A britpop!… A kilencvenes évek eleji brit zenei hullám szó szerint meghódította a világot. Hiszen olyan, a világon viharként végigzúgó zenekarok jellemzik, mint az Oasis Manchesterből, a Blur Londonból és a Pulp Sheffieldből.
Az utóbbi tíz évben további olyan bandák öregbítették a brit zene hírét a világban, mint a Radiohead, a Travis, a Super Furry Animals, a Coldplay és az olyan dance-formációk, mint a Chemical Brothers, a Basement Jaxx vagy Fatboy Slim.
De vissza a kezdetekhez. Az "árral szemben úszás" trendjét is brit bandák hozták létre, melyek így nem csupán a zenére, de a divatra és az alkotói mentalitásra is nagy hatással voltak. Gondoljunk csak az Animals Newcastle, a Beatles, a Cure, David Bowie, a Depeche Mode, a Led Zeppelin, a Pink Floyd vagy a Police körülötti őrületre. A zenei élet talán soha nem volt olyan élénk, mint a nyolcvanas, kilencvenes években, melynek összekötő ereje ugyan az angol zenei hagyomány volt, mégis mindegyik zenekar a különbözőségre és újításokra törekedett.
A britpop eredeti célja az amerikai zeneipar visszaszorítása volt és az az elleni tiltakozás. A stílus leginkább az akkori felkapott grungeot kritizálta (Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden stb.). Ehhez kapcsolódik egy Noel Gallagher mondás is: "Egy grungeos felmegy a színpadra és agyon szúrja magát... rajongani fognak érte, mi meg akik ismerik a dezodort, nem találunk megértő fülekre". Ez az idézet még ha nem is teljesen és reálisan, de felvázolja a britpop és grunge közötti különbséget. Míg a grunge zúzós és szétcsúszott káosz volt, addig a britpop összeszedett, a britek ízléséhez igazított olyan zenei irányvonal, melynek alapját leginkább a Beatles zenéje adja.
Az első képviselői Paul Wellerék, a Pulp és a Stone Roses voltak. Ők taposták ki az utat az Oasis és a Blur előtt, akik a hírhedt britpop csatáig hergelték magukat. A két banda először barátságban, békességben létezett egymás mellett de a szemtelen brit újságok egymás ellen uszították őket "Ideje lenne eldönteni ki a jobb" címszavakkal. Mígnem a Blur az Oasis kislemez kiadsához igazította az övét. A Blur a "Country House"-t indította míg az Oasis a "Roll with it"-et. A kislemezek 50.000es nagyságban keltek, a Blur pár ezerrel több eladással büszkélkedhetett. A hírhedt britpop csata itt lezárult, azt azonban nem árt megjegyezni, hogy a Blur csak a csatát nyerte meg. Az Oasis "What the Story (Morning Glory?)"-ja sokkal jobban fogyott mint a Blur "The Great Escape" cimű lemeze. A Britpop virágkorát ekkor élte, bár ma is sokan mondják, hogy ma is fennáll, de magát a fogalmat a más zenei irányzatok "ellenzéséhez" kötik és az 1997-es évben megjelenő gyengébb Oasis lemez "Be Here Now" az el alternativrockosodó Blur és a Radiohead "OK.Computer"-e lezárták az igazi britpop stílust. Mai képviselőjei közé rengeteg együttes tartozik, azonban kevés tűnik ki és visz színt a zenéjébe. Ilyen a Travis, Keane és a Coldplay (első 2 lemeze).
Guy Ritchie filmek
szerző: Várnagy Emma
Guy Ritchie és az ő tipikus filmjeiben látható tipikus London. De tényleg ez tipikus London.
