és ezen a ponton még reménykedünk, szurkolunk nekik, de a drogfüggőség a szociális problémáknak nem az a jelensége, ami általában hepienddel végződik. Függetlenül attól, hogy anyáról vagy fiúról van szó.