|
|
| | | | | 30Y- „A férfi mindig nyer…” |  szerző: Tatár Péter |
Hangzik a hazai könnyűzene egyik alter zenekarának számában. Ha ez valóban így van, én személy szerint kiegyezek vele. Akkorát nem tévedhetnek.
Mellettük a rajongótáboruk sem, akik már rég nem csak a pécsi NEVKO-ból keverednek ki hajnalok-hajnalán, sokkal inkább az évről-évre a nyári fesztiválokat váró – mint a messiást – nagyérdemű. Első szerelem, szex, lányok-fiúk, élet-halál, megismételhetetlen pillanat, boldogság, szomorúság…mind együtt járnak számaikban. Nos ők megvalósították magukat, ahogy a fiúk képzelik el gyermekkorukban, hogy ők pedig rendőrök lesznek, vagy rock zenészek…
Csináld! Vagyis csináld mással, de ha már megtörtént, akkor kussolj róla. Tanácsolja a zenekar, ugyanakkor ez jóval bonyolultabb, ezt beláthatja mindenki, aki lépett már hasonlóan kényelmetlen cipőbe. Aztán mindenki életébe egyszer beköszön a „nagy Ő”. Ekkor véget érnek az éjszakás kalandok, érzelmek is vegyülnek a többi vegyületek közé, de ez biztosan az öregedés mellékhatásai – gondolja egy fickó magában – . Ha ezt a megfelelő helyre tudjuk pakolni a könyvespolcunkra, és legalább havonta leportalanítjuk, sőt ha még bele is olvasunk, pláne ha ki tudjuk bogozni a sorokat, akkor szerencsésen is végezhetjük.
Ha viszont elhanyagoljuk, akkor ember legyen a talpán, aki kiverekedte magát ebből a helyzetből úgy, hogy ne okozzon sérülést a másik félnek. Viszont ez is egy érzés, ha már kiváltottuk a másikból, akkor higgyük el, hogy maradandó „élményt” hagytunk magunk után. Ha egy mód van rá srácok, akkor ne hagyjuk veszni a dolgokat, mert újrakezdeni mindent, az rettentő sok melóba fájhat nekünk, mi pedig ezt nem szeretjük annyira. Habár a lázadás élménye pezsdítően is hathat ránk. Bogozza ki ezt valaki más…
Azért a romantikának is tudunk élni, ha akarunk. Ezt be is tudjuk bizonyítani, ha akarjuk, ha érdemesnek találjuk rá a kiszemelt egyedet. Elvisszük táncolni, hazakísérjük, ez épp elég is a lelküknek is egy péntek este. Belelkesíthetjük magunkat, vagy levethetjük félszünket a kabátunkkal együtt egy-két itallal, de nem hiszem, hogy ez is olyan beadom a ruhatárba, várj egy percet eset lenne. Szóval csak óvatosan, ha több személy azonosságjegyeit öltjük magunkra, mert még befülledünk alatta. Habár ez egy végtelenségig jámbor zeneszám, minden dal arról szól, amit mögé képzelünk. Jelen esetben képzelek, de lehet, hogy holnap, vagy a nyáron már másképp fogom látni a helyzetet, de lehet, hogy körbe leszek véve tinilányokkal, ráadásul szombat este is lesz a kerek erdő közepén. Na de elég a lázadásból, úgy is hentes leszel kisfiam!
|
|
 |
| | | | | A férfi | | szerző: Plecskó Edina |
Dr. Csernus Imre a nőkről írt sikerkönyve után az ellentétes nem képviselőit is górcső alá veszi. Az elődjéhez hasonlóan kemény kifejezésektől hemzsegő A férfi című könyvében, merész és őszinte kérdéseket megfogalmazva férfiközpontúnak mondott világunk hazugságaival szegül szembe. Feloldozásként azonban egyúttal azt is előrevetíti: „Akinek nem inge, ne vegye magára!
