|
|
| | | | | Hova még? – Prostituálódó média |  szerző: Baranyai Richárd |
Este van, sötétedik, hazaérek, görnyed a hátam, elegem van a melóból. Leülök és rátaposok a távirányítóra közben. Nem baj, talán a tévé bekapcsolásával az agyam kikapcsol. Épp egy nyakig sáros pasas produkálja magát. Valahonnan ismerős az arca. Jéé, ez a Bárdosi, mit keres egy birkózó az őserdőben? És ha már ott van, miért veszik föl, és küldik ki kicsiny hazája tévéképernyőire nomád életét?
És a többiek? Egy enyhén exhibicionista lantművész, néhány énekes, életművész, egy újságíró. Ho gy kerülnek ezek ide?
Na mindegy, nincs kedvem ahhoz, hogy mazochista celebeket bámuljak, kapcs tovább. Persze... itt is csak kicsit más. A látvány elsőre kellemesebb, mégis csak egy modellt láthatunk. Bár a koncepció ugyanaz, vegyünk valakit, akit nem zavar, ha minden percét filmre vesszük, tegyük ki egy olyan országba, ahol senkit nem ismer, nem ért, majd tárjuk a nézők elé vesszőfutását. Ekkor már elkezdem figyelni a műsort, nem azért, mert olyan jó, hanem mert megfogalmazódik bennem a kérdés: megéri? Mi az, amiért egy ember hajlandó ki/eladni az életét?
Meddig tart a munka, a szórakoztatás, meddig a művészet és hol kezdődik önmagunk kiárusítása, azaz a prostitúció?
Ezek a határok igen képlékenyek. Néhány éve láthattuk, amint a Tereskova művésznévre hallgató Nagy Kriszta hat különböző mellmérettel ábrázolta magát a 200000 Ft című képen, majd nem is olyan rég azzal borzolta a közvélemény amúgy sem teljesen nyugodt idegeit, hogy egy népszerű showműsorban nemesebbik szerve illatáról énekelt. Míg a kép még könnyedén értelmezhető művészetének megnyilvánulásaként, a dalt már inkább botránykeltésnek tartanám. Bár az is igaz, hogy a művészet, mint a megszokottból való kitörés egy formája, gyakran pont a megbotránkoztatásra épít. Egyszerűbb, de valahogy mégis bonyolultabb a helyzet a például Fekete Pákónál, aki valahogy mindig képes visszakapaszkodni, és bekúszni a képernyőkre, pont amikor már végre jótékony homály fedné előző szerepléseinek emlékét.
Koránt sem vagyok meggyőződve arról, hogy az említett úriember bármely megnyilvánulását nevezhetnénk művészinek. Viszont azt sem hiszem, hogy olyan hatalmas összegeket kapna újabb és újabb „érdekes” megnyilvánulásaiért, hogy csupán a pénz miatt megérje számára hülyét csinálni magából. (Mondjuk Havas Tanár Úr kiakasztása már megérte...)
 Ő talán a szereplési vágyának kielégítésére törekszik, mindenféle ideológia nélkül. Ez is becsülendő, legalább nem akarja megmagyarázni, és nem gyárt hangzatos mondatokat önmaga igazolására. Most, hogy idáig jutottam eszmefuttatásomban, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy az igazi különbséget a művészek és az önmagukat kiárusítók között a tudatosság fokozatai jelentik. Az, aki ideológiát alkotva megmagyarázza cselekedetei értelmét, valószínűleg a tudatosság egy olyan fokán van, amikor másokból akar érzéseket kiváltani cselekedeteivel. Nem mondanám, hogy az, akit csupán a pénz motivál, nem rendelkezik egyfajta tudatossággal, sőt. Ugyanolyan tudatosan irányítja a nézők gondolatait, és számít cselekedetei visszahangjára, viszont a célja már teljesen más. Az ilyen emberek célja inkább önigazolás, vagy a fizetés nagysága (ami gyakran az önigazolás egy alappillére).
Azt mondom tehát, hogy a média szereplői eladják magukat, de mindannyian más ideológiával teszik, van, akinek ez egyfajta művészet, és van akinek csak munka, amiből pénze származik. Azt pedig döntse el a kedves olvasó, hogy melyiküknek ad igazat.
|
|
 |
|