Minden filmjében az alvilági real-estate-agentek és marijuana termesztők és a-hullákat-disznókkal-eltüntetők tűnnek fel a londoni pubokban és mocskos utcákon és kertvárosi autósüldözésekben. Tipikus. Minden filmjében kreatív módon teszik el a rosszfiúkat láb alól. Tipikus. Minden filmjében annyira megkavarja a szálakat, hogy ezek csak tipikusan Guy Ritchie filmek lehetnek. És persze annyira, hogy a végén ember legyen a talpán, aki még érti, mi is a helyzet. Talán föl kéne keresni egy tipikus londoni dealert... Nos, a három moziélményem:
1.) Blöff Miután megnézették velem a Ponyvaregényt, a Trainspottingot és még pár, történetét tekintve elég dúúúrva filmet, kissé félve ültem le a monitor elé egy újabb "kötelező kultfilmet" megnézni. Azt mondták Brad Pitt zseniális, a Blöffben kiderül, hogy nem csak jó testet tud alakítani, hanem tényleg vannak rejtett tartalékai. Elismerem, félelmem az ócska uncsi gegsztersztoriktól az első pár perc után elszállt. Akkor jött az, hogy basszus nem értem a filmet! Aztán jött Brad Pitt, mindenkit jól elkalapált, jófiúk, rosszfiúk satöbbi, satöbbi, minden ami csak kell... A Blöff tehát nagyon nagy ötöst kap, plusz azt, hogy hetekig ismételgettük a "jú lájk dö deeeeg? - dö vat? - dö deeeeeg! - oooooh jú mín the dooog?!" apró párbeszédrészletet...
2.) Spíler -Menjünk el moziba. -Jó mit nézzünk. -Nézzük a Spílert, mindenki azt mondja, hogy nagyon jó! - hát így kezdődött. A Blöff után elég pozitívan álltam a legújabb Guy Ritchie filmhez, igaz nincs benne Brad Pitt, de az orosz verőlegények és a kreatív öldöklés, valamint a maffia vonal, tehát a lehető legtöbb tipikus "összetevő" megtalálható. A történet viszont teljességgel érthetetlen (legalábbis számomra még a kis magyarázó kommentárok után is az volt) - bár ha valakinek az amerikai (vagy a briten kívűl bármely más) akcentusra állt rá a füle, az is sokat ront az esélyeken, hogy bármit is felfogon a történésekből. Hááát, gyenge hármas...
3.) A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső. NA NE! A Spíler után még egy Guy Ritchie?! Nagy nehezen két ülésből végignéztem, de csak azért, mert azt mondták, hogy a Blöfföt így még jobban fogom szeretni. Nem jött be. Kicsit uncsi, és vontatott. Mondhatni Guy Ritchie erősen keresgéli a hangot, ami a Blöffre talán meglett...
Nos azóta nem emlegetjük a kis beszélgetésrészletet és bár a Blöff tényleg nagyon jó, ... Guy Ritchire és filmjeire nem is tudom mit mondjak. Lehet más sorrendben kellett volna néznem őket. Monjuk időrendben (Ravasz az Agy...1987, Blöff 2000, Spíler 2008)? De beérném csak a Blöffel is. Sőt lehet nem úgy kellett volna hozzáállnom, hogy majd viszontlátom a londoni élményeimet? Lehet túl naív vagyok az ilyen férfias filmekhez... Ajánlom tehát a Blöfföt mindenkinek, a hölgyek meg a másik kettő helyett inkább nézzenek valami Londonban játszódó kedves sorozatot...
Hugh Laurie – Balek
szerző: Baranyai Richárd
Volt már Guy Ritchie, és most van egy könyv, amire azt is olvashattuk már: „Hugh Laurie története könyvben olyan, mint Guy Richie filmjei, A Ravasz, az Agy…, vagy éppen a Blöff.”
Mondjuk azt hozzátenném, hogy még annak a kedves kolleginának is tetszett a könyv, akinek az említett filmek nem annyira. Persze ez annak is köszönhető, hogy míg Guy Ritchie vérkomoly, addig Hugh Laurie vérkomolyan hülye. Végigröhögjük a könyvet, amiben akciójelenek vannak, valamint gyilkosság, meg verekedés. Lehet mégis nyomott hagyott House dokin a sok év komédiázás?
