Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy a jelenből a múltba révedés koronázatlan királya Valentine Louis Georges Eugene Marcel Proust. Elegendő egyetlen madeleine süteményt a teába mártanunk, s máris az író gyermekkorában járunk, régi sérelmek és óhajok labirintusában, hogy csak a leghíresebb részletét emeljem ki legfőbb művének, melynek címe Az eltűnt idő nyomában. Rosszindulatúan feltételezhetnénk, hogy ez az ominózus jelenet, ami később Semprun-nél is fölfedezhető más formában, azért vált a legnevesebbé, mert megannyi kritikus elemző csupán eddig jutott míg aztán végleg belefulladt a prousti szóáradatba.
Próbálták már az 1800-as évek fordulóján élő író stílusát utánozni, fölülmúlni, de kétlem, hogy valaha sikerülni fog valakinek túlszárnyalnia a 3200 oldalas regényes társadalomrajzot, mely Dante munkásságához hasonlatosan zár le egy kort fél lábbal az újba lépve, összefoglalva a régit. Pedig nem kisebb nevek kísérleteztek, mint James Joyce (Ulysses) és Robert Musil (Tulajdonságok nélküli ember). Ezzel azonban nem fejezhetjük be a prousti varázs által megihletett alkotók sorát, itt említhető Virginia Wolf, Samuel Beckett, Harold Pinter, Luigi Pirandello, Miguel de Unamuno vagy a két hete boncolt Jack Kerouac.
Proust fő műve nem egy könnyű olvasmány, ha sietve a villamoson, ebédszünetben vagy csak úgy lefekvés előtt akarunk valamit fogyasztani, akkor bizony rossz könyvre leltünk. Az eltűnt idő nyomában megkívánja, hogy minden kis idegszálunkkal figyeljünk a szavak túláradó hömpölygésére, a metaforák tobzódására. Nehéz szöveg, mert nem az elbeszélő drámai izgatottságával mesél a szerző, szelíden csöndesen szól, olykor talán el is altat, ám elvitathatatlan mesélőkedve segít túllendülni a lecsukódó szemhéjak árnyvilágán. Hallatlanul izgalmas, ahogyan a századforduló három évtizedéről, a Dreyfus ügytől egészen a világháborúig beszámol. Ahogyan megörökíti saját életén keresztül, önnön gyengeségének és erősségének küzdelmén át, az arisztokrácia bukását és a középosztály fölemelkedését. Pusztán azzal, hogy szalonélményeit, örökös önvallomásait papírra veti. Nem kevesebb volt ezzel Proust szándéka, hogy kilépjen az "úri műkedvelők" köréből és az oly nehézkesen induló írói útra lépjen. Az első rész (Swann) 1913-as megjelenése meg is hozta lassan a sikert.
Ekkor még terveiben csupán három rész szerepelt, a gyermekkori emlékek combray-i otthonában, a "nagyvilág" így Guemantes-ék kastélya, s végül A megtalált idő. Ez utóbbi egyszerre született meg az első résszel, hogy összefogja az előző köteteket és magyarázkodjon kissé, megalkossa önnön kis esztétikáját, felfedje az alkotás genezisét. Ebből lett később hét nagy fejezet, a már említett Swann, a Bimbózó lányok, a Guemantes-ék (felé- teljes fordításban), a Szodoma és Gomorrha, majd a poszthumusz kiadott, így befejezetlen, vázlatosabb: A fogoly lány, Albertine eltűnése és a záró akkord: A megtalált idő.
Rengeteget lehetne még szólni a Somerset Maugham szerint az időről megírt leghatásosabb könyvről, a gyermeki képtársító erőtől kezdve, az ellentétek feszültségén át, az alkotói életmód megjelenéséig vagy arról, hogy Franciaországban már képregény formájában is megjelent az időregény. S akkor még nem is írtunk az alkotó életéről, és a bergsoni filozófiáról, mely mozgatórugója a műnek, ami Proust szerint: "Egy nagy temető, amelynek zárókövén már a nevek is elmosódtak." Aminek köszönhetően végül beláthatjuk az igazságát annak, hogy: "Énünk nem más, mint állapotaink sorának egymásra rétegződése. A hullámzás folyton a felszínre vet egyes régebbi részeket." - Ám most megkímélem az Olvasót.
