|
|
| | | | | Morricone és a banditák |  szerző: Szántó Sz. Erika |
A kis Ennioról, aki a Santa Cecilia-i konzervatóriumban járt trombita szakra, még senki sem gondolta, hogy pár év múlva western hősök, bérgyilkosok és maffiózók rántják elő rigmusaira a fegyvereiket.
 Pedig így lett. Sőt, Ennio Morricone több mint 550 filmhez írt kísérőzenét. De hogy csak a legismertebbeket említsük az ő nevéhez fűződik a Jó, a Rossz és Csúf, a népszerű maffiasorozat, a Polip (La Piovra), vagy A profi filmzenéje is. A kezdeti konzervatóriumi évek után 1964-ben Sergio Leone hívta Egy maréknyi dollárért című alkotásához, hogy néhány betétdalnak készítse el a hangszerelését, és innen már nem volt megállás. Munkájára hamar felfigyeltek, mert olyan hagyományostól eltérő hangszereket alkalmazott, mint amilyen a harmonika, a harang vagy az elektromos gitár. Sorra kapta a megbízásokat, s bár elsősorban westernfilm-zeneszerzőként jegyezték meg nevét, számos más műfajban is dolgozott a vígjátéktól a romantikus filmeken át a horrorokig. Egyik leghíresebb filmzenéjét az 1968-as Leone-rendezéshez, a Volt egyszer egy vadnyugathoz készítette, melynek feledhetetlen harmonikaszólója örökre beégeti a mondatot a néző agyába: „Te kis ribanc, ugye szereted, ha egy férfi keze rajtad van... még akkor is, ha az a kéz a férjed gyilkosáé!”
Következő állomás A Jó, a Rossz, és a Csúf , melyben ugyan a Jó nem jobb, mint társai, a Rossz nem rosszabb, és a Csúf, nos ő sem csúnyább, mint a másik kettő, de a zene lehengerlő. A dallamok örökbecsű voltát jelzi az is, hogy a Metallica együttes Morricone a filmhez írt „Ecstacy of Gold” című kompozícióját használja bevezetőként koncertjein 1984 óta.
Neurotikus figurák, bérgyilkosok, vértócsák, golyózápor és Jean-Paul Belmondo. A Profi végzenéjén, ami azért fel-felcsendül a film alatt is, minden széplelkű iparos elérzékenyül.
|
|
 |
|
