|
|
| | | | | Egy kincses füzet mementója |  szerző: Plecskó Edina |
Radnóti Miklós több kitűnő verseskötettel is megajándékozta az utókort, de ezek közül is talán utolsó könyvének indíttatása és csodával határos módon való megkerülése miatt vált a Bori notesz igazán különlegessé. A bori munkaszolgálati táborban, „rémhírek és férgek” között átélt szenvedéseit leíró költő ugyanis kitűnően bizonyítja e verses gyűjteményével, hogy embertelen körülmények között is megmaradhat valaki költőnek, s ami még fontosabb, embernek.
 1944-et írtak, amikor Radnóti szenvedéstörténetének végső szakasza megkezdődött: ekkor kapta meg ugyanis utolsó munkaszolgálati behívóját a szerbiai Bor városába, amely helyen átélt szenvedéseit tömörítő kis füzete aztán Bori noteszként vonult be az irodalmi köztudatba. S bár a költő mindig bízott megmenekülésében, az írásokról másolatot készített, amelyeket rabtársára, Szalai Sándorra bízott – általa került aztán haza a versek nagy része, míg a többi bori költemény talán a sors kegyes akaratából Radnóti tömegsírjának exhumálásakor került elő. A költő a nyári hónapokban még valamennyire őrizte életkedvét, ekkor született a Hetedik ecloga című első bori költeménye is – egy tulajdonképpen párbeszédszerű monológ, egy meghitt beszélgetés odaképzelt feleségével, Fannival. A versben megjelenő irreális csodavárás ellenére naturalista módon ábrázolja Radnóti a megalázottságát, állati sorba kényszeríttet voltát: „úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron.” Ám mindezek ellenére mégis ébren virraszt és ír, míg társai alszanak, hitelt adva a benne soha ki nem haló költői tűznek. E versében megbújó otthon utáni vágyódása cseng fel egy hónappal később keletkezett, Á la recherche… című művében is – itt még csak 35 évesen, de már számba veszi a múltat a halál közelségében, mintegy lemondóan a régi barátokra és szép nőkre gondolva, de végső kiábrándultságában is esélyt adva önmagának a túlélésre.
Erőltetett menet – ez az az élmény, amelyet a költő is oly sokszor megtapasztalt, s ahogyan egy drámai feszültségű versét is elnevezte Noteszében. Összes műve közül talán ez érzékelteti legszembetűnőbben lelkiállapotát versformájával, azaz a szünettel kettétört sorok mondanivalójával: ezzel hitelesen érzékelteti a foglyok kényszerű, botladozó menetelését. A remény és kétségbeesés között csapongó Radnótiban a vers végére aztán ismét az elszántság diadalmaskodik.
Utolsó művei Razglednicák – „képeslapok” – formájában maradtak fenn, összesen négy írást tömörítve. Ezekből, az időrendben hal álához közel eső utolsó két alkotása már végtelen lemondást és kiúttalanságot közvetítenek, éreztetik Radnóti meggyötört lelki világát, tovább már nem fokozható tragikumát, s nemsokára bekövetkező sorsát: „Fölöttünk fú a förtelmes halál.” 1944. november 9-én Abda határában lőtték tarkón az addigra már végleg kimerült Radnótit és társait magyar kísérők két SS katona segédletével, s temették őket tömegsírba. Méltatlan halál ez egy még méltatlanabb szenvedéstörténet után, de örökérvényű versei mindörökre hordozni fogják üzenetét.
|
|
 |
|