Az idő-filmek bonyodalma
szerző: Tóth Tamara
Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz dolog lesz az idő szempontjából megvizsgálni a filmeket. Mit emeljek ki, a konkrét vagy absztrakt jelentést? Az időutazást? A távoli jövőben vagy a múltban játszódó történeteket? Esetleg a több idősíkon futó sztorikat? Szinte nincs olyan film, amelyben az idő ne játszana kisebb vagy nagyobb szerepet. Végül úgy döntöttem, a szokatlan és egyedi megoldásokra koncentrálok, de a jól bevált „idő-fordulatokból” is kiemelek néhányat.
Rengeteg filmben visszaköszönő motívum, a versenyfutás az idővel. Megadott intervallum áll a főhős rendelkezésére, hogy teljesítse a gonosz követelését, avagy bebizonyítsa ártatlanságát, máskülönben elkerülhetetlen a tragédia. Számos példa hozható: Időcsapda (1999), Időzavarban (2003). Az időutazás paradoxonának feloldása is szinte a kezdetektől foglalkoztatja az emberek. A múltbeli látogatás többnyire történelmi tényekre támaszkodik, a jövő felfedezése viszont a fikció és a fantázia birodalma. Az utazáshoz azonban „közlekedési eszköz” is kell, ami nem más, mint az időgép. Ehhez az egyik legfontosabb korai forrást H. G. Wells azonos című műve adta (1895). A sci-fi klasszikus egyik közelmúltbeli feldolgozása a 2002-ben készült Az időgép, Jeremy Irons főszereplésével. A Vissza a jövőbe-trilógia főhőse (Michael J. Fox) megjárt minden idősíkot, de bőven elég lett volna belőle két epizód is. Az időgép persze számtalan eszközben megtestesülhet, lehet például űrhajó, mint a vészjósló Majmok bolygója utópiában, vagy valami varázslat, amire példa Jean Reno bohóckodása a Jöttünk, láttunk, visszamennénk című szintén többrészes moziban.
Az időkezelés gyakran összekapcsolódik az emlékezetkiesés problematikájával, hiszen a szereplőknek a „eltűnt” időt kell újra megtalálniuk. Ennek mesteri példája a 2000-ben készült Memento című film, aminek különlegessége, hogy időrendben, de visszafelé játszódik, és ezt nehezíti, hogy a főszereplő memóriája mindössze 1 napig tart. Ez a Christopher Nolan-mozi igazi torna a linearitáshoz és párhuzamos gondolkodáshoz szokott agytekervényeinknek.
Az idei Oscar üdvöskéjének tartott Benjamin Button különös élete csak három mellékszobrocskával – látvány, vizuális eszközök, smink – kulloghatott haza, de a történet megér néhány mondatot. A kritikusok által földbe döngölt mozi megkapta, hogy túlságosan szentimentális, giccses, tele van Forrest Gump motívumokkal és még sorolhatnám. Való igaz, a film számtalan helyen sántít, de az alapmotívum, a visszafelé öregedő ember gondolata felkelti az érdeklődét. Foglalkoztatni kezdi az embert, hogy vajon Benjamin számára tényleg visszafelé pörög az idő, vagy nincs kivétel, és mindenkire egyaránt érvényes az elmúlás, és a tény, hogy minden perccel kevesebb időnk van hátra.
Deus tardat-Ágens és az idő
Szerző: Jakab Judit
Ágens operapunk, kortárs operaénekes, rendező. 2000-től foglalkozik színházújító kísérletekkel. Alkotótársaival, főként Gergye Krisztián táncos-koreográfussal és Philipp György karmester, énekessel közösen a zene, a kortárs tánc valamint a látvány tökéletes egységét keresi. Előadásaiban mindig központi szerepet játszik az Idő, így, nagy kezdőbetűvel.
