Dr. Kovács Zoltán: „Magyarországon senki nem veszélyezteti a szólásszabadságot”
szerző: Márton Balázs
A médiatörvény és a „médiaalkotmány” hazánkban és külföldön is éles kritikákat kapott. Lapunk szerette volna megismerni a kormány álláspontját ezekkel kapcsolatosan, így megkereste a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Kormányzati Kommunikációért Felelős Államtitkárságát. Kérdéseinkre maga a részleg vezetője, Dr. Kovács Zoltán válaszolt.

Elsőként azt szeretném megkérdezni – azok kedvéért, akik a sajtószabadság megszűnéséről beszélnek Magyarországon –, hogy például le lehet-e írni egy újságban, hogy Orbán Viktor diktátorként viselkedik?

fotó:pollex.huMindent le lehet írni, ami nem ütközik a törvényekbe. Lehet, hogy meg kell védeni a sajtószabadságot a világ néhánypontján, de Magyarországon szerintem semmi nem fenyegeti azt. Amiről itt beszélünk, az nem a sajtószabadság, hanem a média szabályozásának a kérdése, ami nem ugyanaz. Gyorsan szögezzük le: a szólás- és sajtószabadság egy olyan fundamentális emberi jog, amit szerintem azon a politikai erőn számon kérni, amely a kommunista diktatúra ellen harcolva 20 éve oly sokat tett azért, hogy ez az ország megváltozzon, minimum bizarr. Ezt a külföldi újságíróknak is el szoktam mondani.

A múlt héten, ha jól tudom, Párizsban és Brüsszelben járt, ott próbálta a külföldi politikusokat és újságírókat megismertetni a magyar kormány álláspontjával. Az Ön tapasztalatai szerint mennyire érdeklődnek külföldön a médiatörvény iránt?

A nagy érdeklődést alapvetően a magyarok gerjesztik külföldön. Párizsban az UNESCO [az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete – a szerk.] konferenciáján vettem részt, mit a svéd kormány finanszírozott és támogatott. Az UNESCO alapvetően nem a politizálásról szól, hanem az ENSZ tagszervezeteként abszolút a kompromisszumok, a kulturális együttműködés és a nagyívű gondolatok terepe. Viszont hozzá tartozik a szólásszabadság kérdése is, és magyar ösztönzésre elkezdett mozogni egy-két skandináv képviselő. A konferencián ott volt az európai ügyekért felelős svéd miniszter-asszony [a liberális Birgitte Ohlsson – a szerk.], és Ő bizonyos részletekkel kapcsolatban eléggé elfogultan állt a magyar sajtótörvény ügyéhez. Nekem nem vált nyilvánvalóvá, hogy részleteiben ismerné azt, viszont annál sarkosabban állította, hogy mi korlátozzuk a szólásszabadságot.

Ilyenkor mindig azt szoktam kérdezni, hogy ennek mi az alapja? Mert benyomást könnyű kelteni. Jó személyes kapcsolatokkal, egy-egy ügyet védve nem nehéz ezt a hangulatot megteremteni. Én magam hét évig jártam a Közép-európai Egyetemre, ismerem annak a miliőjét is, és tudom, mennyire fontosnak és szépnek tartják azokat az eszméket, melyeket ott oktatnak – ezekkel pedig nincs is vita. Viszont attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdünk beszélni a médiatörvény részleteiről, kiderül, hogy ez alapvetően a precíz jogi megfogalmazások, kereszthivatkozások, alkotmánybírósági döntések, évek alatt kialakult joggyakorlat terepe, ahol minden szónak, fordulatnak jelentősége van. A Médiahatóság pedig az életünkben meglévő ezer más hatósághoz hasonlóan működik: a feladata az, hogy egy területen, amely vitathatatlanul nagyon fontos hatással van az emberek viselkedésére, élethelyzetére, betöltse azt a feladatot, amelyet az államnak valamilyen formában be kell töltenie. Azzal kapcsolatban szerintem Európában senkinek sincs kétsége, hogy médiaszabályozásra szükség van. Lehet azt a fundamentalista nézetet megfogalmazni, hogy a „non-regulation”, a szabályozás hiánya a legjobb, de én erre azt szoktam mondani, hogy tőlünk szerencsésebb országokban sem jutottak el még arra a szintre, hogy megelégednének az önszabályozással a médiában. Ez még az Egyesült Államokban se működik, ahol talán – a szó átvitt értelmében – a legliberálisabb médiaszabályozás létezik.

Tehát Ön szerint ezek a kritikák igazából valamilyen, az egyén és közösség közötti nézetkülönbségen alapulnak?

