|
|
 szerző:
Szántó Sz. Erika
|
Mivel Budapest a heti témánk, valami különleges, igazi pesti helyet szerettünk volna meglátogatni. Kisebb utánajárás után a Café Körre esett a választás, egyrészt mert 2007-ben, nemzetközileg beválasztották a legjobb éttermek listájába, másrészt már-már városi legendának számít a Kör vendégszeretete és pincéreinek pozitív hozzáállása.
És íme a tapasztalat: a fogadtatás teltháznál és asztalfoglalás nélkül is  példanélkülien kedves volt, pincérünk nem tolakodóan, a szemmel felvett kontaktusra azonnal ott termett asztalunknál, és bár csak ketten ettünk, semmi jelét nem mutatták, annak, hogy esetleg szegény diáklányoknak néznének, úgy mint ahogy nemrégiben azt a Parlament szomszédságában meghúzódó Biarritzban tették. ("Ugye csak kávé lesz, lányok?"). Az étlapról lazac carpacciot rendeltem vöröskaviárral, a hajszálvékony lazacszeleteket tormahabbal, citrommal, és zöldségekkel tálalták, pirítósnak barna és fehér kenyeret szolgáltak fel. Az ízek nagyon jók voltak, én még esetleg egy kis ruccolával színesítettem volna a tálat, de így is kitűnő választásnak bizonyult.
Személyzet: 10
Fogadtatás: 10
Légkör: 9
Kínálat: 8
Mosdó: 9
Összbenyomás, közérzet: 9
Összesen: 60/ 55
|
szerző:
Kinga
|
Csöpp kis hely a város szívében, amelynek összes negatívuma annyi, hogy nem lehet kártyával fizetni; túl kicsi, így vacsoraidőben nehéz helyet lelni - bár ebben kiváló segítségre leltünk-; és nem csak színvonalban, hanem árakban is magasra tették a lécet. Ez meglátszik vendégseregén, több a turista, mint az egyszerű betévedő budapesti. Ugyanakkor határozottan előnyére szól a jól összeválogatott borlap; tucatnyi elismerés, amivel nem hencegnek honlapjukon; valamint az igényesen közzétett napi ajánlat lista. Ez utóbbit eltanulhatná sok vendéglátóhely. Kíváncsi lennék, hogy átmegy-e a tatár beefsteak a teszten?! Ám emiatt bizony kénytelen leszek visszatérni.
Személyzet: 10
Fogadtatás: 10
Légkör: 8 - cseppet zajos
Kínálat: 7
Mosdó: 6 - kicsi de tiszta
Összbenyomás, közérzet: 10
Összesen: 60/ 51
|
szerző:
Plecskó Edina
|
 „Itt valahogy másképp szólnak az emberhez” – invitál honlapján a Café Kör, amely mondat tanúbizonyságot is nyert látogatásunkkor. Noha ez esetünkben félreértésből adódóan jelentett angol szóval történő köszöntést, azt is el kell ismerni, hogy a felszolgáló-személyzet jó modorból bizony nem szenved hiányt. S ha borsos árai miatt törzshelyünkké nem is válik az étterem, barátságos és meglepően egyszerűségre törekvő enteriőrjével, kellemes zenéjével és igen kitűnő boraival bármikor rendelkezésre állhat egy-egy különleges alkalomra, vagy esetlegesen nemzetközi hangulatunk megélésére.
Személyzet: 10
Fogadtatás: 10
Légkör: 9
Kínálat: 8
Mosdó: 8
Összbenyomás, közérzet: 9
Összesen: 60/ 54
|
szerző:
Tóth Tamara
|
A kedves japán párnak már nem jutott hely ebben a (Café) körben, de mi megtapasztalhattuk, hogy létezik Budapesten még olyan étterem, ahol nem a külföldiek lehúzása a cél, minket sem néznek ki, mert magyarok vagyunk, és azért sem jár fintor, ha a társaság valamelyik tagja csak egy pohár bort rendel. Sőt, végtelenül – de mégsem tolakodóan – barátságosak a pincérek, a nyüzsgés kellemes, és rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi idők kocsmatúrái között néha nem árt egy-egy ilyen helyre is ellátogatni.
