|
|
| | | | | Sziklakórház – avagy a szigorúan titkos atombunker esete |  szerző: Baranyai Richárd |
Háború... Ott vannak sebesültek...Őket el kell látni...Várhegy...Ott vannak barlangok... (jó régen). Azokat át lehet építeni, összekötni... (már a középkorban kis termeket építettek ki néhol, azokat alakították át az 1930-as évektől kezdve). Létre lehet hozni egy légó (légoltalmi) bunkert, benne elsősegélynyújtó teremmel... (II. világháború előtt).
 Azt kissé ki lehet bővíteni, oda adni a Szent János Kórháznak, doktor Kovács István kezei alá. (1939 és ’44 között alakították ki a Székesfőváros Sebészeti Szükségkórháza névre keresztelt objektumot). Eredetileg 40 orvos, és sok-sok önkéntes, Vöröskeresztes dolgozott itt, és 300 ember ellátására tervezték (polgári és katonai személyek egyaránt), de volt rá példa, hogy ennek kétszerese (vagy még több) is volt a beteglétszám (aki nem fért a kórterembe, azt elhelyezték a barlangrendszer különböző pontjain, szalmazsákokon, padlón). A légó jellegből adódóan külön aggregátorral is ellátták a kórházat, így akkor is üzemelhetett, amikor más kórházak, áram híján, működésképtelenné váltak.
’46 és ’52 között egy gyógyszergyártó bérelte a kórház addigra kiürült  rendszerét (az eszközöket a háború végeztével elszállították), és tífusz elleni oltást állítottak itt elő. ’52-ben titkosították a létesítményt, és 2002-ig titkos besorolás alatt is maradt a kórház (akit érdekel, LOSK 0101/01 volt a rejtjelszám). Ez idő alatt fölszerelték minden jóval, a hidegháborúra készülés szellemében. 1956-ban rövid ideig ismét kórházként üzemelt. A forradalom alatt hat fiú és egy lány született itt. Ezután újabb átépítések, atombiztossá tétel, vegyi és atomszennyezés esetére el és felkészített termek, gépek sokasága kapott itt helyet, folyamatos karbantartás mellett. Később a polgári védelem tartott itt gyakorlatokat, és raktárnak használta.
2007-ben nyílt meg a nagyközönség számára a Múzeumok éjszakáján, és azóta is, óránként induló idegenvezetéssel megtekinthető a létesítmény. (Nyitvatartási időben, azért éjjel 11-kor szerintem az én szép szemeimért sem vezetnének végig.) Ennyit dióhélyban a „száraz” tényekből...
 Megérkeztem, nem jutottam be, mert amíg a vezetés tart, előfordulhat, hogy a bejárat előtt kell várakozni. Nem probléma, szép az idő, a motor ülése kényelmes fekhely. Bejutok, egy kedves hölgy kisebb felvilágosítással szolgál az árakról, a túrák hosszáról (van egy fél és egy egyórás vezetés, amiből nem élet az élet, ha nem járja végig az ember a hosszabbat, de mindenki döntsön belátása szerint...) Ezután leültetnek a régi ládákból kialakított moziba, ahol nagyjából az előbb leírtakat tudhatjuk meg kisfilmes formában (a hátul röhögcsélő gyerekek kicsit bezavartak, de nem jelentős a probléma). Ezután elindult a túra. A hossz nagyjából 1 km, mindenki csak saját felelősségre, (pulcsiban, ha nem akar megfázni) és szigorúan távoltartva magát minden nemű taperolási hajlamtól (ugyanis a viaszbábok kopnak, a berendezések meg jó lenne, ha működőképesek maradnának). A túravezető úriember szépen váltogat az angol és magyar között, így egyáltalán nem zavaró soknyelvű csoportunk számára a többiekkel való „együttműködés”. (És még jókat is nevettem: „a légópince részbe azért nem tudunk lemenni, mert ahhoz keresztül kell menni a barlangrensódszer olyan részein, ahol középkori csontok is vannak – megunt háremhölgyek- amikkel a kutatók dolgoznak...” – by Tamás)
A séta álomásait most nem sorolnám föl, a lényeg az, hogy végigjárja az  intézmény minden fontosabb részét, megszemlélhető a mintegy 70-80 viaszbábu akik élethű sebekkel, világháborús, félős, sietve gyógyítós hangulattal árasztják el a szemlélőt. Persze nem maradhat ki Morfeusz, az altatógép, amit csupán egyszer, az Evita forgatásán használtak eddigi 50-60 éve során. A berendezés része a nagy-nagy halom orvosi műszer és „elsősegély csomag” amit az esetleges támadások idejére halmoztak fel itt az évtizedek során. Félúton lemaradtak a féltúrások, másik idegenvezetőt kaptunk, de mindezek ellenre sem zökkentem ki a háborús, mindenre-felkészültünk, ha-kell-a-folyosón-operálunk hangulatból. És ez jól is van így, elvégre ezt szerettem volna látni, átélni. Legalább egy kis időre én is része lehettem a kórház szag és látvány birodalmának, amely visszarepített 40-50 évet. Ez az igazi retró.
|
|
 |
|