Az gyorsan kiderül – ha nem sejtjük már magunk is –, hogy a férfitársadalom alapvető érzelmi természetű hiányosságokkal és berögzült, hibás modellekkel bír, s bizony ez alól nagyon kevés kivételt találunk. De nem csak a férfiakról, mindenki másról is szól ez a könyv, ahogyan a gyász, a magány, az elengedés, az önbizalom és a konfliktuskezelés fogalomkörét is részletesen körüljárja. Kellő alaposságban tehát nincs hiány a témák tekintetében, ahogyan az is a könyv szerzőjének javára írandó, hogy köznyelvi leírásaival közelebb hozza az orvostudományban használt és laikusok számára idegen fogalmakat, ezzel elősegítve a hasonló „tünetekkel” rendelkezőket állapotuk felismerésében és esetleges jobbításában.
A könyv alapkérdése, amit több különböző korú, foglalkozású és nevüket  felvállaló! fiú vagy férfi próbált Csernusnak megválaszolni az, hogy vajon mitől férfi a férfi. A meglehetősen eltérő válaszok igen érdekes és természetesen szubjektív képet vázoltak fel, az azonban mindenképpen leszűrhető, hogy míg a nők utóbbi 5-10 éve az öndefiniálásról szólt, addig a férfiak erről nem beszélgetnek, hiszen a már említett érzelmi intelligencia szint náluk meglehetősen alacsony szinten mozog. Egy tizenöt éves gimnazista például olyan dolgoktól érzi magát férfinak, amiket tesz, például ha végigcsinál egy edzést, vagy visszaadja valakinek a kesztyűjét; emellett egy 39 éves cégvezető szerint abban rejlik a férfiassága, hogy tud sírni, nem szégyelli, hogy vannak érzelmei és magasról tesz rá, hogy a társadalom mit gondol erről. Az egyik legfontosabb tényező – amit Csernus is megfogalmaz – mindenképpen a hitelesség, és ezáltal a következő generációnak mutatott példa, hogy merjünk szembenézni a félelmeinkkel és legyőzni azokat, merjük kimutatni ha valami fáj, persze mindehhez fel is kell nőni. És itt kezdődik az alapvető probléma: hiszen amíg a férfiak döntő többsége csúcsteljesítményt produkál racionális téren, addig érzelmi szinten – sajnos az apáktól berögzült negatív példák hatására – továbbra is kisfiúk maradtak, akik egy párkapcsolatban is csak ekként tudnak funkcionálni, egyúttal „prostituálódnak is a szeretetért”. S hogy lehet-e mégis boldog egy férfi? Nos, érzékletes példáival a könyv természetesen erre is alternatívát kínál, ahogyan a belső béke megszerzéséhez is utat mutat.
A valódi élményeken alapuló sztorikkal és az olykor mellbevágó, de hatásos naturalitással bíró könyv sajátos hangulattal rendelkezik és igen közel áll A nő című társához. Rokonlelkek nem csak nyelvezetükben, hanem abban is, hogy számos felismerést tehetünk olvasásuk közben, az esetleges megdöbbentő önazonosságokra pedig mindig kezelési technikákat is kínál. Nem csupán érdekes olvasmányként, de a személyiséget fejlesztő műként is megállja a helyét.
|
|
 |
| | | | | Apám nevében | | szerző: Balogh Eszter |
Lévén a terrorizmus viszonylag férfias műfaj, a terroristás filmek, ha nem maradnak a felszínes színvonalnál, minthogy brúszvilisz izzadságtól latyakos atlétában ismét megmenti a világot, hanem inkább a pszichológia felől közelítik meg a dolgot, remek alkalmat nyújtanak abba, hogy lelkes felfedezőként bepillantást nyerjünk az erősebb nem lelkivilágába.
 Csak nagyon röviden a politikáról, hogy képbe kerüljünk: Nagy-Britanniában járunk, azon belül is többnyire Londonban és a Írországban. A teljes ír sziget VIII. Henrik óta a szigetországhoz tartozik. Tudván, hogy a britek ekkor már jórészt protestáns vallásra tértek, az írek pedig megmaradtak buzgó katolikusnak, gyanús, hogy ez a kapcsolat nem sok jóval kecsegtethet. Írország északi részén bizonyos angolszász telepesek miatt fokozatosan túlsúlyba kerülnek a protestáns erők. Néhány évszázaddal később, 1921-ben az Angol-Ír Egyezmény végre függetlenséget biztosít a katolikus szigetnek - kivéve a szóban forgó északi megyéket, ők Észak-Írország néven továbbra is Nagy-Britannia részét fogják képezni. A vallási kisebbség nagy bánatára... akik egy ideig békésen, majd - ahogy ez lenni szokott - egyre indulatosabban küzdenek függetlenségükért és itt-ott jócskán megcsorbult jogaikért, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy polgárháború van, a kisebbség oldalán harcba szálló IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) nevéhez a "terrorszervezet" jelző tapadt. Hogy kié volt az első rossz lépés, azt nehéz megmondani. A lényeg, hogy senki nem enged a negyvennyolcból, akkor sem, ha emberéletek múlnak rajta.