Mint elmondta, számára ez egyszerre életforma és filozófia. „A gyerekek még tudják, hogy az idő nem létezik. Számukra nem tényező, nem számít, hogy telik, hogy tartama van. Már gyerekkorom óta nagyon fontos számomra az idő, azóta kutatom folyamatosan.” – eleveníti fel az Idővel való kapcsolatának kezdeteit. „Úgy gondolom, a fontos dolgok jelen idejűek, nem az időben történnek, hanem azon kívül. Nem tudjuk megnevezni, de érezzük őket. Ezek a csodák, az erős életélmények, például egy megérzés, egy ölelés, egy meghitt pillanat. Olyan dolgok, amelyek nem férnek bele az ember által meghatározott idő fogalmába. Az idő járatainak nevezem őket, a darabjaimban is ezeket kutatom. Ha valaki elfogadja az időtényezőt, akkor az megöregszik. Ha viszont nem hisz benne, akkor az nem is létezik. Minden attól függ, hogy állunk hozzá. Az idő nem létezését kell beépíteni a létezésbe. Az ember mindig meg tudja nevezni, milyen élethelyzetben van éppen, de gyávaságból nem teszi meg. Az idővel is ugyanez a helyzet. Aki gondolkozik, aki számára nem léteznek kategóriák, aki felfedezi az idő járatait, szabaddá lesz. Félreértés ne essék, nem vagyok ezoterikus. De hiszek benne, hogy létezik egyfajta együtt rezgés a világgal. Ha valakinek ezt sikerül elérnie, akkor számára többé nem létezik az idő. Nap, mint nap sok lehetőség van ennek a megtapasztalására, például az alkotás folyamata."
Ágens Deus tardat című munkájában, melynek írója és rendezője is egyben, szintén fontos szerephez jut az Idő. A várakozás a darab kulcsfogalma. A cím, "Isten késik" azt jelenti, hogy a szereplők éppen várakozásban vannak. Istent várják. Aki késik. Tehát létezik.
A produkció alapötletét a debreceni MODEM-ben megrendezett, Az igazi Da Vinci kiállításon látható egyik rajz adta, melyen Leonardo az ember (anatómiailag) madárrá alakítását mutatja be. „Angyal- és emberkutatás” - írja az ajánló. „A hús-vér ember, a nő és a férfi: Gergye Krisztián és Gresó Nikoletta. Az angyal, ami közvetít: a hang. Ágens és Philipp György isteni adománya.” A nézők most is különleges élménnyel gazdagodva távozhatnak a színházból, köszönhetően a különleges koreográfiának, a szinte önálló életet élő zenének, Béres Móni rafinált jelmezeinek, a csodás testfestésnek és Emődy Krisztina ötvösmunkáinak. A produkciót áprilisban, új helyszínen, a budapesti Kiscelli Múzeum altemplomának kriptájában négy alkalommal láthatja a nagyérdemű.
Hogyan készítsünk időgépet?
szerző: Szántó Sz. Erika
1975. május 20. Minden a 628-as izotóp megtalálásával kezdődött.
Éppen akkor, amikor szokásos reggeli rituálém végezvén villás zsebkésemmel a saját magam számára megtervezett és tuniszi fából kifaragott, majd néhány szöggel megerősített műtőasztalomon, a grammaticus, a criticus és a filológus közötti árnyalatokat boncolgattam. Ebből a képből, jobb agyféltekém rendszeres corporate meetingjéből, felocsúdva láttam meg közeledni azt a lomha, de valamiféle arisztokratikusan méltóságteljes arckifejezést magán hordozó katicabogarat, mely ajkbiggyesztve, csak úgy röptében, névjegyével együtt ölembe feledte a 628-as izotópot. Az izotópot közelebbről megvizsgálva a háromméteres fémszerkezetből legalább ugyanekkora fesztávolságú PVC-vel futtatott gumiszárnyak nőttek ki, a tollpihékről pedig egy Chanel dzsörzékosztüm könnyeimtől elmosott terve csöpögött a megannyi tuniszi férfi és nő verítéke árán kivágott, feldarabolt és megmunkált, Belvedere parkból származó asztalom talpazatára. Itt kezdődött elmém kitisztulása, és összerakva az imént előttem hagyott kirakó minden kis porcióját, már tudtam a dolgomat.
1975. június 10.
