(Ne) Füstölögjünk!
szerző: Szondy Melinda
Összezsúfolódva állunk a villamosmegállóban. Szúrja a hideg az arcom, zsebemben még mélyebbre süllyesztem a kezem. Zuhog az eső, de szerencsére legalább a szél nem fúj. Próbálok másra gondolni. Például napfényre, egy gyönyörűen behavazott erdei tájra, közepén hegy magasodik, tetején vár áll. A szikrázó napsütés gondolatától máris derűsebbnek érzem magam. Már majdnem sikerül elhitetnem magammal, hogy valójában egy meseszép erdőben állok, mikor hirtelen átható, csípős szag csapja meg orromat. Kinyitom a szemem.Tőlem nem messze unott arcú lány, kezében cigaretta, parázsának vörös gombja csak úgy izzik, az egyetlen fénylő pont a reggeli szürkeségben. A körülötte állók igyekeznek távolabb húzódni, már amennyire ez lehetséges egy zsúfolt villamosmegállóban. A dohányzók intelligensebb fajtája ekkor „veszi a lapot” és arrébb megy, vagy – ha nagyon vacak az idő és neki sincs kedve megázni – eloltja. Tapasztalataim szerint azonban sajnos a legtöbbször nem ez történik, hanem ilyesféleképp folytatódik a történet: a lány átszellemülten szívja tovább a cigit, nem néz senkire, csak bámul maga elé öntudatosan, mintha mi, többiek nem is léteznénk. Valóban, miért is érdekelje, hogy zavarja-e a megállóban vele együtt szobrozó talán másfél tucat embert káros szenvedélyének mellékterméke? Azt a pár percet majd csak kibírjuk.

No, ennek talán vége. A nemrégiben hozott dohányzási tilalomtól hangos a sajtó, bár a legutóbbi fejlemények szerint a zárt helyiségekben való betiltása mégsem megy olyan simán, mint eredetileg tervezték. Európa nyugati felében azonban mind több ország vezeti be – sikerrel – a zárt helyen való dohányzás tilalmát, egyre időszerűbbé válik hát, hogy mi is kövessük a jó példát.

Már rég nem láttam így fölforrni a kedélyeket, mint mostanában. Talán nincs is olyan, akit ne érintene a dolog ilyen vagy olyan okból. A többség pártolni látszik a javaslatot, köztük – számomra pozitív csalódásként - jó néhány dohányos is, bár nem mindenkit töltenek el lelkesedéssel a fejlemények. A tervezet ellenzői közül néhányan képesek egészen képtelen érveket is felhozni e káros szenvedély védelmében, holott semmi másról nincs szó, mint arról, hogy aki egyszer rászokott, az nem egykönnyen tudja letenni a nikotinrudacskát, „kezéhez ragad”, mint szurokbaba a Nyúlhoz Rémusz bácsi meséjében.

Neki olyan a cigi, mint a jó barát: ha kell, megnyugtat, ha kell, felvidít; jóleső érzéssel tölti el, ha elszívhat egy szálat, és persze ott van még a gimiből is jól ismert „cigis csapatszellem-feeling”: közös hódolás a tiltott szenvedélynek, mely a „te is olyan, vagy, mint én” haverság-élményét nyújtotta. Na de, hogy a tilalom hatására omlana össze a vendéglátóipar?! Talán inkább: most majd beülnek beszélgetni vagy elmennek bulizni végre azok is, akik eddig a füst miatt idegenkedtek ezektől a helyektől. No meg: „hogyha már a cigit betiltják, akkor tiltsák be a többi káros szenvedélyt is, mint például az alkoholfogyasztást, vagy a szerencsejátékot” ... és jön a többi, hasonlóan józan megfontoltsággal átgondolt „érv”, hogy a gondolkodni képes ember összes haja szála égnek áll. Aki ilyeneket leír, az nem hallott még a passzív dohányzás ártalmairól? És arról, hogy évente több ezerre tehető azok száma, akik a passzív dohányzás következtében kialakult légzőszervi betegségekben szenvednek, vagy halnak meg dohányfüst miatt kialakult tüdőrákban úgy, hogy életükben nem szívtak el egyetlen szál cigarettát sem? Mert én meg olyanról nem hallottam még, hogy bárkinek is egészségügyi gondja akadt volna másvalaki túlzott alkoholfogyasztásából például (hacsak az illuminált állapotban elkövetett súlyos testi sértést okozó magatartást nem számítjuk ide), ami azért lássuk be – nem ugyanaz. (És itt kérek minden kedves felhördülőt, hogy ez esetben tekintsünk el a túlzott alkoholfogyasztás családokat nyomorba döntő, egyébként szintén nagyon fontos problémájától, mert egészen más jellegű és ebben a kontextusban nem releváns.

Hazánk statisztikái általában nem sűrűn végeznek dobogós helyen a nemzetközi összehasonlításokban, de a dohányosok és a lakosság egészének arányát tekintve illetve a dohányzás miatt bekövetkezett halálozási ráta esetében mégis sikerült „kivívnunk” eme kétes dicsőségű helyezést. Mára már elcsépeltté vált az a tény is, hogy emiatt rengeteg pénzt kell az egészségügyben ezeknek az embereknek a gyógykezelésére fordítani, amit részben vagy egészben (attól függően, mennyire csökken esetleg majd a szükséglet) talán másra is fel lehetne használni.
Lehet, hogy nem az állam dolga ily mértékben beavatkozni az emberek privátszférájába. Én is egyetértenék ezzel, ha lennénk annyira kulturáltak, hogy magunktól is meg tudtuk volna oldani ezt a helyzetet. Lássuk be: nem tudtuk. A kávézók, éttermek és egyéb vendéglátóipari egységek csak egy korábbi rendelet hatására, tessék-lássék alakítottak ki elkülönített helyiségeket dohányosok és nemdohányzók számára, ami sok esetben mindössze annyit jelentett, hogy a terem két külön felét jelölték ki e célra, a tér bárminemű fizikai elválasztása nélkül. Aki járt már ilyen kialakítású helyen (alig hiszem, hogy van, aki ne járt volna, olyan sok van belőlük), az tudja, miről beszélek. Sajnos az ilyen és ehhez hasonlóan megoldatlan, problémás helyzetek száma olyannyira általánossá vált, hogy azt már nem lehet egy vállrándítással elintézni. Itt nem „csak” annyiról van szó, hogy büdös lesz a hajam meg a ruhám egy-egy baráti sörözés vagy egy-egy könnyűzenei koncert után, hanem arról is, hogy a tüdőm telemegy füsttel. Amiről – ha máshonnan nem, hát a cigisdobozokon olvasható figyelmeztető szövegekből – tudhatjuk, illetve ellentmondást nem tűrően ki is mutatták, hogy rákkeltő anyagokat tartalmaz. Mivel pedig a passzív dohányos füstszűrő nélkül kénytelen „hódolni” a dohányfüst-szívás „szenvedélyének”, állítólag még több káros anyagot lélegez be, mint az, aki a cigi füstszűrős végén van. Erre mondják azok a bizonyos harcias kedvű dohányzók, hogy „minek megy oda, nem kötelező”. Most akkor ki is szól bele ki életébe, hogy hová mehet és - gyakorlatilag a füst miatt kizárva – hová nem? Hogy is van ez?