Mondjuk többektől hallottam azt a kritikát is, hogy csak az író neve adta el ezt a könyvet, mert egyébként kínszevedés volt VÉGIGolvasni. Akkor minek olvastad végig? - kérdem én. Annyira nem is volt szörnyű, csak most már ciki, hogy olyan sokan olvasták, és nem vagy vele egyedi? - Jajj szegénykém. A könyv azonban alapvetően jó, annak aki elviseli, szereti az angol humort, a groteszk helyzeteket és az abban rejlő komédiát. Aki ezekkel hadilábon áll, az tényleg hozzá se érjen a könyvhöz, és legfőképp, ne kezdje el lapozgatni.
Egy kevés a történetből: Verekedéssel kezdünk. Jó néhány oldalon elemezve, húzva-vonva a dolgot, amolyan angolos stílusban, kiértékelve minden részletét. Kiderül, hogy mit oktatott a félkarú harcművész, és mi volt a börtön három hete alatt. Aztán a verekedés felénél betopan a lakás Úrnője. A parfümje márkáját is megtudjuk. A főhős kedélyesen elbeszélget vele, a másik verekedő fél csendesen kínszenved. Majd a főhősről kiderül, hogy a lány apját kívánja megmenteni... Később kisétál, fölül a motorjára és elhajt... Ez nagyjából az első fejezet. Lássuk be, máshol ennyi idő alatt a verekedés okáig jutunk el, de még se nő, se motor. Kicsit bővebben: Londonban vagyunk, a főhősünk James Fincham (na jó, Tomas Lang), a rosszfiú (na jó, ex kommandós, és jófiú), aki úgy dönt, hiába bízzák meg egy gyilkossággal, inkább megmenti a célszemélyt. Majd az említett Úriember a legkülönfélébb bonyodalmakba keveredik és némi robbanószer, meg mesterlövész puska, meg titkosügynökök, meg nők, meg ki tudja még mi jelenik meg itt-ott a történetben. Fogjuk rá, hogy bonyolult. Kicsit tényleg olyan, mintha keverük volna az angolok híres dolgait: Londont, James Bondot, az angol humort, az angol hidegvért, és azt a képességüket, hogy ha valamit meg lehet oldani könnyen vagy bonyolultan, akkor ők tuti a harmadik utat választják: a-nagyon-de-kacifántosan-bonyolultat.
Laurie a könyvet 2004-ben írta, hozzánk 2008-ra jutott el. Nagyjából a világ összes tájára, ahol megjelent, 2008-ra jutott el, mivel addigra már Dr. House arcával lehetett árulni és nem egy alig ismert brit színszével. Bármennyire is jó a könyv, azért erre a hírverésre szüksége volt. E nélkül azt hiszem nem okozott volna annyi kellemes percet megannyi embernek. Meg persze nem szidhatnák annyian, hogy nem érte meg megvenni. Az biztos, hogy megosztja az embereket, van akiknek nagyon tetszik, van akinek igazí kínzás. Olyan mint amilyennek lennie kell. Angol humor...
Sir Korda Sándor
Korda Sándor, aki az ugyancsak a filmiparban dolgozó Korda Zoltán és Korda Vince bátyja, 1893. szeptember 16-án Pusztatúrpásztón Kellner Sándor László néven látta meg a napvilágot egy zsidó családban.
Mezőtúron járt elemi iskolába, majd a Mester-utcai Kereskedelmi iskolába, itteni kedvenc jeligéjéből ("Sursum corda!" – azaz: "emeljétek fel szíveteket") származik későbbi vezetékneve. Fiatal éveiben újságírással foglalkozott, először a Független Magyarország párizsi tudósítója lett, ezután a filmekkel foglalkozó újságokba kezdett írni. 1912-ben, 19 évesen már filmelméleti cikkek sorát publikálta a Mozgófénykép Híradóban, a Világ című napilap filmkritikusa, és 1918-ig több filmlap (Pesti Mozi, A mozi és a Mozihét) szerkesztője volt. 1914-től filmrendezőként is dolgozott, első filmje a A becsapott újságíró. Magyarországról történő távozása (1919) előtt már 25 film rendezése fűződött a nevéhez.
