|
|
Március 14-én mutatta be a Madách Színház Harminckilenc lépcső című előadását, amely Alfred Hitchcock azonos című, korai filmjére épül.
1935-ös fekete-fehér filmjében Hitchcock egy skót báró, John Buchan első világháborús kémregényét vitte filmvászonra, a Madách színpadán látható előadás azonban már csavar egyet az eredeti történeten, és a komolyan vett, szerteágazó krimiből vicces bűnügyi paródiát kreál. Az eredeti filmet a Hitchcock-szakértők fordulópontnak tartják, a rendező legjobb alkotásának a korai időszakából, amelyben sok jellegzetesség felbukkan már a későbbi nagy filmekből. Ezért is vicces húzás, hogy a komikus szerepekben feltűnő brit színész, Patrick Barlow fogta magát, és az emblematikus, klasszikus Hitchcock-moziból csinált egy színpadi krimi-paródiát, ami aztán történetesen nagy sikert aratott 2005-ben és 2006-ban a londoni színházakban, év elejétől pedig játsszák a Broadwayen is.
A történet szerint Richard Hannay 37 éves, jól szituált, jóképű agglegény meglehetősen biztonságos unalomban tölti napjait Londonban. Egy napon egy West End-i kabaré előadásán összeakad egy elbűvölő fiatal nővel, és ettől a pillanattól kezdve vége az egyhangú létnek, Hannay egy csapásra őrült gyilkossági és kémhistória középpontjában találja magát. A darab magyarországi premierje a Madách Színházban márciusban volt, az előadást a színház négy vérbeli komikus színész, Gálvölgyi János, Szerednyey Béla, Pusztaszeri Kornél és Tóth Enikő főszereplésével játssza. Az darabban van vetítés, pantomim és tánc, de a fő poénforrás az, hogy Gálvölgyi János és Szerednyey Béla összesen 26 szerepet játszanak a darabban, köztük női figurákat is, azaz minden pillanatban furcsábbnál furcsább öltözékekben bukkannak föl. Csak a Hannay-t alakító színész játszik végig egy szerepet.
Forrás: origo, Madách Színház
|
|
 |
| | | | | Barry, John Barry |  szerző: Simon Borbála |
Az úgynevezett kémzene nem azonos a bűnelkövetést – bűnüldözést, a kétségbeesést vagy a gyanúsítást kifejezni vágyó zenékkel, amely műfajbesorolásokról nem is gondolnánk, hogy léteznek. Pedig igen.
A legtöbb klasszikus bűnüldözős zene már a James Bond filmek - az első egész estét betöltő Bond mozi, a Dr. No - előtt is létezett vélhetőleg. De csak amiatt, hogy ezeket a filmeket inkább a nem-detektív, vagyis a kém kategóriába sorolnánk, nem hiába. Mindazonáltal James Bond filmek és azok zenéjének szerzője, John Barry nélkül elképzelhető, hogy nagyon kevés kém – zenei – téma létezne ma. Ha létezne egyáltalán.
John Barry 1933. november 3.-án született Angliában és manapság már legendás filmzeneszerzőként gondolhat magára, mivel öt Oscart ítéltek neki oda. Az általa szerzett 11 Bond film zenéje közül elsőként a Born Free lett akadémiailag elismert, de talán jelentősebb az a Goldfinger siker, aminek köszönhetően maga mögé utasította a The Beatles Hard Day’s Night-ját is.
Amíg a bűnüldözős zenék staccató jellegűek és változó irányú, avagy szomorú és hideg elemekkel vannak tele, mindig nagyvárosias képet sugallnak és általában a jazz köntösébe vannak bújtatva, addig a kémzenéket mindig grandiózus zenekarral szólaltatják meg, sok rézfúvóssal és vonós hangszerrel. Elmaradhatatlanok belőle a szárnyaló ritmusok, amik a sportautókat, egy-egy bombasztikus arckifejezést vagy a szexet hivatottak kifejezni. Egy kémzenében csak ritkán fordulnak elő finom vagy csendes effektek, még annyi időre sem, amíg egy rigó levegőt venne a további énekéhez. Közben a gitárszekció, mintha direkt a hatvanas évekbe akarná visszavezetni a zenekart.
Biztos mindenki hallotta Shirley Bassey előadásában a már említett Goldfingert. De Vajon hányan tudják, hogy ő énekelte Lalo Schifrin szerzeményét, a The Liquidator főcímdalát is?
