Ha gengszterekről értekezünk, nem árt, ha van alibink. Ki tudja mi fog történni? Így hát utunkat, nem messze Bonnie-tól és Clyde-tól vagyis az ő füstös-emeletes éttermüktől a Café Alibi felé vettük.
Az utcai asztalok nem voltak olyan vonzóak, a helyi feldúlt állapotok miatt - nem, nem történt semmiféle lövöldözés, csupán útburkolati javítások a járdán - így a szecessziós hangulatú belső kis kuckóban telepedtünk le. Ami elsőként a szemembe ötlött az a hely logója, mely egy 1934-es plakát átköltéséből született. Modiano cigaretta helyett egy pohár ital, lehunyt szemek helyett pedig csábos tekintet. Rendkívül ötletes, a kép sokaknak ismerős lehet, anno egy bizonyos, rejtélyes Lenhart P. tervezte. Manapság is ezt mutogatják, mikor a szakmabeliek fejébe akarják verni a bölcsességet, miszerint:"...egy plakátnak tisztábbnak kell lennie, mint a kristálynak. Olyan legyen, hogy ahhoz sem hozzátenni, de elvenni se lehessen..." (Many Strauss, New York legnagyobb hirdetési vállalatának tulajdonosa.)
Személyzet: 7 Fogadtatás: 7 Légkör: 8 Kínálat: 8 - bár francia citromtorta éppen nem volt Mosdó: 6 - szűkös Összbenyomás: 8 Összesen: 60/44
szerző: Tóth Tamara
Észrevétlenül sikerült beosonnunk a kávézóba, elfoglaltunk egy csendes sarkot, ahonnan a nagy tükröknek köszönhetően az egész helyiséget szemmel tarthattuk. A pincér csak illedemesen zavarta meg fontos megbeszélésünket, és utána nagyon diszkréten tudta, hol a helye. A Café Alibi első benyomásra kicsit bronxi mesés, de megfelel annak is, hogy a nagy tudományegyetem árnyékában menedéket nyújtson az előadásokon kitikkadt, szomjas diákoknak. Mi csak félig feleltünk meg ennek a kategóriának, de alibi mindenkinek jár.
Személyzet: 8 Fogadtatás: 8 Légkör: 8 Kínálat: 6 – az óriás jegeskávé inkább normál méretű Mosdó: 7 – szerintem nem szűkös Összbenyomás: 8 Összesen: 60/45
szerző: Szántó Sz. Erika
A Café Alibi külsőségekben tökéletes dizájnnal bír. Sőt, talán a belső dolgokban is, ugyanis a Bruschetta, melyet rendeltem kifogástalan volt. Egyedül a mosogató fiúval volt bajom, mert hát Babits óta tudjuk, hogy“az élet piszkos, csak a semmi tiszta”, mégis a kosztól átláthatatlan pohár nem épp a kedvenceim közé sorolható. A mosdó pedig korrekt, mégis számomra nagyon eltért a belső berendezéstől. “Ó ezek az emésztő pincelángok”.
Személyzet: 7 Fogadtatás: 8 Légkör: 8 Kínálat: 9 Mosdó: 5 – nem szűkös, fura Összbenyomás: 8 Összesen: 60/44 Hiába mosol kezet, ha piszkos a víz
Eastern Promises
szerző: Baranyai Richárd
A kezdet: meghal egy kislány (14 éves), de még megszüli a gyermekét. A szülésznő (Anna) talál nála egy naplót, oroszul, és micsoda csoda, ő is pont egy orosz családból származik. A naplóval elmegy egy orosz étterembe, ahol segítséget kér...
És itt kezdődik a bonyodalom. Előkerül a sofőr/takarító Nikolaj, a főnök/herceg Kirill és a nagyfőnök/király Semyon. Kiderül a maffiózó lét, meghal néhány ember... Ahogy az lenni szokott. Jól látjátok, nem szeretném a történettel koptatni a billentyűzetet... Ami fontosabb, az a stílus. Végre nem egy olyan „romantikus”, digó maffiafilm, ahol még szeretjük is a főgonoszt. Nem a tündöklés és bukás története, ahol elgondolkodunk azon, hmm, milyen jó is lehet ezeknek...