A Tanácsköztársaság idején Korda direktóriumi tag, a filmgyártás művészeti vezetője volt. A diktatúra bukása után színésznő felesége, Korda Mária azzal mentette meg életét, hogy kivitte Bécsbe. Ezek után Hollywoodba költöztek, ahol Korda a United Artists rendezője lett. Mégis, Nagy-Britannia volt az a hely,
Nagy-Britanniában készült filmjei Service for Ladies (Szolgálat hölgyeknek)- 1932, Wedding Rehearsal (Próbaesküvő)- 1933, The Private Life of Henry VIII. (VIII. Henrik magánélete)- 1933, The Private Life of Don Juan (Don Juan magánélete) - 1934, Rembrandt- 1936, Perfect Strangers (Tökéletes idegenek) - 1945, An Ideal Husband (Eszményi férj)- 1947
ahol legnagyobb sikereit elérte. Testvéreivel Londonban telepedett le és itt alapította meg 1932-ben a London Films filmstúdiót és több kisebb stúdiót. Filmjei igazán látványosak voltak, ami a színes filmek megjelenésével csak fokozódott. Leghíresebb filmje az 1933-as VIII. Henrik magánélete azonnal óriási nemzetközi filmsiker lett és Oscar-díj-ra is volt jelölve. Ezek után még több nagysikerű filmet forgatott, mint például a Rembrandt (1936). Producerként többek között olyan filmek fűződnek még nevéhez, mint A dzsungel könyve és a III. Richárd. 1942-ben Korda Sándor lett az első filmrendező, akit lovaggá ütöttek. 62 évesen hunyt el Londonban szívrohamban. A Brit Filmakadémia az év legkiemelkedőbb filmjeinek járó díjat Korda Sándorról nevezte el. Ugyancsak ő a névadója az Etyeken létesített Korda Filmstúdiónak.
Soho London
szerző: Plecskó Edina
A londoni hangulatot a Nagymező utcába csempésző szórakozóhely egy igazi three in one: a három szintjét a vendégeknek kínáló Soho London ugyanis étteremként, buli helyként és elszeparált galériaként is jól funkcionál.
Ha ezen utolsó két helyszínről tapasztalatokat nem is gyűjthettünk, az étteremben nyert benyomások egy színvonalas és alkalmazottai révén is megnyerő hely képét vetítették elénk. A pultnál sorakozó külföldiek kitűnően jelezték a Soho London jellegét, a hatalmas plazma tv előtt üldögélő pár magyar mellett pedig mi is helyet foglaltunk egy a Big Ben árnyékában álldogáló asztalnál. S hogy szomjunk és éhségünk csillapításán is úrrá legyünk, készséges pincér volt segítségünkre az aztán igen jóízűen elfogyasztott minőségi italok és étkek kiszolgálásánál. "Étterem-vizsgából" tehát jár a jeles a Sohonak, s hogy többi helyszíne mit kínál, mindenképpen érdemes utánajárni.
Személyzet: 8 Fogadtatás: 6 - talán az éppen aktuális foci vb-selejtező miatt hagyott alább Légkör: 7 Kínálat: 8 Mosdó: 7 Közérzet, összebenyomás: 7 - mindenképpen újbóli látogatásra sarkall Összesen: 60/43
szerző: Szántó Sz. Erika
A Soho London a Pesti Broadway és a Moulin Rouge mellett, tökéletesen beleillik a Nagymező utca multikulturális forgatagába. A felszolgálók nemcsak készségesek, de minden szempontból betartják az etikettet is. A vörösbor megfelelő pohárban és hőmérsékleten érkezik, a tárkonyos raguleves pedig megfelelően gazdagon van tálalva. Nem hiába mondják: Soho is a small, multicultural area of central London; a home to industry, commerce, culture and entertainment, as well as a residential area for both rich and poor.