Nem, én azt gondolom, hogy az a típusú szőnyegbombázás, amit Magyarország kapott, jelentős részben nemzeti sztereotípiákon alapul. Ne legyen kétségünk, nem pusztán arról van szó, hogy a kormányfőt vagy a kormányt érte támadás, hanem minden állampolgárt, Nemesmedvestől Makóig. Amikor például „bacilusról” beszélnek [a ZDF főszerkesztője, Peter Frey fogalmazott így egy televíziós jegyzetben, mely eredetiben itt érhető el – a szerk.], kritikáik azokból a Közép-Európával („Kelet-Európával”, ahogy Nyugat-Európában mindig hívnak minket) szembeni előítéletekből építkeznek, amelyeket történészként épp én is kutattam. Hat évvel az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után mi még mindig „újonnan csatlakozott” országok vagyunk, „kezdő demokráciák”, ahogy szokták mondani, és nagyon könnyű erre a velünk szembeni ellenszenvre, bizalmatlanságra vagy bizonytalanságra politikai kampányt építeni. Ugyanakkor logikusan, érthetően el lehet magyarázni, melyik intézkedésre miért van szükség. Számomra ez egészen nyilvánvaló, mert abban a pillanatban, mikor elkezdünk beszélni a szabályozás lényegi elemeiről, arról, hogyan néz ki ez a magyar jogrendszerben és milyen analógiák, példák vannak más országoknál, megváltozik a beszélgetések jellege.

fotó: Pej László

Térjünk át erre a jogi részre: a Bizottság küldött egy levelet másfél héttel ezelőtt, melyre tegnap válaszolt a magyar kormány [az interjú február 1-jén készült – a szerk.]. Ezzel kapcsolatban elhangzott korábban egy olyan kijelentés, hogy a levélben csak technikai jellegű kifogások voltak, illetve hogy nem a sajtó- és szólásszabadsággal kapcsolatos kérdéseket fogalmaz meg. Ennek ellenére ez a levél [angolul itt] olyan mondatokat is tartalmazott, mint például „a Bizottság szakértőinek kétségei vannak afelől, hogy [a kiegyensúlyozott tájékoztatás alkalmazásának kiterjesztése minden audiovizuális médiaszolgáltatóra] megfelel-e az arányosság elvének, valamint a szólás- és információszabadság alapvető jogának...”

Ne olvassa fel, mert nagyon jól ismerem a levelet. Viszont azt is tudja, hogy nem mondatonként olvassuk és nem ragadunk ki részeket, hanem az egészet kontextusában értelmezzük. A levél itt jogértelmezési, jogalkalmazási, illetve jogharmonizációs kérdésekből kiindulva fogalmaz meg kételyt azzal kapcsolatban, hogy az audiovizuális szolgáltatásoknál a lekérhető tartalmakra [VoD – „Video on Demand” - a szerk.] kiterjesztett kiegyensúlyozott tájékoztatás esetleg túlzottan tág körre van meghatározva, és ezt gondolja tovább. Vagy máshol éppen az audiovizuális irányelv átültetésével, a származási hely kategóriájával kapcsolatban azt kérdezi, hogy a büntetés lehetősége sértheti például az áruk szabad áramlását. Ez nem azt jelenti, hogy megkérdőjeleznék Magyarországon a szólásszabadság működését, hanem azt gondolják, hogy ha az aggodalmaik megállnak, akkor azokból fakadóan sérülhet – és egyébként nagyon fontos, hogy az egész levél feltételes és nem kijelentő módban van. Ez egy kérdéseket feltevő, feltételes módban fogalmazó levél, és ennek megfelelően is született meg a válasz, aminek egyébként a Bizottság nagyon örült és rendkívül kielégítőnek talált. A levelünk egyértelműen jogharmonizációs-jogtechnikai szempontból kezdi el magyarázni, miről van szó akkor, amikor a kiegyensúlyozott tájékoztatásról beszélünk. Ott van az a bekezdés, ami szerint a magyar Alkotmánybíróság egy erre vonatkozó, 2007-es ajánlását tekinti irányelvnek ez a jogszabály – ugyanúgy egyébként, ahogy a korábbi médiatörvény is, és akkor senki nem élt ezzel kapcsolatban kifogással. Mi pedig elmagyarázzuk, hogy miközben a lekérhető tartalmak szerepe egyre növekszik és a lineárisan, tehát valós időben fogyasztott információk aránya csökken, a magukat tájékoztatónak tekintő lekérhető szolgáltatásokra is vonatkoznia kell a kiegyensúlyozottság elvének. Tehát tulajdonképpen nem történik más, mint hogy a törvény lépést tart a technikai fejlődéssel, és olyan helyekre is kiterjeszti ezt az elvet, ami logikusan következik a képi világgal szemben megfogalmazott elvárásoktól. Emellett leszögezi, hogy természetesen mindez nem vonatkozik az internetre, valamint a nyomtatott sajtóra, mivel ott értelmezhetetlen lenne.

A levéllel kapcsolatban több baloldali médium is úgy interpretálta azt, hogy a kormány nem hozta rögtön nyilvánosságra ezt a bizottsági levelet, hogy megpróbálják „elsunnyogni” ezeket az állításokat. Mi volt az oka annak, hogy ez nem történt meg?

