High School Musical avagy daloljuk végig a középsulit 1.
szerző: Baranyai Richárd
Megjártam. Ez nem az én hetem. Hogy foghattam ki pont egy ilyen témát? Ha már musical miért nem valami olyan, amit egy kicsit élveznék is? Nos, ezek a kérdések mind megfogalmazódtak bennem (és még egy-két kevésbé "kedves" hangvételű is...), és nem mondhatnám, hogy megnyugtató válaszokat találtam volna rájuk. De amit meg kell nézni, azt meg kell, így "kikölcsönöztem" a teljes High School Musical kollekciót és elkezdtem végignézni.

Az első rész:
Adott egy srác aki a csajok kedvence, mert pont annyira félénk, amennyire vagány, és ráadásul még a suli kosaras sztárja is (Nem mellékesen imád énekelni, de ezt senkinek nem vallaná be...). És adott a helyes, aranyos, hasonlóképp félénk, és ideges típusú lány, aki ugyan majd elájul, ha szerepelnie kell, de mégis duettet énekel a sráccal, már a film első 5 percében.
Persze kiegészül a kis csapat a szükséges plusszal: egy bozontos hajú jóbarát, aki végül összejön a főhősnő elmaradhatatlan támaszával; egy szervezkedős, kissé öntelt szőke "cicababa"; a testvére aki mindenben segíti, és ha lehet még inkább emlékeztet azokra akiknek a láttán az ember keze ökölbe szorul, a lába megemelkedik és taposó mozdulatra lendül. Természetesen nem maradhat el a kiállhatatlan tanerő, a kissé megszeppent, de zseniális tehetséggel megáldott "szürke egér" zeneszerzőlány, és minden más, ami a sablondobozból előhúzható...

A 20. perc környékén már pontosan megfogalmazódik az, ami az első percben is látszik: a fiú és a lány egymásba szeretnek, a fiúnak választania kell a sport és az éneklés között, de végül mindkettőt tudja majd csinálni, a barátok először furcsán nézik, aztán mellé állnak és segítik a művészi tehetség kibontakoztatásában.
Sőt, eljön a pillanat amikor mindenkiben megmozdul az önkifejezés iránti vágy, és bevallja mihez ért, mit szeretne elérni, és ez olyan csodálatos élménnyel áraszt el minket, hogy már-már kezdenek gyűlni első, kissé sós, nedves érzéseink, és átérezzük a világ naiv igazságosságát.
Ezek a kicsiny cseppek akkor érték el legördülési határukat, amikor végül minden elvárásomnak megfelelve a páros mindkét tagja csodásan teljesít külön-külön saját területén, és természetesen egyesített erővel, a meghallgatáson is. Az már csak hab a tortán, hogy azt is megoldják, hogy egyszerre legyenek legalább három helyen (lehet, több volt, csak én nem tudok számolni).

Ami furcsa volt számomra, az az, hogy míg hősünk nem akarja, hogy a többiek megtudják, ő szeret énekelni, az első edzésjelenet már egy olyan zenés, táncos megmozdulásként jelenik meg a filmben, ahol mindenki énekel. Persze hasonló jelenetekbe később is belebotlunk. Akkor mi van ezen szégyellnivaló? Vagy én nem értem a kristálytiszta sablonlogikát?
A kedvenc mondat: De az értelem útja, amin mi járunk, olyan embereket adott a világnak, mint... Opra Winfrey...
Nem mondhatnám, hogy bármely fordulat is meglepett volna a filmben, inkább úgy fogalmaznék, hogy ékes példája az amerikai forgatókönyvíró iskolák munkásságának, ahol percre pontosan meghatározzák, mikor kell a párnak összejönni, összeveszni, végül kibékülve egymás karjába omolva minden elképzelhető és várható teljesítményt felülmúlni. Ami nem is baj, elvégre nem komoly fejtörésért nézzük a filmet, hanem kikapcsolódásként.
A film -méztől csöpögő- szavaim ellenére jó, ugyanis tökéletesen teljesíti feladatát, ad egy kedves, naiv álomképet a 14-16 éves korosztálynak. Ájult állapotomból ocsúdva neki is fogok a következő résznek, ugyanis látom közelít felém az ostor csípősebbik vége. "Igenis Szerkesztő Asszony, már folytatom is...."