Ebben a közhangulatban indul útnak hősünk, Gerry Conlon (Daniel Day-Lewis) Belfastból Londonba, hogy az írországi forrongó helyzetből menekülve a brit fõvárosban, szülei unszolására becsületes úton próbáljon boldogulni. Azonban szegény rosszkor nagyon rossz helyen van. A brit igazságszolgáltatásnak éppen bűnbakra van szüksége, bármiféle látható eredményre a lázongó "írecskékkel" folytatott harcban. Sajnos ő az egyik, aki alaptalanul a rend őreinek kezébe kerül, továbbá, biztos ami biztos, letartóztatják a kissé tehetetlen, de amúgy nagyon jólelkű apját, a kedves, kontyos nagynénjét, és még egy-két kiskorú családtagot nevetséges vádakra és komikus bizonyítékokra hivatkozva. Innentől kezdve a sztori tulajdonképpen sablonos. Láttunk már szocializmusos filmeket, ahol koholt vádak alapján, koncepciós perek során nagyon csúnyán bánnak emberekkel. Láttunk már mindenféle "igazság bajnokai" filmeket, ahol véletlenül mégis előkerül a hátsó polcról egy poros dosszié, amitől győz a Jó és megszégyenül a Gonosz. Ez itt sincs másképp, ezzel nem árulok el nagy titkot.
Nem is baj, hisz' ez csak a díszlet. Ami másképp van, és ami miatt amúgy aktuális témánkhoz kapcsolódik a film, az a férfi, illetve fővonalon az apa-fiú ábrázolása a történetben. Az előbb kicsit talán nagyképűen tehetetlennek tituláltam Gerry filmbeli apját, Guiseppét, amit talán könnyelműségnek tarthatnak néhányan. Mondhatjuk egyszerű embernek, önfeláldozónak, nemeslelkűnek, mivel kérés nélkül Angliába zarándokol, hogy fiának segítsen, amikor baj van. Ha nem zarándokol oda, tán börtönbe sem kerül. Igen, valószínűleg nem kerül, és szabadlábon védheti tovább a fiát. Talán tényleg önfeláldozó. Talán csak a fia szemében tűnik rossz apának, akinek első dolga, midőn Guiseppe mellette landol a börtöncellában, hogy leteremtse apját, amiért mindig csak akkor van jelen, amikor hibázik, amikor szánalmas a helyzete. Nem baj, Guiseppe tűr. Az apaszerep nem viszálykodásra való. Tény, hogy bármit is tesz, legyen az nemes és önzetlen, habitusában mégis folyamatosan ő tűnik gyámoltalannak. Gerrynek pedig lázad, az apja ellen, majd az apjáért... ezt tulajdonképpen csak egy lehellet választja el egymástól.
Ugyanis ahogy az események folynak, az egymásrautaltságban a két férfi kapcsolata egyre erősebbé és meghittebbé válik. Nagy úr a kényszer, mondják. Kényszer vagy sem, de a jóért való harcban az ember fia csak megfeledkezik az apró-cseprő viszálykodásokról és gyerekes lázadásokról. Megható tanmese a férfiúi összetartásról, a dühítő tehetetlenségrõl, és arról, hogy sosem szabad megalkudni. Bár amikor a fiatalságától készülnek épp megfosztani az embert... akkor az igazságérzet amúgy is elemi ösztönként tör elõ, és a közben szép szál fiatalemberré cseperedett főhősünk addig nem nyugszik, míg meg nem tisztítják ártatlan ír nevüket. Az Atya, a Fiú... és a gyakran felvillanó krisztus-keresztek nevében - bármit is jelképezzenek.
|
|
 |
| | | | | Latinovits, a Színészkirály | | szerző: Tóth Tamara |
Amikor kitaláltuk, hogy Latinovits Zoltánról írunk, valahogy fel sem merült, hogy napjaink nagyjai közül válasszunk híres magyart, jelen esetben férfit. Mi lehet ennek az oka? Talán nincs ma olyan férfi, aki témánknak megfelelne? Vajon miért választottunk olyan embert, aki azelőtt élt, mielőtt megszülettünk volna?