Nézze, engem arra tanítottak, hogy ha nekem írnak egy levelet, és azt nem hozzák hivatalosan nyilvánosságra, akkor az a levél nekem szól. Valóban egy közérdekű, nagy médiaérdeklődést kiváltó témáról van szó, de az első Kroes-levél esetében is [Neelie Kroes az Európai Bizottság digitális politikáért felelős biztosa, ő vizsgálja a médiatörvénnyel kapcsolatos aggályokat – a szerk.] azt az elvet követtük, hogy a válasszal együtt hoztuk nyilvánosságra a levelet. Nincs mit titkolnunk, de levél-olvasatokról sem akartunk vitatkozni a hivatalos válasz megszületése előtt. Szerintem a válaszunk láthatóan kielégítőnek tűnik a Bizottságnak. Neelie Kroes nem hiányolja például, hogy nem foglalkozunk a sajtószabadság ügyével, mi pedig azért nem akarunk vele foglalkozni, mert szerintünk ez nem téma. Magyarországon senki nem veszélyezteti a sajtószabadságot, a szólásszabadságot és a média pluralizmusát, azok magától értetődő dolgok, amit a magyar alkotmány és a magyar jogrendszer egyéb rendelkezései garantálnak. A médiatörvény csak egy részét képezi ennek a nagy, egységes rendszernek, és azt állítani, hogy egy részelem képes lenne az egészet maga alá gyűrni, és úgy ábrázolni az új médiatestületet, hogy az fölül tudná írni akár az Alkotmánybíróságot is, meglehetősen abszurdnak tűnik.

Az NMHH-t tulajdonképpen nem vizsgálta a Bizottság, mivel erre közösségi joganyag nem vonatkozik. Ennek ellenére ezt is több kritika érte: például hogy a vezetőjét kilenc évre választják, illetve elég egyoldalú az összetétele. Ezzel kapcsolatban várható esetleg valamilyen módosítás, mint a médiatörvény esetében?

Közelítsük meg két irányból. Az EBESZ képviselőjével folytatott tárgyalásaim során feltettem azt a kérdést, hogy segítene-e a helyzeten, ha a jelenlegi parlamentben tapasztalható politikai arányoknak megfelelően ebben a Médiatanácsban ülne egy „nem-fideszes” – a „fideszes – nem-fideszes” kérdésre mindjárt visszatérek – tag, és azt mondta, hogy nem. Azért, mert ők egy olyan testületben gondolkodnának, amelyben NGO-k (tehát „non-governmental organization”-ök, azaz civil és szakmai szervezetek) is részt vesznek. Azt tudjuk, hogy ilyen rendszer volt Magyarországon 15 évig és nem működött. Én magam is voltam tagja a nagykuratóriumnak egy fél évig, mikor kisorsolták a Megyei Jogú Városok Szövetségét, amelynek Debrecen volt akkor az elnöke [a városnak 1998 óta a fideszes Kósa Lajos a polgármestere – a szerk.], és engem delegáltak. A legabszurdabb helyzetek álltak elő: biztos tudja, hogy a Vakok és Gyengén Látók, valamint a Kerékpárosok Szövetségétől kezdve mindenki volt ebben, akiknek nyilvánvalóan nem lehetett tudása, sem felelőssége ebben a rendszerben. Én nem feltétlenül tagadom annak a lehetőségét, hogy egy ilyen rendszer működni tudjon. Viszont azt gondolom, hogy bebizonyosodott: Magyarországon ehhez nem megfelelőek a feltételek, mivel a civil szervezetek is teljes mértékben átpolitizáltak. És ehhez jön a kérdés másik aspektusa: Nyugat-Európában (például az Egyesült Királyság esetében) teljesen bevett dolog, hogy amikor valaki egy közfeladatra megbízást kap, de mondjuk korábban konzervatív, liberális vagy munkáspárti képviselő volt, akkor kilép abból a szerepéből, amelyben volt, és onnantól kezdve rá a szakma, illetve annak a pozíciónak a szabályai vonatkoznak. Nem az dönti el valakinek a függetlenségét, hogy milyen meggyőződésű. Ellenkezőleg: a hivatalban nyújtott teljesítmény dönti el azt, hogy valaki az arra érvényes szabályoknak megfelelően látja el a feladatát, vagy pedig elfogult. Ez esetben megvannak a szankciók és azok a módok, ahogy be lehet bizonyítani az elfogultságát.

A Médiatanács tagjairól pedig: nézze végig az életrajzaikat. Lehet azt mondani, hogy a Fidesz jelölte őket, de a törvény arról határoz, hogy egy paritásos bizottság hivatott dönteni a Médiatanács tagjairól. Felállt egy ilyen bizottság, ahol a kormány kisebbségben volt, hiszen csak két párt képviselte, tehát 2:3 arányban. Csakhogy így nem sikerült megegyezni, ez esetben pedig az országgyűlés 2/3-os aránnyal delegálja a tagokat. Így is történt. A Médiatanács tagjai egytől-egyig olyan szakértők, akiknek semmilyen szégyellnivalója nincs az előéletüket, illetve a szakértelmüket illetően, és rendkívül szigorú szakmai-összeférhetetlenségi szabályok vonatkoznak rájuk. Úgy tudják bebizonyítani a függetlenségüket és a szakértelmüket, ha a szakma követelményeinek és a médiatörvénynek megfelelően járnak el, amikor döntéseket hoznak.