|
|
| | | | | Ryan McGinley |  szerző: Balogh Eszter |
I Know Where the Summer Goes – vagyis tudom, hová megy a nyár. Ezt a Belle & Sebastian dalcímet vette kölcsön Ryan McGinley egy 2008-as New York-i kiállításához. Nos, ha ő tudja, az remek, engem viszont sokkal jobban izgatott az, hogy ő hová ment nyáron, amiből ez a fotósorozat született.
Történt ugyanis, hogy ez a New York-i fiatalember, aki népes családból származott és serdülőkorát deszkások, zenészek és egyéb művészek között töltötte, majd valamiképp a fényképezéssel is intim viszonyba került, egy nap felkerekedett tizenhat modellel és három asszisztenssel, keresztülvágott az Egyesült Államokon, és végigfotózta a vidéket és útitársait – többnyire meztelenül. Mivel jókor volt jó partykon, hamar felfedezték, többek között Agnes B galériatulajdonos. Szerelem szövődött a hölgy és az úr képei között, és innentől nem írom tovább, mert úgyis mindenki tudja.
Azt régóta sejtem, hogy egy művész karrierjében sokat számíthat egy jól kiválasztott buli, egy kacsintás a megfelelő emberre, egy vidám hangulatú önmenedzselés mojitoval a kézben - és ebben most nincs rosszindulat, tényleg sokat számít. Ryan McGinley képei nem azért jók, mert annyira tanult fotós, vagy annyira kidolgozottak az alkotásai, hanem mert egy olyan életérzést jelenítenek meg, amit vagy elfelejtettünk már, vagy nem is voltunk soha elég bátrak hozzá. A képein mindenki fiatal, meztelen és gátlástalan. Bennük van a vágyott vagy megélt szabadság és spontaneitás, a szerelem és a vadság, a fesztelenség.
Ugyanattól szépek a képei, amitől az a régi nyár, amikor még felelőtlenül ugráltunk a bányatóba, és ezt jól tudja a Levi’s, a Puma, a Wrangler, akik mind őt kérték fel reklámkampányaik vizuális levezényléséhez. Ezeken a fotókon másodlagos szerepet tölt be a ruha, ha egyáltalán szerephez jut: a Pumának készített kisfilmben szereplő pár például egy szál bicikliben teker végig a széles amerikai mezőkön! Nos igen, egy bizonyos szint után már nem kell bizonygatni, hogy egy márka minőségi ruhákat takar. Kell viszont csatolni hozzá egy életstílust, amit a farmerral együtt a szatyorba raknak a pénztárnál, és bármily’ félénk, pattanásos vagy szeplős kiskamaszok vagyunk, egy Levi’s-szel miénk a boldogság, amit McGinley modelljei sugároznak sáros ruhában, a folyóban hemperegve, semmivel sem törődve. Hogy ez illúziókergetés, azt nem bizonygatom, mert az, és kész. Viszont tehetséges illuzionistát választottak: aki szimplán élvezi, amit csinál, nincs benne görcsösség és akarás, nincsenek fölösleges dolgok a képein, természetesek és egyszerűek, nem látszanak többnek, mintha egy nyaraláson készültek volna a barátainkról, semmi álca, körítés és mellébeszélés, mégis tudatos, átgondolt és stílusos alkotások. Hagyjuk hatni őket.
|
|
 |
|
