Kedves Anyácska!
Bocsásson meg, amiért a telet egyetlen szó és rólam való híradás nélkül kellett tölteni, kicsiny, józsefvárosi bérházunk első emeleti odújában. Tudom, hogy édesapa halála óta nehezen megy sora, és jómagam sem könnyítek terhein Itáliai tartózkodásommal, de kérem higgye el, hogy szükséges még egy tavaszt a dél eme ámulatba ejtő vidékén töltenem.
Talán tudja, hogy az elmúlt évek sikere és kiállításai után, még nem sikerült képet jó áron eladnom. Igaz, az a megtiszteltetés ért, hogy Adyt és Juhász Gyulát is barátaim között tudhatom. Az irodalom eme közelsége az, talán ami  miatt jómagam is bátorkodtam tollat ragadni. Most úgy érzem, fel kell hagynom a korábban forradalminak hitt irányzatokkal, mint a szimbolista szecesszió, a szürrealizmus vagy a preraffaelista festészet. Inkább regényt írok egy olyan világról, ami sosemvolt, és ahol sosemvolt nyelven beszélnek. Na’Conxypannak neveztem el, ahol különleges lények élnek. Úgy képzelem, hogy él ott egy vörös hajú ikerpár, a Tikkerton testvérek, akik nagyneves tudósok segítségével kívánnak az űrbe jutni. Lesz egy anyóka, Bollboll, igen és lesznek piripiri kékgyerekek és vakolatgyerekek. Kell egy borzasztóan híres csínfaragó, egy torzonborz kutya, aki nem más, mint a Népbank ex-vezérigazgatója, s aki rossz híre miatt árpakásaüzleteket kénytelen lebonyolítani. Rajzolok bele azért egy nagy tömeglényt is, amely hirtelen szétszóródó hangot hallat, ha kell. Mert nehogy azt higgye Anyácska, hogy emiatt végképp felhagyok a festészettel. Csak most minden másképp lesz általa. Tessék ezt komolyan venni. Hisz nem az álom börtönöz be, hanem a valóság. De ha egyszer hó hull Na’Conxypanra, akkor úgyis megérti művészetem, nem csak Ön, hanem a nemzedék is, ami engedte, hogy hamu szórja tele Európát.
Tényleg bocsásson meg, amiért késlekedtem levelemmel. A koszt viselhető, csak a szobák üressége okoz tompultságot. Vasárnaponként tehetek sétát a kertben. Olyankor mindenki kedves.
Csókolja szerető fia:
Gulácsy Lajos
Lipótmező, 1932 januárja
|