Ez a történet egy kiragadott életkép az orosz maffia koránt sem szép mindennapjaiból. Abból az életből, ahol föláldozzák az egyik legjobb emberüket, mert a főnök fia elszúrt valamit. Ahol a szaunában ücsörgő seggpucér csávót linleumvágóval akarják földarabolni. Az a világ, ahol a börtöntetkók alapján határozzák meg mennyit érsz. A filmben végig ott van „civil” oldal naiv felfogása (a szülésznő személye), ami szembeszáll az alvilág kegyetlenségével (Semyon mindent elsöprő hatalma). Ez a csata csúcsosodik ki a film utolsó jelenetében, ahol Kirillnek meg kellene ölni a kisbabát, de ezzel a helyzettel már ő sem tud azonosulni. A történet nem pörgős, viszonylag kevés benne az akció jelenet, és amikor van, az is lassúra lett vágva, erőteljes, olyan mint a Volga, lassan elsodor bármit. Ennek ellenére a film nagyon tömény, a szereplők jól játszanak és hozzák is a karaktereket.
Egy gengszter felemelkedése
szerző: Jakab Judit
Szerelem. Gyűlölet. Végzet. Súlyos titkok. Sokak szerint ezek elengedhetetlen kellékei egy jó könyvnek. Lorenzo Carcaterra Egy gengszter című regényében mindez megtalálható. Érdemes elolvasni, ám vigyázat – bármily közhelyesen hangzik is -, ha egyszer belekezdtünk, nem tudjuk majd lerakni! Angelo Vestieri, a huszadik század utolsó New York-i gengsztere. Fogadott, majd később kitagadott fia, Gabe, naponta meglátogatja a haldoklót a kórházban. A betegágynál ismerkedik össze Maryvel, e furcsa asszonnyal, akinek a várakozás hosszú órái alatt egész élettörténetét elmeséli, illetve aki Angelo életének számára eddig ismeretlen mozzanatairól is lerántja a leplet. Az olvasó előtt lassan bontakozik ki egy igazi múlt századi gengsztertörténet, egy keresztapa históriája – egy ízig-vérig családregény. Miközben tanúi lehetünk, hogyan válik Vestieri félénk kisgyerekből az egyik legrettegettebb maffiavezérré, képet kaphatunk a huszadik századi alvilág alakulásáról, illetve gyökeres megváltozásáról is. Carcaterra jellemábrázolásai regénybe illőek, a sztori, a leírások dokumentumszerűek. Ahogy egy jó krimihez illik, a végkifejlet azért tartogat meglepetéseket. Amerikai kritikusai szerint az író - aki televíziós és filmforgatókönyveket is alkotott - ezzel a művével megteremtette a "dokumentumkrimi” műfaját.
A főhős, Angelo Vestieri, aki még a régi vágású gengszterek közé tartozik. Tartja magát a bűnözőlét íratlan szabályaihoz, nőket és gyerekeket nem gyilkol, s van benne valami fenséges elegancia. Bár kegyetlen is tud lenni, ha kell – a műben igen gyors iramban követik egymást a bandaháborúk, kivégzések és gyilkosságok – az olvasóban mégis valamiféle tisztelet ébred iránta, holott józan eszünkkel tudjuk, ő is csak egy bűnöző, erényeitől függetlenül. Az Egy gengsztert az teszi különlegessé és különbözteti meg a többi gengsztertörténettől, hogy nem csupán a történéseket, a gengszterek cselekedeteit írja le, hanem azok mozgatórugóit is. Bepillantást enged a gengszterek lelkivilágába. Nemcsak mint bűnözőket ismerhetjük meg őket, hanem mint embereket is. Embereket, akik ugyanúgy éreznek, szeretnek, félnek, babonásak – vagy babonásabbak! – mint mi, vagyis az átlagemberek A könyvet olvasva ráébredhetünk, hogy a mi világunk sem kevésbé kegyetlen, itt is farkastörvények uralkodnak, akárcsak az alvilágban, legfeljebb itt nem golyóval végeznek valakivel, hanem a csőd szélére kergetik vagy addig intrikálnak, míg ki nem rúgják az ellenfelet.