Nem szeretnék életrajzi adatokat egymásra halmozni, sem pályaképet felvázolni. Olvastam egy interjút Ruttkai Éva lányával, Gábor Júliával. Az ő szavai mindent elárulnak arról, milyen is volt Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva kapcsolata. Visszaemlékezése szerint ilyen nagy szerelem, mint az övék, csak keveseknek adatik meg, fájdalmas és gyönyörű egyszerre. A Tündérkirálynő és a Színészkirály. Nézegetem a fényképeket Latinovitsról, nem tetszik, még a fiatalkori képein sem. (Elnézést a most felszisszenő nagyiktól!) Magas homlok, nagyon kifejező szemekkel, férfias, nem tagadom. Talán emiatt mégsem zárom be az oldalt, újabb és újabb képeket nyitok meg. Közben úgy érzem, egyre jobban érdekel, milyen ember lehetett, hogyan történhetett, hogy olyan nagyon fiatalon hagyta itt Tündérkirálynőjét. A Színészkirály méltán rászolgált a nevére, színészi játékát az intellektualitás, a sajátos értelmezés, az irónia, a modern és a klasszikus összefonódása jellemezte. Szerepei is és végletesek voltak, de hiteles volt a jó, tiszta és nemes lelkű hős és a végletesen gonosz, torzult lélek megformálásában is.
 A filmezésnél jóval előrébb helyezte értékrendjében a színházat, de mégis rengeteg filmszerep kötődik a nevéhez. Közben meghallgatok néhány József Attila verset, Latinovits szavalásában. Nagyon fáj. Kopogtatás nélkül. Kosztolányi: Akarsz-e játszani? Randnóti. Nem tudhatom. A hangja tényleg magával ragadó, életre kelti a verset és a költőt is egyben, simogatja a fülemet. Nem elég a versekből. Sajnálom azt is, hogy eddig nem láttam Ruttkaival közös filmben, kíváncsi vagyok, hogy híres, szenvedélyes szerelmük, hogyan jelenik meg.
 Latinovits Zoltán talán nem a megfelelő korban élt. Hatalmas egyénisége, meg nem alkuvása, kompromisszumoktól mentes véleménye a rendszer szemében veszélyes volt. Pályatársai – és nem csak a barátai – véleménye viszont egyöntetű, hogy a Színészkirály a róla kialakult képpel ellentétben egy örök idealista típus volt, magánéletében és a színházban egyaránt becsületes és elvhű, akinek lázadása kizárólag jobbító szándékú volt. Mindössze 44 éves volt, amikor 1976. június 4-én, Balatonszemesen egy vonat elgázolta. Halála körülményeit máig sem tisztázták egyértelműen.
|
|
 |
szerző:
Plecskó Edina
|
E heti témánk, a férfi kapcsán kézenfekvő ötletként szolgált az Akácfa utcai Old Man’s Pub intézményi felkeresése, amely kezdetben evidens elképzelés azonban korántsem szolgált kielégítő hangulattal.
A szórakozóhely már nevében is jelzi, hogy vendégköre főleg az idősebb – és vacsorájukat előszeretettel itt elfogyasztó – korosztályból tevődik ki, ami nem is lenne baj, ha a mi hat fős társaságunk ételfogyasztás híján nem szenvedett volna hátrányt a leültetésnél. Így azonban asztalt nem, de az éppen aznap fellépő zenekar zajos készülődését és a pincérnők vontatott kiszolgálását kézhez kaptuk.