Feljegyzéseim: 628-as izotóp. Grammaticus asztal. Dzsörzékosztüm. Instabil zárt téridő görbület. Einstein. Kompakt vákuum-mag. Energia flukutáció. Katica. Antigravitációs anyag. Lojolai Szt. Ignác Az időutazás: elméletileg azóta lehetséges, mióta Einstein kidolgozta azon elméletét, mely szerint a nagy tömegű objektumok mind az időt, mind a teret képesek meghajlítani, így az egyes, közel fénysebességgel utazó tárgyak megtapasztalhatják, mennyivel lassabban telik ilyen esetben az idő.
Casimir-effektus: lambda=x/a Az időgépet viszonylag gyorsan összeraktam.
1975. augusztus 31. Interjú részlet
-Ön a Bladensburgi Egyetemes Leendő Időutazók Konferenciáján egy különös bejelentéssel lepte meg a résztvevőket, miszerint feltalálta azt, amit eddig senkinek sem sikerült: az időgépet. Tréfáról vagy valós, tényekkel bizonyítható állításról beszélhetünk - Az időgépben nincs semmi különös. Einstein általános relativitás-elmélete (ARE) óta tudjuk, hogy semmilyen fizikai törvény nem sérti meg az időutazás lehetőségét. Csak eddig a tudósok a fekete lyukakkal voltak elfoglalva, pedig annak aztán semmi köze a tér és idő kontinuum megértéséhez, vagy magához az időutazáshoz. - A Kerr-megoldásra gondol itt? A forgó fekete lyuk szingularitása elvileg már lehetővé teszi a tér és idő közötti átmenetet. - Többek közt. Royal Kerr egyébként jó barátom, még annak idején gyerekkorunkban együtt őriztük a pukekókat a maorik után kutatva, de fekete lyukról beszélni esztelenség. Olyan, mint amikor az ember kockásat csíkossal koordinál össze a gadróbjában. Ki tenne ma ilyet? Csak felelőtlen, minden jóérzést nélkülöző személyek bocsátkozhatnak efféle esztelenségbe. És ha már itt tartunk, talán elárulhatom, a Chanel dzsörzékosztüm vitt rá a megoldásra. …
1975. november 22. Mauritánia, 1826.
Bebizonyosodni látszik az a feltevés, hogy az időutazásra szánt objektum, (esetünkben a 628-as izotóp) valószínűleg olyan helyen jelenik meg újra, ahol komponensei újraegyesülnek vagy konstruktívan interferálnak a felsorakozott hullámok hullámhegyeivel és völgyeivel (esetünkben Mauritánia Affolé homokkőmagaslata). A múltnak, bármely előző antropocentrikus illúzió ellenére is, igenis köze van a jövőhöz. Megérkeztemkor ugyanis az izotóp egy darabkájára landoltam, melyen jól kivehető volt egy alkar és egy selyemvászonba öltöztetett felsőtest vetülete. Tovább vizsgálva a 74-es fou á lier őszi kollekció encadreur rúzsának egy szemtelenül csüngő foltjára leltem, mely összevont szemöldököm láttára a parieur árnyalatát felvéve szégyellte el magát a körülmények tisztázatlansága okán. Mindezek, a paradoxonok ok-okozati összefüggéseit jutatták eszembe. Vagyis azt a láncot, hogy ha valaha is átadtam magamnak az időgép tervrajzait (és minden jel erre következtet), akkor sohasem tudhatom meg, ki tervezte meg az időgépet, hiszen az a folytonosság, ahogy kézhez kapom a tervrajzot sohasem szűnik meg, így hiába gondolom, hogy originálisan én fedeztem fel, magát az aktust sohasem élhetem meg, nem mondhatom magaménak Efféle gondolatok árnyékába húzódva tudtam csak elviselni a rekkenő hőséget, de elmélkedésem végére érve a homlokomról gyöngyözve leguruló verejtékcseppek megadták a választ, és a homokkő gurba felületén kirajzolódó anekdotát végigolvassa már világossá vált számomra, hogy a bifurkációs pont segítségével a paradoxont is megoldhatom, és talán egyszer én magam is rájöhetek a 628-as izotóp eredeti lelőhelyére.
1985. március 26.