A szerző nem akar ítélkezni hősei felett. Megmutatja emberi és kegyetlen oldalukat is, a döntést pedig az olvasóra bízza. Carcaterra maga is olyan környéken nőtt fel, ahol gyakori a bűnözés, nevezetesen Manhattanben, a Pokol konyháján. Sleepers - Pokoli lecke című regénye, illetve az abból készült film, melynek főbb szerepeiben Brad Pitt, Robert De Niro, Dustin Hoffman és Kevin Bacon láthatóak, szintén itt játszódik.
Gengszterrománc a színpadon
szerző: Tóth Tamara
A 20. század Amerikájának első felében nyüzsögtek a gengszterek, sokan közülük máig sem merültek feledésbe. Bonnie Parker és Clyde Barrow véres-szerelmes története számos hátborzongató feldolgozásban él tovább, népszerűségük töretlen. Nálunk jelenleg Kamarás Iván és Kapócs Zsóka kelti élete a világhírű gengszterpárost.
Az eredeti fotón, egy bájos, szőke lány mosolyog, akit szerelme büszkén tart a karjában. Hihetetlennek tűnik, hogy ez a szimpatikus pár az 1930-as évek elején két éven keresztül sikeresen menekült a rendőrség elől, miközben bankrablások, betörések és gyilkosságok sokaságát követte el. Történetük jelenleg tárgyalt feldolgozása azért rendhagyó, mert Kamarás és Kapócs az életben is párt alkotnak/alkottak, ennek pontosításához a bulvár sajtó nyújtotta információk szükségesek. Mindenesete, ha együtt vannak azért, ha már nem, akkor azért lehet érdekes az alakításuk.
Tehát Kapócs Bonnie-ja és Kamarás Clyde-ja a média kereszttüzében él, élvezik a kétes hírnevet, amit a bűncselekményeik sorozata kiváltott, sütkéreznek a sajtó figyelmében. Nagyon fontosnak tartják, hogy mindig szolgáljanak valamivel, ami megjelenhet az újságokban, hiszen ellenkező esetben kitalálnak valamit róluk. Ez az áthallás érvényes a jelenre is, hiszen a hírességek akaratukon kívül a bulvár prédájává válnak, és jobban járnak, ha megtanulják kezelni azt, hiszen, akkor talán még jól is kijöhetnek a végén. Nem úgy a darabbeli Bonnie és Clyde, akik addig irányítják a médiát, amíg végül belehalnak.
A két gengszter sorsában örök dilemmaként merül fel, hogy vajon a bűn és a hírnév hajhászása sodorta őket egymás karjaiba vagy csak egymás szövetségeseiként érhettek el ilyen mértékű magasságokat vagy mélységeket? Böhm György rendezésében inkább az előbbi vélemény dominál, a határok elmosódnak, nem tudjuk, hogy Bonnie és Clyde valójában kicsoda, csak homályos benyomások utalnak az eredeti sztorira. Tény, hogy a hangsúly a két főszereplőn van, sokszor előtérbe kerül a jelen, ezzel a két síkon futó cselekmény ebbe az irányba tolódik el. A gengszterpáros élete sem volt mentes a hétköznapi cívódásoktól, veszekedések, féltékenység, átverés, hódítás, sértődés és kibékülés váltogatja egymást mindkét szálon. Ezek az emberi összecsapások egészülnek ki véres tettekkel, bűntények tervezésével és megvalósításával, és a közeledő végzettel. A Kapócs Zsóka és Kamarás Iván által megformált Bonnie és Clyde minden bizonnyal tökéletes példája annak, ahogy egy darab hogyan tudja megosztani a közönséget, további kérdés, hogy vajon teljesíteni tudják-e azt a hatalmas kihívást, hogy mindössze ketten vannak, akiknek fent kell tartania a nézők érdeklődését. Mindenesetre a sok-sok zene egy mozgalmas és forró nyáresti programot kínál a Városmajori Szabadtéri Színpadon július 23-án és 24-én.