Személyzet: 10
Fogadtatás: 10
Légkör: 9
Kínálat: 6
Mosdó: 7
Összbenyomás, közérzet: 9
Összesen: 60/ 51
|
|
 |
| | | | | Ha budapesti marslakó vagy... | | szerző: Tóth Tamara |
Szerb Antal rövid lélegzetű alkotása magába foglalja mindazt, amit egy marslakónak (külföldinek, idegennek, messze földről érkezettnek, időutazónak stb.) tudnia kell fővárosunkról. Vagyis tudnia kellett 1935-ben. De figyelem! Nem szokványos útikönyvről van szó!
Már csak azért sem, hiszen az író úgy szeretné bemutatni a fővárost, ahogy korábban nem láthatták az emberek. Szerb Antallal kirándulunk Buda és Pest híres városrészein, sétálunk a hidakon, a Duna parton, a Margitszigeten. Utunkat finom irónia, irodalomtörténeti utalások és idézetek kísérik. Első olvasásra talán fel sem tűnik a számtalan apróság és humoros mozzanat, amivel az író egyszerre eláraszt minket. Néhány részlet akár a mai Budapestről is szólhatna.
Példának kiragadom a Mátyás-templom jellemzését. „Valamikor nagy hegyes tornya volt. De így sokkal szebb, csonkán és építőállványokkal, sokkal stílusosabb.” A Várnegyed, ha látványban változott is, egyes funkcióit aligha vesztette el. Talán csak az események gyorsultak fel egy kicsit, és a motiváció változott. „A szerelmek itt szoktak kezdődni, Uram, miért, miért nem, ki tudja. Talán a tábornokok ihletik a tudatalatti rétegeket, hogy a hazának katona kell. Az ember leül egy padra a hölggyel, majd megfagy, csak a szíve fűti. Néha egy ápolt kiskutya felugrik kettejük közé a padra, érdeklődik, hogy meddig jutottak. Megnyugvással veszi tudomásul, hogy már elpattant az első csók, az a bizonyos nem is nagyon kellemes, mert az ember még egy kicsit fél a közvetlen következményektől (talán pofon), és a távoli következményektől (talán házasság), de mégis túl kell esni az első csókon, ha az ember el akar jutni a másodikig. Sok végzet indult itt útjára…”
 Néha azért nem ártana egy mai lábjegyzet Szerb Antal szóhasználatához, hiszen még a mindentudó gugli sem segít megfejteni, mi is az rézsüke, ami a Vérmezőn lakott. A Józsefvárosban már akkoriban is sok albérlő tartózkodott, orvostanhallgatók és szelíd bölcsészek, akik „esténkint borral locsolgatják meggyulladni készülő agyukat.” A város bemutatása azért is különleges, mert költőink fővárosra vonatkozó műveiből is ízelítőt kapunk. Arany Jánostól a szeretett Margitszigetéről olvashatunk, de megjelenik még Vörösmarty és Gvadányi József gondolata is, és olyanok is, akikről még valószínűleg nem is hallottunk.
Az olvasmány végére azt érezhetjük, hogy hiába élünk a 21. századi Budapesten, a 75 évvel ezelőtti világba visszatérve sem lennénk marslakók, de az egyáltalán nem biztos, hogy Szerb Antal ma is szívesen kalauzolna minket.
|
|
 |
Ironikus közhelyparádé, líraian áthevített örök és időszakos emberi ócskaság, valamint fád jelenünk gunyoros koturnusra állítása a Radnóti színpadán. Az Asztalizene előadása ritka mulatság.
