George Méliés és a Hold
szerző: Szántó Sz. Erika
Az első trükkre véletlenül jött rá, amikor egyik filmvetítése közben egy omnibusz halottaskocsivá változott. Nem sokkal később ráébredt a hirtelen átalakulás okára: forgatás közben a film elakadt, majd ismét elindult.

George Méliés nélkül a film, ma nem lenne az, ami. Az 1895-ben induló, ki-épp-hol alapon szerveződő Lumiere, Edison, Skladanowsky és Friese-Greene-féle “Hollywood előtti” mozi mindenkit bűvkörébe vonva, 1915-re cseperedett iparággá, nem kis részben Méliés-nek köszönhetően. A bűvészből avanzsált trükkmester a már egyre kevesebb nézőt vonzó életjelenetekről forgatott tekercsek helyett (Lumiére fivérek: A vonat érkezése -1895, A munkaidő vége –1895), szórakoztató-kísérletező filmjeinek egyikeként nemcsak az első sci-fit alkotta meg (Utazás a Holdba -1902), de  a filmet is elindította a "színpadszerű előadások felé vezető úton". Vállalkozása, a Star film 1896 és 1912 között százával ontotta a különleges filmeket, alkalmazva az akkor még szokatlan vágás, trükk és átúsztatás technikáját.

Egyik kedvenc trükkje, a pillanatmegállítás módszere volt, amikor megállította a kamerát, majd a színészt kiléptette a színről, azután újraindította a felvevőt, miáltal olyan hatást keltett, mintha a szereplő hirtelen eltűnt volna. (Egy hölgy eltüntetése –1896)
A meghökkenést, (és a nézőszám emelkedését) leginkább az keltette, hogy a korai, preklasszikus mozit inkább még a direkt megjelenítési eszközök alkalmazása jellemezte, mintsem a variálása. Méliés filmjei ezzel szemben bár megfeleltek a korszak szabványos tablóstílusának- a túlzott színpadiasságnak-, bővelkedtek a varázslatos megjelenésekben és eltűnésekben. Leghíresebb filmje, az Utazás a Holdba is ezt mutatja. Jules Verne 1865-ben kiadott, azonos című regényének, és H.G. Wells Földről a Holdra c. regényének az ötvözetére épülő negyedórás sci-fiben, Méliés keresztvágással hangsúlyozza a történéseket. Francia csillagászok utaznak a Holdra, ám a felfedező úton a nem épp barátságos Holdkirályra és a rákokhoz hasonló, szelenitákra bukkanak. Fogságba esnek, majd szökésük után sietve térnek vissza a Földre. Az űrhajó holdraszállását két beállításban láthatjuk: az első, “űrből” készített beállításon az űrhajó szemén találja el a Holdembert, és annak arckifejezése fintorból grimaszra vált. A “Hold felszínéről” készített második beállításon az űrhajó újból leszáll. Azt pedig, amikor a kutatók az űrhajójukhoz rohannak és visszasietnek a Föld biztonságába, négy beállításon mutatja a rendező. Az elsőn a hajó elhagyja a Holdat és eltűnik a kép alján, a másodikon a jármű a kép teteje felől halad lefelé, a harmadikon a víz felé mozog, végül a negyediken a víz felszínéről süllyed le a tengerfenékre.


Ezeket a trükköket a rendező pályája csúcsán, 15 év alatt mintegy 400 filmben kamatoztatta, az érdekes azonban az, hogy az 1902-es Hold-rémkép alapsémája, még a ’69-es békés holdraszállással is alig változott az évtizedek folyamán. Kiegészült a cselekmény, hosszabb lett a film, fejlődött a trükktechnika, de ahogy már az első űrutazós filmnél, a mai sci-fikben is levonható tanulság: a másik planéta értelmes élővilága mindig ellenséges.