Morricone és a banditák
szerző: Szántó Sz. Erika
A kis Ennioról, aki a Santa Cecilia-i konzervatóriumban járt trombita szakra, még senki sem gondolta, hogy pár év múlva western hősök, bérgyilkosok és maffiózók rántják elő rigmusaira a fegyvereiket.
Pedig így lett. Sőt, Ennio Morricone több mint 550 filmhez írt kísérőzenét. De hogy csak a legismertebbeket említsük az ő nevéhez fűződik a Jó, a Rossz és Csúf, a népszerű maffiasorozat, a Polip (La Piovra), vagy A profi filmzenéje is. A kezdeti konzervatóriumi évek után 1964-ben Sergio Leone hívta Egy maréknyi dollárért című alkotásához, hogy néhány betétdalnak készítse el a hangszerelését, és innen már nem volt megállás. Munkájára hamar felfigyeltek, mert olyan hagyományostól eltérő hangszereket alkalmazott, mint amilyen a harmonika, a harang vagy az elektromos gitár. Sorra kapta a megbízásokat, s bár elsősorban westernfilm-zeneszerzőként jegyezték meg nevét, számos más műfajban is dolgozott a vígjátéktól a romantikus filmeken át a horrorokig. Egyik leghíresebb filmzenéjét az 1968-as Leone-rendezéshez, a Volt egyszer egy vadnyugathoz készítette, melynek feledhetetlen harmonikaszólója örökre beégeti a mondatot a néző agyába: „Te kis ribanc, ugye szereted, ha egy férfi keze rajtad van... még akkor is, ha az a kéz a férjed gyilkosáé!”
Rózsa Sándor, az alföldi Robin Hood
szerző: Balogh Eszter
Hogy mi igaz ebből az egész Rózsa Sándor históriából… ezt döntse el, akinek van kedve ezen gondolkozni. Én csak azt mondom el, amit hallottam. Márpedig van mit hallani: talán észre sem vesszük, hogy óvodás koruk óta rózsasándoros dalokat énekelünk, amikből kiderül többek között az, hogy ez a derék ember szereti a táncot, ellenben nem való katonának, mert „gyenge testyit feltöri a szilaj ló”. Ráadásul bocskorban jár aratni, mert a csizmáját otthon hagyta vasalni... Krúdy Gyulát sem hagyta nyugodni ez a betyár-ügy, nem átallott egy teljes könyvet a kalandjainak szentelni. Tőle tudom, hogy zömök kis figura volt Sándor, kicsi kígyószemekkel, vaskos nyakkal és nagy bajusszal: ránézésre medvének hinnénk… ha nem az Alföldön cseperedett volna, ahová ritkán téved medve. Mert hősünk Szegeden született – és ezt már hivatalos forrásból tudom! Hamar félárva lett, mert apját egy ló eltulajdonítása miatt felakasztották, ő pedig mit sem tanulva az esetből 23 éves korában egy tehénlopási afférnak köszönhetően került a szegedi börtön lakói közé. Neki azonban több babszem volt a fenekében, minthogy békésen tudjon üldögélni a cellájában: hamar megszökött, és élete további részében sem sikerült hosszabb időtartamra bebörtönözni, folyton kisiklott a rend őreinek kezei közül.