A Bond filmek mondhatni nem csak a kémfilmeknek szolgáltatnak alapot, hanem ugyanúgy a kémzenének nevezett műfajnak is. A kémzenék kétségtelenül túlértékeltek, de mivel majdnem biztos, hogy a fegyverek és a bikinik sosem mennek ki a divatból, bármikor sikeresek lehetnek ezek a „kém” szerzemények, amiket megalkotásukban biztos nem az igazi ügynökök munkája inspirált.
|
|
 |
| | | | | Bond, James Bond | | szerző: Várnagy Emma |
A nevet azt hiszem nem kell bemutatni, és talán a karaktert sem. A figura olyan mint Mr. Gadget, a ruhájában, a kocsijában, de még a bőre alatt is apró kütyük ezrei rejtőznek, amelyek segítik, hogy végezhesse mindennapi ügyeit. Kémes ügyeit.
 Magyarul jól felszerelt jófiú, aki vadászik a rosszakra. Természetesen angol, talpig úriember, sármos, és vele fekszik-kel a földkerekség jó nőinek legjava. Az a rossz-kislány (főellenség segédje, egyszerű rajongó) aki még nem feküdt le vele, garantáltan foltosra sírja a párnáját, az aki igen, garantáltan beleszeret, és még ha előtte meg is akarta ölni, innentől segíteni fogja. A karakter csöppet sablonos, de ezen ne lepődjünk meg. Amikor életre kelt, könyv formában, akkor pont egy ilyen hősre volt szükség. 1953-at írunk, és Ian Flemming úgy dönt, megajándékozza az olvasóközönséget egy brit fenegyerek történeteivel. Létrehozta hát az ultimate englishmant. A Királynő elkötelezett híve, a női szívek megbolondítója, aki ráadásul a világ bármely pontján a legmodernebb fegyverekkel öldökölhet. Mi kell még? Jó, kell az ellenfél, aki mindegyik történetben más. Amiben egyeznek csupán ennyi: vagy uralni vagy elpusztítani akarják a földet. Bond pedig ott van, és az utolsó pillanatban beavatkozik, lelövi a gazt, megdönti a nőt. Az igazi kemény alfahím, mindenki példaképe. Nevét egy ornitológustól kölcsönözték, tulajdonságait a nők és férfiak álmainak összegyúrásából.
Összesen 22 mozifilmet készítettek róla 1962 óta, valamint néhány TV filmet, szatírát, és hasonló apróságot. Ehhez járul még egy halom könyv, videojáték, akciófigura, képregény. Mondhatni elég teljes a James Bond univerzum. Fansite-ok ezreit találjuk meg a neten, ahol tételesen felsorolják az összes Bond-lányt (mert természetesen az is nagy megtiszteltetés, ha valaki Bond nőjeként tűnik föl a filmvásznon), valamint a spekulációkat, hogy ki mit, hogy fog játszani a következő filmekben.
Eddig összesen 6 színész játszotta Bondot: 1962 és 67 között Sean Connery  öltötte magára a brit kém maszkját 5 alkalommal, majd 1969-ben George Lazenby következett. Vele nem lehettek annyira megelégedve, ugyanis a 71-es Gyémántok az örökkévalóságnak-ban ismét Connery parádézott. A következő nagyobb etap Roger Moore nevéhez köthető, aki 73 és 85 között dobogtatta a Bond lányok szívét, összesen 7 filmben. Utána Timothy Dalton következett 2 filmmel, 87-ben és 89-ben. Itt jött egy kisebb hallgatás, egy-két apró probléma a folytatásokkal, és 1995, amikor Pierce Brosnan hozott végre újabb sikereket a Bond névnek. Ezt meg is ismételtették vele még háromszor, így 2002-ig négy film készült vele. Azóta pedig Daniel Craig az új sármőr, aki eddig kétszer csillogtathatta tudását Bond-ként a mozikban. Ian Flemming tehát egy jó történetet indított el, amiről elég sok bőrt le lehetett már húzni, és az újabb és újabb írók (Kingsley Amis (álneve „Robert Markham”), John Pearson, John Gardner, Raymond Benson és Charlie Higson és Christopher Wood) folytatták, és (az új film bevételeit tekintve) valószínűleg még sokáig folytatják is a sorozatot.
|
|
 |
szerző:
Szántó Sz. Erika
|
Már a második pillanatban kiderült számunkra, hogy a 18. kerületi Sasfészek étterem nem más, mint az Aloe Verás MLM beszervező „purdéja”. Így megy ez.
A első pillanat: leginkább a döbbeneté. Lerobbant kis étterem. Nem túl kedves  szempárok szegeződnek ránk, de nem törődünk vele. Piros kockás abroszok, itt-ott egy mímelt zászló: amerikai, olasz, szaud-aráb. A második pillanat: a fent említett felismerés. Négy-öt Foreveres beszervező issza a kávéját.
A harmadik pillanat:
-Mit hozhatok?- érdeklődik a pincérnő.
-Leginkább egy étlapot- válaszoljuk elszeparált, kedves magányunkban, mi.
