Miért inkább a létező, mint a semmi? – teszi fel a kérdést Heidegger Mi a metafizika? című tanulmányában. Egy parodista, hitvallásaként pedig azt kérdezhetné meg, hogy miért inkább a karikatúra, mint az eredeti?
White and nerdy
Nem csak Eminem az, akinek fehérként sikerült sikereket elérnie a rap műfaján belül, hanem egy hozzá hasonló furcsa fickónak is: Weird al Yankovic-nak. Igaz egy teljesen más megközelítés segítette, anyakönyvezett nevén Alfred Matthew Yankovicot a toplisták élére.
A fura jelzővel megilletett zeneszerző, producer, parodista, szatírista is úgy kezdte, mint mindenki más; szülei beíratták hétévesen a helyi zeneiskolába. Csak nem a gitár tanszakra, hanem harmonikázni. Az iskolában egyébként kitűnő tanuló Al-t mindenki furcsának tartotta, és ezen nem segített az sem, hogy egy évvel korábban kezdte az iskolát és kihagyta a második évet is, olyan jól haladt a tananyaggal. Így folyton fiatalabb maradt (sic!) osztálytársainál, akik nem kezelték jól a helyzetet. Főleg, hogy Yankovicot nem érdekelte sem a sport, sem bármilyen más szociális interakció, ami az iskolához kötötte volna. Kivéve azt a nemzeti mozgalmat, ami arra inspirálta a diákokat, hogy a vitában, szónoklatban jeleskedjenek, vagyis hogy a retorikai kvalitásaikat kiaknázzák. Több trófeát is szerzett az egyesület non-profit edukációja során. Az egyetem alatt kezdetett el rádiózni, kis kitérő lehetett, hogy valójában építésznek tanult. Pedig már ennyiből leszűrhetjük, hogy a szöveg az ő fegyvere, nála jobban senki nem forgatja a szavakat. Legalábbis a paródia kategórián belül. Ha nem is egyenes, de meg volt már az út számára az egyetemi rádiótól, egy los angeles-i rádióműsor társulatáig, majd az első lemezfelvételig (Joan Jettet figurázta ki az I Love Rocky Roadban.) Leborotválta a bajuszát, megnövesztette a haját és megműtette a szemét. Ja és közben szép lassan még híres is lett.
De hogy az általa kicsavart művek, hogyan jobbak, eredetiben-vagy áthumorizálva, azt mindenki döntse el magának. Az biztos, hogy egyik előadónak se fájhat a görbe tükör, amit Weird haverunk eléjük tart. A létező (intellektuális és ironikus vagy cinikus szócsavarás) és a semmi (mint üresfejű, popdívák, popszövegei) párharca örökös marad.
Ugyanakkor a létezőt is csak a semmi felől ragadhatjuk meg. Valahogy így.
A fura jelzővel megilletett zeneszerző, producer, parodista, szatírista is úgy kezdte, mint mindenki más; szülei beíratták hétévesen a helyi zeneiskolába. Csak nem a gitár tanszakra, hanem harmonikázni. Az iskolában egyébként kitűnő tanuló Al-t mindenki furcsának tartotta, és ezen nem segített az sem, hogy egy évvel korábban kezdte az iskolát és kihagyta a második évet is, olyan jól haladt a tananyaggal. Így folyton fiatalabb maradt (sic!) osztálytársainál, akik nem kezelték jól a helyzetet. Főleg, hogy Yankovicot nem érdekelte sem a sport, sem bármilyen más szociális interakció, ami az iskolához kötötte volna. Kivéve azt a nemzeti mozgalmat, ami arra inspirálta a diákokat, hogy a vitában, szónoklatban jeleskedjenek, vagyis hogy a retorikai kvalitásaikat kiaknázzák. Több trófeát is szerzett az egyesület non-profit edukációja során. Az egyetem alatt kezdetett el rádiózni, kis kitérő lehetett, hogy valójában építésznek tanult. Pedig már ennyiből leszűrhetjük, hogy a szöveg az ő fegyvere, nála jobban senki nem forgatja a szavakat. Legalábbis a paródia kategórián belül. Ha nem is egyenes, de meg volt már az út számára az egyetemi rádiótól, egy los angeles-i rádióműsor társulatáig, majd az első lemezfelvételig (Joan Jettet figurázta ki az I Love Rocky Roadban.) Leborotválta a bajuszát, megnövesztette a haját és megműtette a szemét. Ja és közben szép lassan még híres is lett.