Pedig nem volt ő rossz ember! Amit lopott, pökhendi gazdagoktól lopta, és önzetlenül osztotta szét a szegények között. Osztozkodáskor sosem hagyott magának többet, mint a cinkostársainak. 1845-ben még egy kérvényt is címzett a királynak, hogy ő most már szeretne megjavulni, most már nem akar betyár életet élni, és ne körözzék őt tovább. A rend szigorú őrei azonban fittyet hánytak a jószándékra, és még nagyobb erőkkel próbálták kézre keríteni. A ’48-as szabadságharc neki furamód békét hozott, ti. addig a körözése helyett mással voltak elfoglalva az erre hivatott emberek. Ő pedig - kalandvágyból, vagy hogy ezzel is szerezzen egy jópontot a királynál - még egy szabadcsapatot is verbuvált, akikkel részt vettek a csatákban, és akik rendezetlenségük miatt hamar szétoszlottak – de a szándék a lényeg ugyebár.
Az utcai asztalok nem voltak olyan vonzóak, a helyi feldúlt állapotok miatt - nem, nem történt semmiféle lövöldözés, csupán útburkolati javítások a járdán - így a szecessziós hangulatú belső kis kuckóban telepedtünk le. Ami elsőként a szemembe ötlött az a hely logója, mely egy 1934-es plakát átköltéséből született. Modiano cigaretta helyett egy pohár ital, lehunyt szemek helyett pedig csábos tekintet. Rendkívül ötletes, a kép sokaknak ismerős lehet, anno egy bizonyos, rejtélyes Lenhart P. tervezte. Manapság is ezt mutogatják, mikor a szakmabeliek fejébe akarják verni a bölcsességet, miszerint:
ahonnan a nagy tükröknek köszönhetően az egész helyiséget szemmel tarthattuk. A pincér csak illedemesen zavarta meg fontos megbeszélésünket, és utána nagyon diszkréten tudta, hol a helye. A Café Alibi első benyomásra kicsit bronxi mesés, de megfelel annak is, hogy a nagy tudományegyetem árnyékában menedéket nyújtson az előadásokon kitikkadt, szomjas diákoknak. Mi csak félig feleltünk meg ennek a kategóriának, de alibi mindenkinek jár.
A Café Alibi külsőségekben tökéletes dizájnnal bír. Sőt, talán a belső dolgokban is, ugyanis a Bruschetta, melyet rendeltem kifogástalan volt. Egyedül a mosogató fiúval volt bajom, mert hát Babits óta tudjuk, hogy
Kirill és a nagyfőnök/király Semyon. Kiderül a maffiózó lét, meghal néhány ember... Ahogy az lenni szokott. Jól látjátok, nem szeretném a történettel koptatni a billentyűzetet... Ami fontosabb, az a stílus. Végre nem egy olyan „romantikus”, digó maffiafilm, ahol még szeretjük is a főgonoszt. Nem a tündöklés és bukás története, ahol elgondolkodunk azon, hmm, milyen jó is lehet ezeknek... 
az orosz maffia koránt sem szép mindennapjaiból. Abból az életből, ahol föláldozzák az egyik legjobb emberüket, mert a főnök fia elszúrt valamit. Ahol a szaunában ücsörgő seggpucér csávót linleumvágóval akarják földarabolni. Az a világ, ahol a börtöntetkók alapján határozzák meg mennyit érsz. A filmben végig ott van „civil” oldal naiv felfogása (a szülésznő személye), ami szembeszáll az alvilág kegyetlenségével (Semyon mindent elsöprő hatalma). Ez a csata csúcsosodik ki a film utolsó jelenetében, ahol Kirillnek meg kellene ölni a kisbabát, de ezzel a helyzettel már ő sem tud azonosulni. A történet nem pörgős, viszonylag kevés benne az akció jelenet, és amikor van, az is lassúra lett vágva, erőteljes, olyan mint a Volga, lassan elsodor bármit. Ennek ellenére a film nagyon tömény, a szereplők jól játszanak és hozzák is a karaktereket.