Elmém minden mozzanatával, a mai napon egy acélosan edzett gólya csőrében érkeztem meg a Bajcsy-Zsilinszky kórház második emeleti salle d´attente-jének harmadik zugába. Ifjúságom pelenkájába rejtve a Physical Review Letters 61-es számának 1446. oldalán kezdődő cikkét, különös mosoly kíséretében hagytam el egyszerre önmagamat és a várótermet.
1976. január 4.
Annak fényében próbálom feldogozni a történteket, hogy az ok, amiért a jelenben tett események, úgy tűnnek számunkra, hogy nincsenek hatással a múltra, csupán az, hogy a múlt már figyelembe vette ezeket az eseményeket. Az esemény, hogy valaki ellopta az izotópomat, aminek következtében a gépben már csak egy útnyi kinyert izotóppasztilla maradt. A múlt tudta vagy hatása ellenére, ezzel elhatározásom immáron véglegessé tényült: az advanzsált és retardált hullám kombinálásával és kapcsolatuk kölcsönhatásával egyhuzamban váltom meg a planétát. A jövőből kiinduló jelek segítségével és professzori mivoltom sutba dobásával, előrefelé teszem meg az utolsó utazást az időben, melyet akkorra datálok, amikorra az izotóp már valószínűleg mindennapi használatban lesz, és könnyen visszatérhetek az utánpótlással együtt. Képességeim elrejtésével, kezdő diáknak kiadva magam térek majd be a jövőbeni kutatásaim színhelyére.
2004. szeptember 16.
Megérkeztem. Terveimmel haladva, sikerült beiratkoznom a tudomásom szerinti legnagyobb izotóp lelőhelyre. Hogy mihamarább visszatérhessek tuniszi asztalom kedélyes, parfészerű magányosságához, a most induló kommunikátor képzés álcájában, egy csipetnyi megfontolt kvantumtérelméleti hozzájárulás segítségével fogom felkutatni szeretett 628-asomat. Dum spiro, spero!
2008. február. 9.
Konklúzió: itt ragadtam. Három és fél év elteltével az izotópnak egyelőre még nem láttam nyomát, és egyre kevésbé hiszem, hogy valaha is újra megtáncoltathatom majd a gardróbomban cserbenhagyott eredeti Chanel little black dress-emet. Úgy gondolom ideje megosztanom tapasztalataimat, hátha valaki segítségemre lehet. Utolsó próbáim egyikeként egy nehéz, de nem lehetetlen módszer átdolgozásán tevékenykedem. A negatív visszahatás elve értelmében minden, a téridőben keletkező zavar új olyan zavart kelt, mely az előző hatását semlegesíti. Az elmélet problémámra áthelyezett egyenletével talán még visszatérhetek a múltban hagyott professzori életemhez, és hátrahagyott ruhatáramhoz. Ha mégsem sikerül, mást nem tehetek, minthogy élek és remélek, és hogy a múlt árnyait feledve, régi ruhatáram lelki békéje érdekében, megpróbálok minden ízlésficamtól mentesen kedvére tenni itteni jövőáztatta gardróbomnak.
Idő –Zene
szerző: Baranyai Richárd
Honnan is kezdjük? Kezdetben vala a kezdet, ami azt jelenti, hogy onnantól számoljuk a dolgok egymásutániságát. Ez pedig egy apró-cseprő dolgot feltételez: az idő múlását.
Azután vala a kifeszített bőr, meg a kézbe ragadott csont/fa vagy a csupasz tenyér, amivel ütni lehetett a kifeszített bőrt vagy a másik tenyeret. Ebből létrejött egyfajta hangzás. Kialakult az ütések és a közöttük lévő szünetek egyfajta sorrendje és lőn a ritmus. Ezáltal megszületett a zene. Ami szépen fejlődgetett, ahogy egyre újabb hangszereket találtak ki, fejlődött az ember hangszála és kialakult egyeseknél az abszolút hallás. Itt most ugorjunk is egy nagyobbat, és kegyesen lépjünk át néhány évezrednyi zenei fejlődésen, mert úgy sejtem kevesen vannak, akik végig szeretnének olvasni egy zenetörténeti összefoglalót.
