|
|
A Bábel után a kortárs mexikói filmművészet másik legjelentősebb rendezőjének alkotása is megérkezett a magyar mozikba. Akárcsak Inarritu, Guillermo del Toro is az emberek közti kommunikáció hiányáról mesél, de egészen más eszközökkel, mint fiatal kollégája. Neki nincs szüksége három kontinensre ahhoz, hogy mondanivalóját univerzálissá tegye, hiszen egy sokkal nagyobb birodalmat választott filmje helyszínéül: a végtelen emberi fantáziát.
Szerző: Jankovics Márton
Úgy látszik, hogy Guillermo del Toro-t képtelen bedarálni Hollywood. Hiába készít rendszeresen az Álomgyár számára korrekt, ám teljesen átlagos horrorfilmeket (Mimic, a júdás faj; Penge 2; Hellboy), újra és újra kiderül, hogy emellett tovább tudja fokozni alkotói kreativitását. A Spanyolországban forgatott Faun labirintusa is ékes bizonyítéka annak, hogy del Toro egyáltalán nem veszítette el sajátos szerzői látásmódját.
A Faun labirintusában két, egymástól fényévnyi távolságra álló műfaj ad találkát egymásnak, hiszen del Toro keze alatt szerves egységgé olvadnak össze a fantasy és a történelmi alapokon nyugvó háborús film műfaji jellegzetességei. 1944-ben járunk, a spanyol polgárháború végnapjaiban, amikor már csak egy-két elszánt partizáncsapat próbálja megnehezíteni a győztes Franco uralkodását. A kis Ofelia terhes anyjával együtt új nevelőapjához költözik egy vidéki udvarházba, amely egyben a fő hadiszállása a partizánok ellen folytatott ádáz küzdelemnek. Az események innentől kezdve két szálon futnak: miközben a ház körül zajlanak a véres leszámolások, a tündérmeséken nevelkedett Ofelia saját fantáziabirodalmába menekül a valóság borzalma elől. Egy faun állítása szerint három próbát kell kiállnia ahhoz, hogy halhatatlan hercegnőként visszatérhessen földalatti királyságába, ahonnan hajdanán szökött meg az emberek közé. A film nem véletlenül nyerte el az Oscar díjat három vizuális kategóriában is (smink, maszk, operatőri munka), hiszen a fantázialények aprólékos kidolgozásának, és a kamera művészi kezelésének a végeredménye egy egészen egyedi, lélegzetelállító látványvilág lett.
A Faun labirintusában az a legizgalmasabb, ahogy a cselekmény előrehaladtával egyre inkább áthatja egymást a tündérmesék világa és a polgárháború véres realitása, mígnem a Kubrick Ragyogása által ihletett fináléban végérvényesen összeolvad a kettő. A néző végül már nem tudja eldönteni, hogy mi is a helyzet igazából: A filmben látott fantasztikus lények valóban csak egy szorongó kislány képzeletének szüleményei? Vagy pedig az örökös háborúba belefásult felnőttek képtelenek már meglátni a nagyon is valóságos csodát? A világnak kétféle olvasata áll itt egymás mellett, és del Toro ránk bízza, hogy melyiket fogadjuk el mérvadónak.
A filmnek pusztán egyetlen szempontból tett rosszat a szokatlan műfaji keveredés. Persze a A faun labirintusának korántsem szerepel céljai között a történelmi hitelesség, de néha picit mégis zavaró, hogy del Toro a háborús felek jellemzésében pusztán a fekete és a fehér színt ismeri. A francoista tiszt végletes brutalitásával és kegyetlenségével szemben a partizánok olyan ártatlanok, akár a ma született bárány. Ami azonban a tündérmesében alapelvárás – a jó és a rossz szélsőséges megkülönböztetése – annak a háborús filmben az árnyalt ábrázolásmód látja a kárát. Persze ez a kis szépséghiba egyáltalán nem csorbítja A faun labirintusának művészi értékét, hiszen del Toro nem a jó és a rossz, hanem a képzelet és a valóság határvidékén kutakodik.
|
|
 |
|