Személyzet: 5
Fogadtatás: 3 - „Kötelező enni, amennyiben asztalhoz akartok ülni”
Légkör: 6 – nyugodt beszélgetésekhez nem szerencsés választás
Kínálat: 5
Mosdó: 5
Összbenyomás: 5 – az adott koncert és arra való hangolás hiányában minden bizonnyal pozitívabb képet alkotott volna
Összesen: 60/29
|
szerző:
Simon Borbála
|
Hétszáztíz a fröccs? Kilenchatvan egy vörösboroskóla? Oké, hogy az Akácfa utca már belvárosnak számít, meg hogy olyan „elitesre” sikerült a Music Pub, de akkor sem kéne aranyáron mérni az alkoholos árut. Főleg, hogy itallap sem áll készenlétben sehol a szórakozni vágyók részére.
Érdekes elgondolás, hogy a vacsorázó vendégekkel szemben játszanak a zenészek, a táncoló Bon-Bon rajongótábor pedig nem igazán fér el az éttermi résztől egy üvegfallal elválasztott szűkös folyosón. A dohányzó-nem dohányzó elkülönítésének viszont semmi jelét nem tapasztaltuk. Lehet ezért örült annyira Szolnoki Péter, amikor azt mondta két sláger között: „Lemorzsolódott a közönség és csak a törzsmag maradt.” Számukra az este fergeteges lehetett. Nekünk már kevésbé volt szórakoztató.
Személyzet: 3 van?
Fogadtatás: 4 (mert valaki a nevemet kiabálta)
Légkör: 2
Kínálat: 3
Mosdó: 5 háromszor hármas, így is kicsi, de mivel mindig itt történnek az izgalmas dolgok…
Összbenyomás: 3
Összesen: 60/20
|
szerző:
Tóth Tamara
|
Dehogynem volt szórakoztató Bori, gondolj csak a 35 körüli, igazi Bon-Bon fanra, aki kézzelfogható közelségben rázta a farát! „Add tovább, sehol nem áll meg a korsó…” Nem is nagyon állt meg, viszont annál gyorsabban kiürült. Egyébként pedig nem tudok napirendre térni, hogy egyre több helyen van képük 4 decisnek csúfolni azt a bizonyos korsót. A kávé mellé meg Julius Meinl keksz dukál, ami nem csoda, Old Man’s=old keksz. Bocsánat, inkább be is rekesztem magam. Annyi szerencsénk azért volt, hogy a Valami Amerika felcsendülése előtt sikerült lelépnünk. Az este fénypontja pedig kétségtelenül a lángos volt, felettébb finom kivitelezésben.
Személyzet: 2
Fogadtatás: 5
Légkör: 5
Kínálat: 4
Mosdó: 6
Összbenyomás: 4
Összesen: 60/26
|
|
 |
szerző:
Tóth Tamara
|
A forgatókönyv egy ideje már ugyanaz volt: suli után átmentem hozzá, megnéztem a Betty, a csúnya lány aktuális epizódját. Ő addig pakolászott, mosott, kaját csinált. Egyedül élt ugyanis a faterjával. Amikor végzett, dugtunk egyet, nemsokára hazajött az apja, aztán vele dumáltam, majd hazavezettem. Aznap nem azért mentem át, hogy szakítsak vele, egyszerűen csak úgy alakult. A Bettynek is vége volt már.
(Tomi monológja)
- Figyelj Piri, beszéljünk.
- Jó-jó mindjárt, csak odateszem a levest.
Nem akartam megvárni, amíg megpuhul a répa, ezért inkább belekezdtem.
- Hááát, az történt, hogy megcsaltalak.
- Micsodaaaa???!!! – koppant huncutul a fakanál a konyha padlóján. KIVEL?
- Kivel? Inkább kikkel? – itt már belelendültem.
- KIKKEL? – Piri arca kezdett a levesben úszkáló grízgombócok színéhez hasonlítani. És MIKOR? – ennél többet nem tudott kinyögni. A Lehel hűtő a szokásosnál is hangosabban hörgött. Nem volt visszaút.
- Nem az a kérdés mikor, hanem, hogy HÁNYSZOR!
- Tomi…
- Az a helyzet, hogy csak vicceltem. Nem csaltalak meg. De most szakítok veled.
Igaz történet alapján. A szereplőket és a helyszíneket megváltoztattuk. Az írásban szereplők bármilyen hasonlósága valamely valós személyhez, kizárólag és csakis a véletlen műve. Semmilyen jogi, erkölcsi felelősséget nem vállalok azért, ha valaki vagy valakik önmagukat vélik felismerni ebben a történetben.