Szerző: László Ferenc
A néző furcsa szerzet, megátalkodott hedonista. Egyre csak élvezne, még akkor is, ha sorstragédiák vagy bús hanyatlástörténetek peregnek le a színpadon, s szintúgy, ha őt magát fricskázza vállvetve író és színész. Igaz, ilyenkor elkél a segítség: a felsziporkázóan okos, már-már bölcs dráma és az imponálóan összecsiszolt színészi csapatjáték, mint az Asztalizene esetében.
Térey János színdarabja voltaképp egyetlen merész és nagyralátó bűvészmutatvány. Nemcsak - és nem is elsősorban - azért, mivel a jelen idejű társalgási dráma szereplői versbeszédben szólnak egymáshoz és hozzánk, hanem mert az író úgy emeli el zápult mindennapjaink ismerős jeleneteit, közhelyes fordulatait és tipikusnak vélt elitfiguráit, hogy ezáltal színműve többet árul el a honi veszett világról, mint megannyi sültrealista dokumentumfilm és valósághajhász riportműsor. A budai White Box nevezetű evő-ivóhely kiglancolt közegében zajlik a forma szerint szabványos szalon-, vagy stílszerűbben elkeresztelve loungedráma; e divatos lokalitás személyzetéből, tulajdonosi köréből és törzsvendégei közül verbuválódnak a szereplők. Megannyi jellegzetes figura: a diadalmas és öntömjénező tulaj, az asztrológiába bódult pincérnő, egy válófélben lévő, zilált kedélyű férj és társaik.
Karakterisztikus, vagy egyszerűen csak karikaturisztikus alakok ölik egymást és szombat estéjüket a felkapott Királyhágó téri étteremben. Azaz az egykorvolt Joliot-Curie téren, amiképp többször is utalnak az átnevezés tényére, s az úrias Hegyvidék múltjára, mely korántsem volt oly zajos és turbulens, mint a proli Pesté. “Budán lakni világnézet" - idézi már a színlap is Márai találó meglátását, s a dráma szereplői visszaigazolják e tézist. Pesten autókat borogatnak és bőszen zavarognak, miközben a budai polgár enyhe viszolygással tekint az egész vircsaftra. Budaiak a szereplők, módosak és sikeresek, ám hol vannak ők is a győztesek nyugalmától? Bizony, a marinált lazacon és szarvasgombán élők felett is örökkön úr az emberi ócskaság és a kismagyar boldogtalanság.
A Radnóti Színház előadása nagyszerűen közvetíti Térey művét. Bagossy László rendezése eleven és a legapróbb részletekig kidolgozott. A kicsiny játékteret okosan kihasználó szintezett színpadképben (díszlettervező: Bagossy Levente) a szereplőgárda hatásosan, remek ütemérzékkel vezeti elő a budai haute volée stilizált dialógusait és cselekménybe iktatott, operai nagyegyütteseket idéző lírai kitérőit. A leghálásabb, s mint tudjuk, személyre írt szerep Csányi Sándornak jutott, ám ő közörömre nem éri be az “újgazdag vállalkozó" túlságig bejáratott kliséjének újrázásával. A Csányi által megformált Győző nem szimplán az élet ordenáré császára: egyszerre tenyérbe mászó és nosztalgikusan merengő, gyermeteg és filozofikus, szenvedelmes kujon és kispályás szalonintrikus. Nagy Ervin a házasságát elizélő, s emiatt világfájdalmas baleseti sebész (s egyszersmind nyakas kálvinista) szerepében tán kevésbé távolodik el a rá kirótt sablontól és saját ismerős színészi eszközeitől, ám színpadi jelenléte így is mindvégig roppant intenzív, akárcsak a pincért formázó Adorjáni Bálint egyetemi hallgatóé, aki rezonőrként is drámai hőst ígér.