Lépjünk be hát a BPM-ek világába (a kevésbé ritmusra dobogóknak: Beats Per Minute). Ez a szám azt méri, hány leütés van egy perc alatt a zenében. Maga a jelenség a zene létrejötte óta létezik, de BPM mértékegységgel csak az utóbbi néhány évtizedben látták el, nagyjából az elektronikus zene megjelenése óta. Mint látjuk, tudjuk, érezzük, a zene és az idő tehát így már összekepcsolódott. Nem csoda tehát, hogy a zeneszerzők agytekervényeit is birizgálja az idő gondolata. A múló időjé, hogy pontosak legyünk. Van akinél ez egyértelműen meg is jelenik, (Enya - My! My! Time Flies!) vagy van, akinél csak érzékeljük a múlását, (Faithless – Insomnia – jelen esetben inkább a kínszenvedést, amit az álmatlanul töltött idő jelent, de apróságokon ne akadjunk fönt).
Ha kicsit mélyebbre vájunk a zenei világban még olyan elszánt versenyzőkre is akadhatunk, akik a régebbi korok hangzásvilágát próbálják meg feleleveníteni, ámde modern köntösbe csomagolva. Ilyen középkorias -közelkeleties -modernbeültetett hangulattal találkozhatunk például a Dead Can Dance – A Passage in Time albumán is.
És még említést sem tettem a komolyzenéről, ahol természetesen időtlen, ám mégis folyton változó művekkel találhatjuk szembe magunkat, amelyek rengeteg manapság születő könnyűzenei darabnak adják a kezdő ihletet. Tudom, hogy ebben a rövid irományban csak fölvillantottam kicsiny részleteket a zene és az idő kapcsolatából, és még egy igazán komoly elemzést sem adtam egyik megemlített zenéről sem, de úgy gondolom, mindenkinek van valamiféle ritmusérzéke, zenei preferenciája, és maga is találkozik a zene és az idő kapcsolatával, ha máshol nem is, hát a zenehallgatással töltött időnél.
U.i.: Ki ne hagyjam: Madonna 4 minutes (aki tudja miért írom, az tudja, aki meg nem, annak: Mert erről is kellett volna írnom, de én rendetlen gyerkőc vagyok ám.)
Innováció az idő felhasználásában
szerző: Plecskó Edina
Bay Zoltán a holdradar-kísérletek atyja, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, akinek 1990-ben Göncz Árpád személyesen vitte el Washingtonba a legnagyobb magyar kitüntetést, a Magyar Köztársaság zászlórendjét. Mindemellett az ő nevéhez fűződik a jelen témánkban kiemelkedő újítás is, a méter fogalmának újradefiniálása az idő segítségével.
Bay Zoltán munkásságának külön fejezetét képezte az Amerikában eltöltött időszak. Az Egyesült Államokba 1948-ban érkezett a George Washington egyetem meghívására, ahol a kísérleti fizika professzora lett. 1955-72-ig az Amerikai Szabványügyi Hivatal Atomfizikai Osztályának vezetőjeként pedig – amely időszak amerikai munkásságának legmeghatározóbb epizódját képezte – gyökeresen átformálta az emberiség méter fogalmát. A Francia Forradalom parlamentje először egymástól függetlenül határozta meg az idő egységét, a másodpercet, mint a nap hosszának 1/86400 részét és a távolság egységét, a métert, mint a sark és az egyenlítő távolságának tízmilliomod részét. Később, a mérési pontosság erősödésével a Párizsban őrzött platina-rúd hossza lett a méter, a cézium-atom rezgésének előírt sokszorosa pedig a másodperc. A 20. században Albert Einstein mutatott rá a tér és idő alapvető egységére, melyeknek egymástól függetlenül nem adható objektív értelem.
A lézer-technika fejlődése okán pedig Bay ismerte fel, hogy a méter szabványát a másodperc atomórára alapozott pontosabban reprodukálható szabványára lehet visszavezetni. Kimutatta továbbá, hogy a fény terjedési sebessége légüres térben független a fény erősségétől, frekvenciájától, a fényforrástól, az irányától és a mérő személytől is. Ezért a távolság jellemzésére azt az időt használhatjuk, amennyi alatt a fény a távolságot befutja. Míg az atomóra alacsony frekvenciájú rádióhullámot bocsát ki, addig a Bay alkalmazta lézer-technika magas frekvenciájú látható fénnyel működik. 25 évnyi kísérleti munkára volt szükséges a nagy frekvencia-távolság áthidalására és ezzel párhuzamosan a mérnök-társadalmat is meg kellett győzni. Végül a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Bizottság 1983 októberében helybenhagyta a Bay Zoltán által javasolt új definíciót: "1 méter az a távolság, amit a fény légüres térben 1/299 792 458 másodperc alatt befut."
