Engedtessék meg nekem, hogy Takács M. József szokatlan rövid Boris Vian bemutatásával kezdjem soraim.
Boris Vian (1920–1959) Iskolai végzettsége: Műegyetem
Csillagjegye: Halak
Legkedvesebb írója: Alfred Jarry
Legkedvesebb muzsikusai: Louis Armstrong és Duke Ellington
Gyermekei: Patrick (1942) és Carole (1948)
Macskájának neve: Wolfgang Büsi von Drachenfels
Kedvenc autója: egy 1911-es Richard Brazier
Kedvenc színe: sárga
Kedvenc szórakozóhelyei: a Tabou jazz-pince és a Club Saint-Germain-des-Prés
Hobbija: festészet, fafaragás, barkácsolás, modellezés, autószerelés
Írói álnevei: Vernon Sullivan, Bison Ravi, Baron Visi, Hugo Hachebuisson, Adolphe Schmürtz
Utolsó munkahelye: a jazz szekció művészeti vezetője a Philips alapította Fontana lemezkiadóban
Utolsó lakóhelye: Párizs, Cité Véron, a Moulin Rouge és Jacques Prévert szomszédságában
Sírja: szülőhelyén, Ville-d’Avray-ban (sírkövén nincs semmiféle felirat)
 Ím ő Boris Vian, az álmodozó. Matematikus, Jazz-muzsikus, zeneszerző, festő, költő... és már ennyiből is kiválóan látszik, hogy érdeklődése oly szerteágazó, mint a deltának nevezett folyótorkolatok. Érdekes nem, hogy pont ilyen címmel folyt hazánkban egy tudományos műsor anno domini? Ám félre ezzel. Szóljunk inkább egy filmszereplőről, egy Miles Davis-szel zenélő figuráról, vagy még inkább ennek az alaknak egy 1946-os regényéről. L'Écume des jours (Tajtékos napok).
Annyira örülnék, hogyha lenne egy ember, aki képletesen fogalmazva megfogja a kezem és végigvezet Boris Vian művein. Úgy értem az értelmezésén, s közben megmutatná az összes kis kincset benne. Nekem ugyanis nem sikerült megértenem teljes egészében az író zsenialitását. Hiányzik az összekapcsoló láncok felfedezésében rejlő "heuréka" érzés. Átkozottul tétlenül pislogok a helyzet felett, hiszen mindazt egyenként, mi jellemzi ezt a regényt: tragikomikus, groteszk és szürreális - imádom. Együtt valahogy, ebben a köntösben mégsem adja ki azt a kémiát, mely annyi más olvasónál a szerelem vegyületét adja. Lehet, a hiba az én gépezetemben van? Nem lennék fogékony a szerelmesregényekre? Még ha szirup mentesek, akkor sem?
 Csodálkozva nézem, miként istenítik a jazz ritmusára, a Duke Ellington által hangszerelt Chloé-ra sandacsacsázva ezt a remeket. Melankolikusan elgondolkodtató. Mármint a mű, amit még értek is. A Colin által megtestesített alapszándék és a cél elérése, valamint az időközben előbukkanó akadályok... Viszont mégis minden a végletekig kristálytiszta marad. Ez nemes, és összeszorítja az ember szívét, olyan szép. Közben pedig ilyen félmondatok jönnek: "Természetesen - vélekedett Chick. - Maga olyan stramm, mint Johnny Weissmüller. De nem mindenki Tarzan!" Bár - hozzátenném - mindenkinek megengedett a próbálkozás! Ez a hiba (az értetlenkedés), mely a gépezetemben van valószínűleg nagyon is egyszerű, úgy hívják: magyar nyelvre lefordított alkotás. Miként csodálatos anyanyelvünkben a két szó: fordítás - ferdítés, oly közel áll egymáshoz, akként vet ez a testvér-rokonság gátat egy lefordított műremek maradéktalan élvezetének: a nem eredeti nyelven való fogyasztás.
 A Pekingi ősz is így bukhatott meg nálam, egyszerűen érdektelenségbe fulladt, elkezdtem új könyvet keresni a polcon. Kérem ne dobáljanak meg paradicsommal, melyben kis cetlin a "műveletlen tahó" felirata éktelenkedik. Kifejezetten elutasítom az efféle szerencsesütiket! A problematika forrása, hogy nem egy nyelvet beszélünk! Úgy értem én és Boris Vian. Nem a gondolatok szárnyaló nyelvezetéről beszélek, mely egyfajta sajátságos telepátiával átível nyelvi, időbeli és térbeli korlátokon egyaránt. Hanem a nagyon is racionális, földhözragadt "parole" nyelvezetét kívánom effajta kritikai szemlélettel kutatni.
Törött bicskám ellenére azt javaslom Drága Olvasóm, lapozd föl bátran Boris Vian könyveit, és élvezd a lapokon fölcsendülő Jazz dallamát!
|