Angelo Vestieri, a huszadik század utolsó New York-i gengsztere. Fogadott, majd később kitagadott fia, Gabe, naponta meglátogatja a haldoklót a kórházban. A betegágynál ismerkedik össze Maryvel, e furcsa asszonnyal, akinek a várakozás hosszú órái alatt egész élettörténetét elmeséli, illetve aki Angelo életének számára eddig ismeretlen mozzanatairól is lerántja a leplet. Az olvasó előtt lassan bontakozik ki egy igazi múlt századi gengsztertörténet, egy keresztapa históriája – egy ízig-vérig családregény. Miközben tanúi lehetünk, hogyan válik Vestieri félénk kisgyerekből az egyik legrettegettebb maffiavezérré, képet kaphatunk a huszadik századi alvilág alakulásáról, illetve gyökeres megváltozásáról is. Carcaterra jellemábrázolásai regénybe illőek, a sztori, a leírások dokumentumszerűek. Ahogy egy jó krimihez illik, a végkifejlet azért tartogat meglepetéseket. Amerikai kritikusai szerint az író - aki televíziós és filmforgatókönyveket is alkotott - ezzel a művével megteremtette a "dokumentumkrimi” műfaját. 
Tartja magát a bűnözőlét íratlan szabályaihoz, nőket és gyerekeket nem gyilkol, s van benne valami fenséges elegancia. Bár kegyetlen is tud lenni, ha kell – a műben igen gyors iramban követik egymást a bandaháborúk, kivégzések és gyilkosságok – az olvasóban mégis valamiféle tisztelet ébred iránta, holott józan eszünkkel tudjuk, ő is csak egy bűnöző, erényeitől függetlenül. Az Egy gengsztert az teszi különlegessé és különbözteti meg a többi gengsztertörténettől, hogy nem csupán a történéseket, a gengszterek cselekedeteit írja le, hanem azok mozgatórugóit is. Bepillantást enged a gengszterek lelkivilágába. Nemcsak mint bűnözőket ismerhetjük meg őket, hanem mint embereket is. Embereket, akik ugyanúgy éreznek, szeretnek, félnek, babonásak – vagy babonásabbak! – mint mi, vagyis az átlagemberek
Az eredeti fotón, egy bájos, szőke lány mosolyog, akit szerelme büszkén tart a karjában. Hihetetlennek tűnik, hogy ez a szimpatikus pár az 1930-as évek elején két éven keresztül sikeresen menekült a rendőrség elől, miközben bankrablások, betörések és gyilkosságok sokaságát követte el. Történetük jelenleg tárgyalt feldolgozása azért rendhagyó, mert Kamarás és Kapócs az életben is párt alkotnak/alkottak, ennek pontosításához a bulvár sajtó nyújtotta információk szükségesek. Mindenesete, ha együtt vannak azért, ha már nem, akkor azért lehet érdekes az alakításuk. 
A két gengszter sorsában örök dilemmaként merül fel, hogy vajon a bűn és a hírnév hajhászása sodorta őket egymás karjaiba vagy csak egymás szövetségeseiként érhettek el ilyen mértékű magasságokat vagy mélységeket? 
Pedig így lett. Sőt, Ennio Morricone több mint 550 filmhez írt kísérőzenét. De hogy csak a legismertebbeket említsük az ő nevéhez fűződik a
Pedig nem volt ő rossz ember! Amit lopott, pökhendi gazdagoktól lopta, és önzetlenül osztotta szét a szegények között. Osztozkodáskor sosem hagyott magának többet, mint a cinkostársainak. 1845-ben még egy kérvényt is címzett a királynak, hogy ő most már szeretne megjavulni, most már nem akar betyár életet élni, és ne körözzék őt tovább. A rend szigorú őrei azonban fittyet hánytak a jószándékra, és még nagyobb erőkkel próbálták kézre keríteni. A ’48-as szabadságharc neki furamód békét hozott, ti. addig a körözése helyett mással voltak elfoglalva az erre hivatott emberek. Ő pedig - kalandvágyból, vagy hogy ezzel is szerezzen egy jópontot a királynál - még egy szabadcsapatot is verbuvált, akikkel részt vettek a csatákban, és akik rendezetlenségük miatt hamar szétoszlottak – de a szándék a lényeg ugyebár. 