Bizony, bizony, mondom nektek...
szerző: Ercsey Dániel
Baj van. Méghozzá nem is kicsi. No nem kell megijedni, nem történt családi tragédia, a gyerekek jól vannak, a házmester sem szemetebb a megszokottnál.
fotó:Iliás Katalin   Fotó: Iliás Katalin

   A pap idegtépően meséli a semmit, ezzel pont kitölti a vasárnapi langy délutánunkat, a villamosok felverik a pesti port, szemünk, szánk megtelik vele, nem győzünk köpködni. Egy sárga házfalon óriásplakát kiált fehér festékért. “Siker. Új kezdet. Együtt. Jövő. ITT AZ IDŐ!” Ez utóbbi felkiáltás olyan, mint a magyar narancs. (A többit tudjuk...) Valamit lefelejtettem : “remény”. Mára ez maradt. Hát így. Lassacskán, mint a szikkadó takony csorgunk bele a fényes jövendőbe, és reménykedünk. Talán abban, hogy nem folyik ki a szemünk a vakító fehér semmiben. Talán valami másban. Mindegy is.
   Persze az idő nem alkalmas az elmélkedésre, hiszen visszafelé halad. Egy esztendőn belül már Csongrád vármegyébe vihetem nagyszülőkhöz a lányaimat, hála a legfelsőbb jóságnak. Pardon. A Legfelsőbb Jóságnak. “Lehet?” Olvassuk a kérdést a temető sarkánál. Persze hogy! Hiszen feltámadunk, ezt mindenki tudja! Amen, amen, dico vobis, LEHET. Közelebbről nézve ijedten konstatálom az apróbetűs részt. LEHET más. MÁS. Majdnem hátsófali infarktust produkálok. Mégcsak az kéne. Én aztán nem. Más lehet MÁS, de engem hagyjanak békén.
   A bevásárlóközpont parkolójában népítéletre buzdít egy sötét hangulatú felhívás. Csáth Géza nem volt soha ilyen mélydepressziós, mint ez az árva felirat. “20 évet a 20 évért”, így a folytatás. Lesz valaki, aki az én irgalmatlanul elcseszett húsz évemet is magára vállalja? A szatyor kiszakad, csigatészta potyog a járdára, jelet hagyok a világban. Büszke, magyar jelet. A szél és a járókelők majd megformázzák belőle nagymagyarországot. Nehogy már mindent egyedül kelljen csinálnom!

   Egy mellékutcában Ahmed gyrossal kínál, elfogadom. Jó nála enni, ő nem lilakáposztát tesz a hús mellé, hanem csípős vecsési csalamádét. Minőségit (!), ahogy mondani szokta. A büfé felett három fiatal hölgy képviseli a minőséget a felirat szerint. Pusztán azzal, hogy magyarok, demokraták és függetlenek. Gonoszkodva gondolok arra, hogy házas emberként én már nem is képviselhetem a minőséget. Ez van. Sóhajtsunk és lépjünk tovább, nézzünk le például a Duna-partra, rugdossuk az üresre nyalt, rozsdás konzervdobozokat, recsegjen talpunk alatt az üvegszilánk, sercenjen a nyálunk a fövenyen, és szakadjon meg a szívünk.
   Amén, amén, legó hümin, féljetek! Féljetek attól, hogy “lesz még lágy kenyér”, féljetek a szomszédtól, a barna bőrű kisfiú apukájától az oviban, a morcos buszsofőröktől, a zsíros kenyértől, a koleszterintől, az élettől. Ha pediglen a szabadságot féltitek, szavaljatok több Petőfit. A főút mellett nem ezt javasolja az óriásplakát. A pirostollú, zöld seggű páva a választás. (Méghogy szegfű! Ne már!) Szóval őket kellene, illene akarni, jobban mint a reggeli vajas-mézes kiflit, meleg kakaót, zabpelyhet. A Dunán dinnyehéj halad Szerbia felé, József Attila halkan hümmög mellettem, majd köddé válik.
   A művészet a “valóság visszatükrözése” a művész látásmódja alapján. Az utcai művészet az “utcai valóság” visszatükrözése lenne? A választási plakátok a tömegekhez szólnak. Ez lenne hát a tömegek művészete? Valami, ami csak nekünk, csak hozzánk szól? A gyarló, izzadt, büdös, éhes és boldog emberi masszához, amit tömegnek nevezünk? Ezek vagyunk mi, és ez a MI VALÓSÁGUNK? Bizony, bizony mondom nektek, az élet túl rövid. Kár lenne ezekre a plakátokra pocsékolni. Még négy évente egyszer is.