Sosem értettem a féltékenyeket, olyan hiábavaló ez az érzés. Hiszen ha nincsen ok megmérgezi a kapcsolatot, ha pedig van alapja, akkor ott már más problémák is voltak/vannak, amit nem lehet egyszerűen féltékenységi jelenetekkel megoldani.
Ilyen jelenetekkel igazából semmit nem lehet megoldani. Legfeljebb érzelmi zsarolásra alkalmas, de annak újfent semmi értelme. Persze nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez az érzés, nem más tulajdonképpen, mint önbizalomhiány. Jobban mondva erre vezethető vissza, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a kapcsolat viszonylatában kell kezelni a helyzetet, hanem az egyén szintjén is. De nem bocsátkozom további pszichológiai elemzésbe, nézzük inkább meg egy-két dalon keresztül, milyen típusú féltékenységek vannak ritmusba szedve.
Ím az alaptípus, férfi a nőre, nő a férfire, mert van ott valahol egy harmadik esetlegesen csábító szerepben. Máskor a múlt árnyéka sejtelmesen vetül a jelenre s túl sok(k) az "exkapcsolat", melyek fölött lehetetlen túllépni. Ilyen rejtélyes zavaró tényező John Lennon és Yoko Ono életében volt egy pár, bár inkább Lennon paranoiájának köszönhetően. A zene eredetileg más szöveggel volt megálmodva, csak később kapta új ruháját, nyilvános bocsánatkérés és magyarázatféleképpen a kedvesnek a "féltékeny sráctól".
Mire lehetünk még féltékenyek? A kedvesünk elfoglaltságaira, melyek elveszik az időt attól, hogy együtt lehessünk... Tárgy(ak)ra, amiket jobban dédelget, amikhez nem enged hozzáférést, vagy esetleg egy új barátra/barátnőre, mint az a The Divinyls: I'm Jealous számában is megjelenik. Az új, a "nem hozzád való" szerelmes, akit isten őrizzen attól, hogy meglássa a régi barátnő, s akit teljesen érthetetlen mód újított be A férfi, hiszen a régi kedvestől megkapott mindent - legalábbis szerinte.
Aztán itt van egy számomra kissé nehezen megfejthető darab a: Jealous minds, they think alike. De lehet csak azért ködös számomra, mert nem vagyok egy féltékeny elme. A "szerző" a You Me at six (vagy ymas vagy ym@6 vagy fellelhető még sok-sok formában nevük), a 2005-ben formálódott Weybridge, Surrey-beli angol pop punk csapat.
Majd egy elfogult hab a tortán, a féltékenység új színezete, irígység a szépségre, erőre, észre, gazdagságra, bátorságra és még megannyi másra, mindez vagdalva, ölve, marcangolva, megfőzve, aztán szépen Edd meg amit főztél magadnak, "de nyald ki a tányért utánam"! Előadóként pedig a szimbólumok földbetipróját, a klipjeiről méltán híres, erős gyomrúaknak való Rammsteint tisztelhetjük. Sehnsucht album, 1998.
Ezekkel a dalokkal fülünkben eltöprenghetünk azon mi a jobb: féltékenynek lenni ok nélkül egy mindennél hűségesebb párral; vagy teljesen gyanútlanul élni egy olyan valakivel, ki lépten-nyomon megcsalja kedvesét. Az olvasóra hagyom a választást!
Sosem értettem a féltékenyeket, olyan hiábavaló ez az érzés. Hiszen ha nincsen ok megmérgezi a kapcsolatot, ha pedig van alapja, akkor ott már más problémák is voltak/vannak, amit nem lehet egyszerűen féltékenységi jelenetekkel megoldani.