Negyedik pillanat: cézár salátát kértem végül pirítóssal, de ez utóbbi valószínűleg az idő kusza hálójában ragadhatott, mert sohasem érkezett meg.
Személyzet: 4- kedves, de feledékeny
Fogadtatás: 2
Légkör: 3
Kínálat: 4
Mosdó: 5- nagyon más, mint az „étterem”
Közérzet, összbenyomás: 3
Összesen: 60/21 Így megy ez.
|
szerző:
Plecskó Edina
|
 Szürreális pillanatok sora, a vendégkör meglehetősen magának való volta, díszítés gyanánt pedig kukoricacsuhé és fokhagymakoszorú elegye lengi be a külvárosi gyártelepen fellelhető Sasfészek területét. A helyet, ahol a kifüggesztett étlapot nem szabad készpénznek vennünk, s ahol az sem meglepő, ha a kirendelt kávéhoz még csak egy poháralátét sem dukál. Mindenesetre az éppen használatos menüsoron azért látszik az igyekezet, a különféle nemzetek konyháját az étterem gasztronómiai palettájára csempésző személyzet ételek terén megpróbált kitenni magáért, ám fontosabb lenne ezt a szemléletet a humánerőben is megcsillogtatni.
Személyzet: 4
Fogadtatás: 3
Légkör: 3
Kínálat: 5
Mosdó: 6
Közérzet, összbenyomás: 4
Összesen: 60/25
|
szerző:
Kinga
|
Kinga hívja Sasfészket! Sasfészek jelentkezz... De hiába. A késve csatlakozók  mindenféle üdvözlésből kimaradnak. Lehet azért, mert nem épültem be hozzá kellően abba a bizonyos egészségmegőrző rendszerbe, vagy rosszul tudom a jelszót, esetleg elfelejtettem a rejtett kézfogást. Étlapot így csak távolról szemléltem, és kénytelen voltam a históriákra hagyatkozni. A pincér meg sem kérdezte: "Óhajtok-e valamit tán?" Bár igaz, nem is erőltettem a dolgot. A személyzet bizonyára többet tud az Aloe termékek csodáiról, mint a vendéglátóipar etikettjéről. Sasfészek jelentkezz...
Személyzet: 3 - Oda se néz és elviszi a félig tele poharad...
Fogadtatás: 0 - nem volt ilyen.
Légkör: 3 - vidéki báj keveredve egy kis szabadkőműves belső klub hangulatával
Kínálat: 4
Mosdó: 6 - modern
Közérzet, összbenyomás: 2
Összesen: 60/ 18
|
|
 |
| | | | | Richard Marcinko könyvei | | szerző: Baranyai Richárd |
Kémtörténet? Abban szoktak a fickók mindenhova beépülni, aztán szétlőni a fél világot? Hmm, nem rossz. Vajon mi van, ha ezt valaki valóban megcsinálja? Oké-oké, nem biztos, hogy kémnek nevezik, legyen mondjuk, kommandós. Nem nagy a különbség.
Bemegy az idegen ország területére, ott katonai akciót hajt végre (öl,  információt lop, nyomoz) majd jó esetben kijön onnan. Esetleg kémeket kapcsol le. Nos, Richard Marcinko ilyen figura. És egy kicsit több is ennél. A fickó már Vietnámban is szolgált, majd létrehozta az Amerikai Haditengerészet Seal Team Six nevű alakulatát, ami a közel keleti problémákkal foglalkozik. Valamint a Vörös Sejtet, aminek az volt a feladata, hogy bejusson különböző bázisokra, és föltérképezze azok gyenge pontjait. Miután ezekkel végzett, elkezdte unni magát, és megírta első könyvét, ami önéletrajzi tényregény volt. Tényregény, tehát leírta benne, mit csináltak, hogyan, mikor, és kik. Így sikerült is néhány államtitoknak minősülő dolgot kiadnia, úgyhogy gyorsan be is vágták a katonai börtönbe, ahol megfogadta: tényregényt soha többet. Azóta csak regényeket ír.
Persze a téma maradt, a szereplők nevét megváltoztatta, a helyszíneken torzított kicsit, de az alapja, mint minden jó történetnek, igaz. Magyarországon csak fiktív regényei jelentek meg, és ezek közül sem mind. (Ami megjelent: Tűzvonal, Kommandó tízparancsolat, Kék osztag, A Seal nem felejt, Alfa kommandó). Könyvei hangvétele olyan, hmm, hogy is mondjam, olyan, mintha egy mocskos szájú kiképzőtiszt írt volna egy memót arról, hogy kinek az arcát miért kellett lezúznia. Úgy is mondhatjuk, hogy könnyű beleélni magunkat a harctér, az ellenséges vonalak mögött való tevékenykedés megterhelő hétköznapjaiba. Kicsit más szemszögből láthatjuk a kémtörténeteket. Itt nem Porcheval járnak a srácok, na jó, néha lopnak maguknak egyet, és nincsen lézerkütyü, ami átlyukasztja a falat. Van irtózatos testi erő, ami végighúzza a pacákot, föl az ereszcsatornán, és van Mr. Murphy, aki kitépi a csatornát pont az utolsó méteren, és lehet kezdeni elölről az egészet.
