#196- Színházról hideget, meleget
szerző: Tóth Tamara
Az éve első fele igen színházszegényen telt, sajna, de most júniustól úgy tűnik, felpörögnek az események. Persze ebben az is közrejátszik, ha az ember legjobb barátai jegyirodát vásárolnak.

(Ezúton is köszönet a tiszteletjegyekért, Dani és Gábor!) Ugyanakkor ezután arra is figyelnem kell, hogy a fizum nagy részét ne verjem el nálatok… Pont nemrég óriási színházi élményben volt részünk hármasban. A nyári szezonra újrapróbálták a Vámpírok bálját, új főszereplő csajjal, és félig új táncosokkal. A bemutató előtti nap estéjén ültünk be a próbára, amikorra a második felvonás közepéig jutottak el. Nagyon érdekes volt végignézni, ahogy a rendező – Cornelius Baltus – dolgozott, hihetetlen precizitással vette sorra az előadás minden mozzanatát. Nekünk, a nézőtéren figyelőknek persze nem tűntek fel az apró hibák, de Cornelius szigorúan leállította a jelenetet, ha valami nem tetszett neki. Kora reggel óta dolgoztak, mindenkin látszott, hogy hullafáradt, de nem lazsáltak, egyedül a zenekar hisztizett, hogy mikor lesz már szünet. Amikor eljöttünk, még napokig a fejemben motoszkált, hogy milyen hatalmas munka összehozni egy ilyen volumenű előadást, és bárcsak minél előbb láthatná újra a darabot, elejétől a végéig.

Pár nappal később hidegzuhanyként ért a Radnótiban a Bunbury. Vagyis inkább hideg zuhanyért könyörögtem az előadás alatt. Az emeleten ültünk Húgikával, az első igazán nyári napok egyike volt. Fent annyira elfogyott a levegő, hogy komoly erőfeszítést okozott, hogy ne szédüljek le a székről, a szememet nem tudtam nyitva tartani, és a jegyfecnivel való legyezgetés sem sokat segített. Naivan azt hittük, a két felvonás között majd kiszellőztetnek, de semmi, sőt még bágyasztóbb lett a meleg. A kedvemen az sem dobott, hogy a mellettünk ülő nyomi srác folyamatosan rágta a körmét, de ilyen hangosan még nem hallottam ezt a műveletet… Jaaa, és milyen volt a darab? A körülmények szinte élvezhetetlenné tették, pedig imádom Oscar Wilde-ot! Az előadás-rendezés korrekt volt, de hiányzott az plusz, ami miatt magunkkal vinnénk, később pedig újra és újra felidéznénk. Csányi Sándor pedig óriási csalódást okozott! Beszédhibás, elharapta a mondatok végét, ráadásul még vizuális élményt sem nyújtott. Az előadást nemrég láttuk, de már most úgy érzem, mintha évekkel ezelőtti, homályos emlék lenne.