Bay Zoltán tanítása, miszerint a távolságot órával lehet mérni, mert tér és idő nem függetlenül léteznek, örök érvénnyel fennmaradt. Ahogyan a szintén az ő bölcsességét dicsérő idézet is: „a tudomány és művészet között nincs lényegi különbség. Mindkettő ugyanabból a forrásból táplálkozik: a belső emberi ösztönzésből, hogy előre haladjunk, hogy magasabbra emeljük fejünket. Sic itur ad astra.” Haladjunk tehát minél tovább, a csillagok felé.
Azt hiszem
Proust fő műve nem egy könnyű olvasmány, ha sietve a villamoson, ebédszünetben vagy csak úgy lefekvés előtt akarunk valamit fogyasztani, akkor bizony rossz könyvre leltünk. Az eltűnt idő nyomában megkívánja, hogy minden kis idegszálunkkal figyeljünk a szavak túláradó hömpölygésére, a metaforák tobzódására. Nehéz szöveg, mert nem az elbeszélő drámai izgatottságával mesél a szerző, szelíden csöndesen szól, olykor talán el is altat, ám elvitathatatlan mesélőkedve segít túllendülni a lecsukódó szemhéjak árnyvilágán. Hallatlanul izgalmas, ahogyan a századforduló három évtizedéről, a Dreyfus ügytől egészen a világháborúig beszámol. Ahogyan megörökíti saját életén keresztül, önnön gyengeségének és erősségének küzdelmén át, az arisztokrácia bukását és a középosztály fölemelkedését. Pusztán azzal, hogy szalonélményeit, örökös önvallomásait papírra veti. Nem kevesebb volt ezzel Proust szándéka, hogy kilépjen az "úri műkedvelők" köréből és az oly nehézkesen induló írói útra lépjen. Az első rész (Swann) 1913-as megjelenése meg is hozta lassan a sikert.
Rengeteget lehetne még szólni a Somerset Maugham szerint az időről megírt leghatásosabb könyvről, a gyermeki képtársító erőtől kezdve, az ellentétek feszültségén át, az alkotói életmód megjelenéséig vagy arról, hogy Franciaországban már képregény formájában is megjelent az időregény. S akkor még nem is írtunk az alkotó életéről, és a bergsoni filozófiáról, mely mozgatórugója a műnek, ami Proust szerint: "Egy nagy temető, amelynek zárókövén már a nevek is elmosódtak." Aminek köszönhetően végül beláthatjuk az igazságát annak, hogy: "Énünk nem más, mint állapotaink sorának egymásra rétegződése. A hullámzás folyton a felszínre vet egyes régebbi részeket." - Ám most megkímélem az Olvasót.
Rengeteg filmben visszaköszönő motívum, a versenyfutás az idővel. Megadott intervallum áll a főhős rendelkezésére, hogy teljesítse a gonosz követelését, avagy bebizonyítsa ártatlanságát, máskülönben elkerülhetetlen a tragédia. Számos példa hozható: Időcsapda (1999), Időzavarban (2003). Az időutazás paradoxonának feloldása is szinte a kezdetektől foglalkoztatja az emberek. A múltbeli látogatás többnyire történelmi tényekre támaszkodik, a jövő felfedezése viszont a fikció és a fantázia birodalma. Az utazáshoz azonban „közlekedési eszköz” is kell, ami nem más, mint az időgép. Ehhez az egyik legfontosabb korai forrást 
Vinci kiállításon látható egyik rajz adta, melyen 
mára megtervezett és tuniszi fából kifaragott, majd néhány szöggel megerősített műtőasztalomon, a grammaticus, a criticus és a filológus közötti árnyalatokat boncolgattam. Ebből a képből, jobb agyféltekém rendszeres corporate meetingjéből, felocsúdva láttam meg közeledni azt a lomha, de valamiféle arisztokratikusan méltóságteljes arckifejezést magán hordozó katicabogarat, mely ajkbiggyesztve, csak úgy röptében, névjegyével együtt ölembe feledte a 628-as izotópot. Az izotópot közelebbről megvizsgálva a háromméteres fémszerkezetből legalább ugyanekkora fesztávolságú PVC-vel futtatott gumiszárnyak nőttek ki, a tollpihékről pedig egy Chanel dzsörzékosztüm könnyeimtől elmosott terve csöpögött a megannyi tuniszi férfi és nő verítéke árán kivágott, feldarabolt és megmunkált, Belvedere parkból származó asztalom talpazatára. Itt kezdődött elmém kitisztulása, és összerakva az imént előttem hagyott kirakó minden kis porcióját, már tudtam a dolgomat.