Térey drámájának talán egyetlen komoly gyöngéje az, hogy a felvállalt és összességében jól kamatoztatott közhelyesség tagadhatatlanul elsekélyesítette a szerepek tekintélyes hányadát. Így egyes figurák tipizálása a vígjátéksorozatok és kabaréműsorok praxisát idézi: a színikritikus topis és borissza, az operaénekesnő kiállhatatlan és kikapós, a pincérnő erősen szőke, s a belsőépítész távolról sem heteroszexuális. A szerző alkalmasint nagyonis átgondoltan ironizált, ám ezzel sajna túlságosan is megkönnyítette a színészek dolgát. Ilyesformán a harmadvonalbeli szoprán, Delfin Kovács Patrícia alakításában éppúgy karikaturisztikus fővonásaira egyszerűsödik, mint Földi Ádám e. h. nyafka és effeminálódott, saját vállát lehamuzó Krisztiánja. Az ügyvédnőt formázó Wéber Katának és a kozmetikusként felléptetett Szávai Viktóriának még ennyi sem jut, nekik (az emberábrázolást mellőzve) be kell érniük néhány szellemes szerzői mondat ügyesen megoldott recitálásával. Schneider Zoltán ellenben teljes sikerrel ölti magára s eleveníti meg az Erdélyből áttelepült operakritikus enyhén belterjes humorú szerepét. Magányos elbúsultában egyszerre képes felidézni egy jellegzetesen magyar értelmiségi figurát, egy alkoholgőzben pácolt típust, s hozzá - gavalléros ráadásképp - egy félreismerhetetlenül tragikus sorsot
Három felvonást húz le egyvégtében társulat és közönség az Asztalizene előadásán. Nem kétséges, ilyen egy okosan eltöltött este.
|
|
 |
| | | | | Városi legendák | | szerző: Balogh Eszter |
A budapesti lét elválaszthatatlan velejárói az ún. városi legendák, idegenül „urban legends”. Nagyon szeretjük őket, és hálásak vagyunk a létezésükért. Mindig jó szolgálatot tesznek, amikor felelőtlen estéken egy kocsmában ismét jót nevethetünk azon, hogy szegény öreg néni símaszkos támadókról hadovált a zártosztályon. Ráadásul igazat beszélt. A városi legendák azért is jók, mert alátámaszthatjuk velük a „Bezzeg…” kezdetű nézeteinket is. Például az elvágyódó, de mégis folyton a szomorú magyar valóságban ragadó konzervatív középkorúak kedvenc sztorija a Marx téri felüljáró esete, amiből biztosan kilopták az alapanyagot, azért nem ért össze a teteje. „Bezzeg nyugaton…” – sóhajtanak a sztori végén, és elnyomják az utolsó Szofit egy piszkos üveg hamutálban. Tulajdonképpen kit érdekel ezeknek a sztoriknak az igazságtartalma?
Ami a felüljárót illeti: a legenda szerint a tervező, midőn meglátta, hogy a híd teteje nem ér össze, bánatában öngyilkos lett. Úgy látszik, a tervezők már csak ilyenek, a Lánchíd oroszlánjának nyelve (pontosabban annak hiánya) is hasonló galibákat okozott. A szobrász, mikor szembesítették mulasztásával, nem bírta a csúfolódást, így aztán az alkotása mellől a Duna tajtékzó vizébe vetette magát – ő volt Lánchíd első öngyilkosa. Aki szeretné megtartani az illúzióit, az remélem már rég abbahagyta az olvasást. Némi kutatómunka elég hozzá, hogy kiderítsük: egyik sem igaz. Marschalkó János (az oroszlános) ugyan nem vette jó néven a gúnyolódásokat, de azért nem ragadtatta el magát annyira, hogy véget vessen életének. Egyes források szerint lemondóan mosolygott, ha szembesítették a hiányosságával, és mint minden normális ember, végelgyengülésben halt meg öregkorában. Más kutatók (értsd: akik felmásztak megnézni) egyenesen azt állítják, hogy van(!) nyelve az oroszlánoknak… Hát másszon fel akinek két anyja van, én maradok a földön a kétségeim között. Ami pedig Wellner Pétert illeti (a felüljárós), nos vele kapcsolatban is le kell rombolnom a Nyájas Olvasókban élő vadregényes történeteket: nem lett öngyilkos. Olyannyira nem, hogy ő tervezte a 2007-ben átadott Kőröshegyi Völgyhidat. Ennek már összeért a teteje.