 Ami hasonlít, a besorolás: licence to kill, csak hát ez nem azt jelenti, hogy bárkit, bármikor. Marcinko a sors furcsa fintoraként nem hordhat fegyvert az USA területén, míg munkájából adódóan gyakran ott kell tevékenykednie. Ilyenkor megy a gyors könyörgés, engedélyezés, és egy-két órára mégis megkapja az engedélyt, hogy rosszfiúkat irtson. A rosszfiúk sem annyira egyértelműek, nincs gyémánt a fejükben, meg szép acélfogsor. Van öltöny, nyakkendő, behízelgő modor, hatalmas politikai befolyás, és fegyvermánia. Vagy egyszerű kicsinyes gőg tábornoki csillagokkal párosítva. Egyszóval a történetek jók, a stílus olyan amilyen elvárható: „goromba pokróc“, és sokkal kevésbé lányregényes, mint a filmek kémhistóriái.
|
|
 |
| | | | | Szent-Györgyi Albert | | szerző: Balogh Eszter |
Szent-Györgyi Alberthez eddig legfeljebb néhány kémcső, egy-két érett paprika képét társítottam. Most már tudom, hogy a második világháborúban a titkosszolgálatnak is dolgozott. Kinyomoztam…
 Paprikák… C-vitamin… mellékvesék… persze, persze, jó ürügyként szolgáltak, mikor Bethlen ’44-ben Isztambulba küldte őt egy tudományos konferenciára, hogy ott aztán az angol titkosszolgálattal sugdolózzon… A diszkrét politikai légyott csak mérsékelten volt eredményes. A cél, hogy Magyarországot kiugrasszák a háborúból, nem sikerült, de olyan virtuóz módon sikerült kijátszani a németeket, hogy Hitler a fejét fogva tajtékzott Horthy kormányzónak Szent-Györgyi kiadatását követelve. Hiába. A pimasz tudós nemhogy bűnbánást érzett volna, de még ezt tekintette politikai pályája csúcspontjának, és apja szőlőjéből kajánul nevetett az őt üldöző Gestapora. Szakállat és hosszú hajat növesztett, a fővárosba utazott, és a svéd követségen rejtőzött el. Nem elég, hogy a magyar kormány teljes bizalmát és cinkosságát élvezte, akik bujkálása alatt házi őrizettel járultak hozzá a kutató teljes biztonságához, ezen felül még a szovjetek is elkényeztették, Debrecenbe vitték és ott segítettek neki elrejtőzni.
Egy másik szituációban viszont inkább kárát látta az oroszokkal való kokettálásnak: amikor kidugta az orrát a rejtekhelyéről, és tárgyalás céljából felkereste Horthy Miklóst, sajnos nem leplezte eléggé az oroszok iránti szimpátiáját, emiatt a kormányzó, aki, hogy úgy mondjam nem igazán szívlelte  az oroszokat, Szent-Györgyi Albertre is ferde szemmel kezdett tekintgetni. A feltaláló aztán fogadkozhatott, hogy ő nem úgy gondolta, és az nem is úgy van, akkor már késő volt. Valójában a kommunista rendszerrel ő sem szimpatizált, innen eredt a félreértés. Aztán valamelyest helyreállította a világbékét azzal, hogy amikor a Szovjetunió hadat üzent a finneknek, a saját Nobel-díj érmét (az ominózus paprika-ügyért) ajánlotta fel Finnországnak, hogy zálogba tegyék, és a pénzt védekezésre használják. Politikai csúcspont ide vagy oda, Szent-Györgyinek egyre ellenszenvesebb lett a háború, majd később a hidegháború hangulata. Lelke mélyén azért csak kutató volt, nem holmi James Bond… Az már csak olaj volt a tűzre, mikor két barátját, Zilahy Lajost és Ráth Istvánt letartóztatták. A helyzetből nem látván kivezető utat, Amerika felé vette az irányt. Amerika enyhén szólva kétkedve fogadta a kommunizmusból “szabadult” tudóst, ezért csak 1955-ben sikerült állampolgárságot kapnia, de a röpke intermezzo után visszatérhetett a kaptafához… akarom mondani kémcsövekhez.
|
|
 |
|