8-as izotóp) valószínűleg olyan helyen jelenik meg újra, ahol komponensei újraegyesülnek vagy konstruktívan interferálnak a felsorakozott hullámok hullámhegyeivel és völgyeivel (esetünkben Mauritánia Affolé homokkőmagaslata). A múltnak, bármely előző antropocentrikus illúzió ellenére is, igenis köze van a jövőhöz. Megérkeztemkor ugyanis az izotóp egy darabkájára landoltam, melyen jól kivehető volt egy alkar és egy selyemvászonba öltöztetett felsőtest vetülete. Tovább vizsgálva a 74-es fou á lier őszi kollekció encadreur rúzsának egy szemtelenül csüngő foltjára leltem, mely összevont szemöldököm láttára a parieur árnyalatát felvéve szégyellte el magát a körülmények tisztázatlansága okán. Mindezek, a paradoxonok ok-okozati összefüggéseit jutatták eszembe. Vagyis azt a láncot, hogy
ha valaha is átadtam magamnak az időgép tervrajzait (és minden jel erre következtet), akkor sohasem tudhatom meg, ki tervezte meg az időgépet, hiszen az a folytonosság, ahogy kézhez kapom a tervrajzot sohasem szűnik meg, így hiába gondolom, hogy originálisan én fedeztem fel, magát az aktust sohasem élhetem meg, nem mondhatom magaménak
Konklúzió: itt ragadtam.
vagy a csupasz tenyér, amivel ütni lehetett a kifeszített bőrt vagy a másik tenyeret. 
időszak. Az Egyesült Államokba 1948-ban érkezett a George Washington egyetem meghívására, ahol a kísérleti fizika professzora lett. 1955-72-ig az Amerikai Szabványügyi Hivatal Atomfizikai Osztályának vezetőjeként pedig – amely időszak amerikai munkásságának legmeghatározóbb epizódját képezte – gyökeresen átformálta az emberiség méter fogalmát. A Francia Forradalom parlamentje először egymástól függetlenül határozta meg az idő egységét, a másodpercet, mint a nap hosszának 1/86400 részét és a távolság egységét, a métert, mint a sark és az egyenlítő távolságának tízmilliomod részét. Később, a mérési pontosság erősödésével a Párizsban őrzött platina-rúd hossza lett a méter, a cézium-atom rezgésének előírt sokszorosa pedig a másodperc. A 20. században Albert Einstein mutatott rá a tér és idő alapvető egységére, melyeknek egymástól függetlenül nem adható objektív értelem. 
Kimutatta továbbá, hogy a fény terjedési sebessége légüres térben független a fény erősségétől, frekvenciájától, a fényforrástól, az irányától és a mérő személytől is. Ezért a távolság jellemzésére azt az időt használhatjuk, amennyi alatt a fény a távolságot befutja. Míg az atomóra alacsony frekvenciájú rádióhullámot bocsát ki, addig a Bay alkalmazta lézer-technika magas frekvenciájú látható fénnyel működik. 25 évnyi kísérleti munkára volt szükséges a nagy frekvencia-távolság áthidalására és ezzel párhuzamosan a mérnök-társadalmat is meg kellett győzni. Végül a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Bizottság 1983 októberében helybenhagyta a Bay Zoltán által javasolt új definíciót: "1 méter az a távolság, amit a fény légüres térben 1/299 792 458 másodperc alatt befut."