Mindenkit kérek, hogy ne próbálják utánozni a most olvasottakat!
|
szerző:
Simon Borbála
|
Borisz „Simon Tibor” Tiborovics
„Egy fiatal fiú szerelménél nincs szebb.” – fejtette ki egy réges-régi lakoma közben Szókratész. Nem értek azonban egyet az öreggel, mert szerintem nem a manapság oly sokat emlegetett gender számít, hanem az érzés, ami magával ragad, amikor meglátsz egy égi tüneményt. Legyen az nő vagy épp férfi. Olyan ez, mint mikor a banán meg az alma egy üvegtálba kerül, hogy rothadásra ítélt csendélet legyen belőlük. A szépség. Ez a felszínes elsődlegesség. Nem is egy ősi titok.
17 éves kori emlékem, mikor először láttam meg másképp egy férfit a Krasznahorszkaján baktatva. Csendesen figyeltem lépteit, ahogy elhagyja a felszínt és metróra száll. Az alatt a pár másodperc alatt míg eltűnt a felszínről sikerült desztillálnom az érzés minden apró rezdülését. A felhevült állapotomon egy közeli büfé mosdójában segítettem. 19 évesen egy gyönyörű lánnyal, a kicsiny Nádjával, nyögtük együtt az albérlet és az egyetem terheit. Így esett, hogy igyekeztünk minden este könnyíteni a másik kínjain. Szóval nem olyan ez, mint Adair Álmodozókjában. Nem egyszerre a kettőt, furcsa hármasokat alakítva ki. És nem csak a szex miatt.
Persze a „már megint itt van a szerelem” gondolatával kezdődik mindig, amikor is ugye megérzem a kis Tiborovics mozgolódását. A vágyat bármi felélesztheti. Egy minibe bújtatott szép hosszú láb (de egy izmosra dolgozott rövid lábikra is); egy szögletes fenék; egy igéző vagy épp szigorú szempár; egy kedves ránc vagy akár egy gömbölyű arcocska. A vágy az első, igen. Mégsem az örömszerzés versus utódlás problémájáról van egyébként szó. Egyáltalán nem. Hisz nincs is annál szebb, mint mikor a női gömbölyű formák illeszkednek a férfi merevségébe. De annál magasztosabb dolog sincs, mint mikor a nap, mint nap öltönyös, harmincas munkatárs szemébe nézve látjuk a bizsergő fantáziát, miszerint ha nem lennének azok a fránya konvenciók, akkor nem kéne pénisz kapitányt zárt hálószobák mögött ösztönözni a bujaságra. A szex természetesen csak egy beteljesülési formája annak, amit úgy hívnak szerelem. Hogy férfival vagy nővel; Istenem. Most én tudjam miért vagyok biszexuális?
|
szerző:
Szántó Sz. Erika
|
Erik monológja
(...)
Mikor volt az első -megkérdőjelezhetetlenül eljövő- testi élményed?
(elgondolkodik) Úgy 8-9 éves lehettem, mikor először éreztem nemi késztetést valaki, vagy valami iránt, nem is tudom. Talán a párna iránt, melyet a húgom kapott a barátnőjétől. Olyan selymes, jó illatú volt, nagy piros szalagokkal, én meg nem tudom miért de elkezdtem dörgölni hozzá a farkam, kicsit tetszett is a csaj, talán Ellienek hívták (nevet).
Mit jelent számodra a farok szó?
Az állandó bizsergést, azt hogy képtelen vagy koncentrálni, hogy csak egyetlen gondolat jár a fejedben, akkor Ellie, most pedig már bármi. Egy láb, egy hajtincs, egy lúdbőrös kar, mindegy, érted? A lényeg, hogy kapod az elég sajátságosan szubjektív üzenetet: azonnal vonulj el valahova lecsillapítani a vágyad, bárkivel bármilyen körülmények között.
A farkad beszél hozzád vagy inkább a tudatalattid?