A síelőkről hadováló zakkant néni pedig nem is annyir a kitaláció. Olyan értelemben legalábbis, hogy nem attól válik urbánus legendává, hogy kiszínezzük, hanem épp fordítva: az eredeti sztori annyira képtelen, hogy annak az árnyalására már semmi szükség nincsen. Történt ugyanis, hogy egy házibuliban elfogyott az alkohol (cigi, pattogatott kukorica, mindegy). Ez megesik. Ilyenkor a jól bevált forgatókönyv szerint le kell menni az éjjelnappaliba, addig nem folytatódhat a mulatság! De ha már lemegyünk, és ha már úgyis részegek vagyunk (részeg ember nem szégyenlős), miért ne meztelenül, sítalpakat csatolva menjünk? Igen ám, de valami miatt egy néni került a folyosóra az éjszaka közepén (miért nem alszanak a nénik éjszaka?), és a mozgásukat amúgy is nehezen koordináló, továbbá lépcsőn síelni próbáló mulatozók elütik őt. Mentők, kórház. Szerencsére semmi komoly baj nem történik, kivéve… másnap, ahogy párolog az alkohol gőze, és a józan ész kezd újból teret hódítani kreatív kis csapatunk koponyájában, lassan az emberség is motoszkálni kezd a mellkasuk baloldali fertályában, és felkerekednek (ezúttal már cipőben), hogy a kórházban a néni hogyléte felől érdeklődjenek. De a néni már nincs ott. Pillanatnyi megrökönyödés után megtudják, hogy nem a legrosszabb történt, amire számítottak: a néni életben van, csak átszállították az elmeosztályra, mert nem tágított attól a meggyőződésétől, hogy éjszaka meztelen síelők támadták meg a lépcsőházban…
Na jó, ezt a sztorit is higgye el, aki akarja, mindenesetre jót nevettem rajta. Komolyra fordítva a szót, azért vannak nekünk tényleg híres magyarjaink, felfedezők, feltalálók, akikre büszkék lehetünk! Például Puskás Tivadar, aki az első telefonközpontot készítette, a mi legnagyobb örömünkre, és az egész világ hasznára. Minden ország áldja a magyarokat, mert mihez kezdenénk ebben a hatalmas kommunikációs forradalomban telefonközpont nélkül? Köszönjük, ó, Puskás Tivadar! De huppsz… hogy mi? Mi az, hogy nem Puskás találta fell, hanem Bell? Vagy nem is Bell, hanem Dumont? Nem is Dumont, hanem Antonio Meucci? Nem is… óóó, én már semmit sem értek!
Pedig nagyon egyszerű a dolog: valójában az összes feltalálandó dolog valamilyen forradalomhoz kötődik – ipari, kommunikációs, gazdasági, bármilyen. És az újdonságok úgyszólván benne vannak a levegőben, már csak arra várnak, hogy valaki észrevegye őket. Ezért történhet az, hogy kisebb-nagyobb időcsúszással többen csapnak a fejükre, és azé a dicsőség, aki előbb ér a szabadalmi hivatalba. Így aztán minden népnek megvan a dicsősége, hogy az ő hazájának fia is egy kicsit megváltotta a világot. Eképpen mindenki boldog és büszke, a világ kerek, teljes a béke. Talán nem is kéne felkavarni ezeket az ügyeket. A városi legenda akkor szép, ha színezik. Minél többen színezik, annál mulatságosabb. És tényleg: hát mi bajunk származik abból, ha megmaradunk boldog tudatlanságban?
Akit mégis érdekel a valóság: http://www.urbanlegends.hu
|
|
|
|