Minden filmjében az alvilági real-estate-agentek és marijuana termesztők és a-hullákat-disznókkal-eltüntetők tűnnek fel a londoni pubokban és mocskos utcákon és kertvárosi autósüldözésekben. Tipikus. Minden filmjében kreatív módon teszik el a rosszfiúkat láb alól. Tipikus. Minden filmjében annyira megkavarja a szálakat, hogy ezek csak tipikusan Guy Ritchie filmek lehetnek. És persze annyira, hogy a végén ember legyen a talpán, aki még érti, mi is a helyzet. Talán föl kéne keresni egy tipikus londoni dealert...
Egy kevés a történetből: Verekedéssel kezdünk. Jó néhány oldalon elemezve, húzva-vonva a dolgot, amolyan angolos stílusban, kiértékelve minden részletét. Kiderül, hogy mit oktatott a félkarú harcművész, és mi volt a börtön három hete alatt. Aztán a verekedés felénél betopan a lakás Úrnője. A parfümje márkáját is megtudjuk. A főhős kedélyesen elbeszélget vele, a másik verekedő fél csendesen kínszenved. Majd a főhősről kiderül, hogy a lány apját kívánja megmenteni... Később kisétál, fölül a motorjára és elhajt... Ez nagyjából az első fejezet. Lássuk be, máshol ennyi idő alatt a verekedés okáig jutunk el, de még se nő, se motor. Kicsit bővebben: Londonban vagyunk, a főhősünk James Fincham (na jó, Tomas Lang), a rosszfiú (na jó, ex kommandós, és jófiú), aki úgy dönt, hiába bízzák meg egy gyilkossággal, inkább megmenti a célszemélyt. Majd az említett Úriember a legkülönfélébb bonyodalmakba keveredik és némi robbanószer, meg mesterlövész puska, meg titkosügynökök, meg nők, meg ki tudja még mi jelenik meg itt-ott a történetben. Fogjuk rá, hogy bonyolult. Kicsit tényleg olyan, mintha keverük volna az angolok híres dolgait: Londont, James Bondot, az angol humort, az angol hidegvért, és azt a képességüket, hogy ha valamit meg lehet oldani könnyen vagy bonyolultan, akkor ők tuti a harmadik utat választják: a-nagyon-de-kacifántosan-bonyolultat.
Mezőtúron járt elemi iskolába, majd a Mester-utcai Kereskedelmi iskolába, itteni kedvenc jeligéjéből ("Sursum corda!" – azaz: "emeljétek fel szíveteket") származik későbbi vezetékneve. Fiatal éveiben újságírással foglalkozott, először a Független Magyarország párizsi tudósítója lett, ezután a filmekkel foglalkozó újságokba kezdett írni. 1912-ben, 19 évesen már filmelméleti cikkek sorát publikálta a Mozgófénykép Híradóban, a Világ című napilap filmkritikusa, és 1918-ig több filmlap (Pesti Mozi, A mozi és a Mozihét) szerkesztője volt. 1914-től filmrendezőként is dolgozott, első filmje a A becsapott újságíró. Magyarországról történő távozása (1919) előtt már 25 film rendezése fűződött a nevéhez.
A Soho London a Pesti Broadway és a Moulin Rouge mellett, tökéletesen beleillik a Nagymező utca multikulturális forgatagába. A felszolgálók nemcsak készségesek, de minden szempontból betartják az etikettet is. A vörösbor megfelelő pohárban és hőmérsékleten érkezik, a tárkonyos raguleves pedig megfelelően gazdagon van tálalva. Nem hiába mondják: Soho is a small, multicultural area of central London; a home to industry, commerce, culture and entertainment, as well as a residential area for both rich and poor.