Nem is tudom, szerintem ez így nem annyira behatárolható. Hiszen egyszer csak kapod az instrukciót. Persze ez egy fajta csapda is, mert úgy érzed szinte csillapíthatatlan a gyomrodból induló lüktetés... a vágy...a lucskosság és a késztetés. Igen ez a jó szó KÉSZTETÉS. Mert benned van a késztetés, hogy eggyé válj az univerzummal, hogy a te ondód terítse be az egész falat, az egész klotyót, a termet, a lépcsőt, a bejáratot, az utcát, és minden lényt a Földön, hogy te csakis te legyél erre képes...és akkor talán megszűnik az állandó feszülés, és izgalom.
Ennyire reménytelen lenne a helyzet?
Nem. Persze, hogy nem. Bár volt már olyan, hogy be kellett mennem a legközelebbi wc-be, mert úgy gondoltam nem bírom tovább. De ez is olyan dolog, hogy mikor már bent vagy és hallod a krákogást, hogy más is bent van, már szégyelled magad, és azt gondolod, mit keresek én itt, hiszen nem vagyok állat. De aztán szép lassan rájössz, hogy de igen, az vagy. Egy nemi állat, akit csak az hajt, hogy végre ne érezze az állandó lüktetést, viszketést a farkában.
(...)
|
|
 |
szerző:
Kinga
|
Rájöttem, hogy szülni akarok. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen egy férfi számára. Éppen ezért arra jutottam, hogy alkotni fogok egy hatalmas szobrot, 9 hónapon át minden nap faragom, fejlesztem, s utána címet adok neki.
Pygmalion Kim
Mit címet? NEVET! Ez lesz az én saját gyermekem. A gyermekem... na igen, a gyermekem úgy amúgy - mármint a konzervatív életmód kényszere diktálta húsból faragott - kamaszodik, s egyre kínosabban érzem, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor le kell vele ülnöm beszélni a péniszéről. Kétségbeesésemben próbáltam visszaemlékezni apám szavaira, de oly régen volt az már. El akarom mondani neki, hogy ne zavartassa magát, ugyanúgy szeretni fogjuk, hogyha rájön arra... amire én túl későn... Vajon hitelesnek tart majd? Tőlem fog kérdezni vagy inkább máshoz fordul? Bátorítani akarom, hogy élje meg a szexualitást annak minden gyönyörével, de ne legyen ostoba, éljen az alkalommal, ne visszaéljen. Olyan dolgokról akarok mesélni neki, amikről senki nem szól, amiket senki nem ír le... Vajon időben vagyok még? Furcsa mindez, amikor látom rajta minden reggel, hogy már régen ébren van, de inkább forgolódik még az ágyában, mert szégyelli a reggeli merevedését. Hát miként lehet így belevágni ebbe a beszélgetésbe?
|
szerző:
Plecskó Edina
|
Részlet egy pszichológus és páciense közötti beszélgetésből
Tudja doktornő, ez számomra elég szokatlan helyzet és tulajdonképpen nem is lennék itt, ha a feleségem nem ragaszkodna hozzá. De tudja, hogy van ez – nők és az ő hisztériáik…
Nem, nem tudom, elmagyarázná?
Minden egy éve kezdődött, boldognak hitt párkapcsolatunk harmadik évében, amikor is Éva közölte velem, hogy nem képviselek számára hiteles férfimodellt. Gondolhatja mit éreztem - fel sem merült bennem, hogy elhidegült viselkedésének effajta okai lehetnek, hogy engem, a férfiasságára mindig is oly büszke férjet pont ezen a téren kérdőjelezhetnek meg. Éva szerint azonban ő nem tud mellettem nőként funkcionálni, ám szeret annyira, hogy ad még esélyt a kapcsolatunknak, amennyiben én is mindent megteszek a fejlődésért.
Mit gondol, milyen fajta változásra vágyik a felesége? Ön miben határozza meg a férfiasságát?
Engem úgy neveltek, hogy a férfit nagymértékben az határozza meg, ami a lábai között van – tehát egy férfi eredendően csakis kemény jellem lehet, aki sohasem mutatja ki az érzelmeit, akinek lényéből fakad a macsó, a felülbírálhatatlan szellemiség és mindezért a nő felnéz rá, mi több, a benne meglévő érzelmekkel kitűnően kiegészíti a férfi önmagában is szilárd jellemét. Mégis miért pont az én feleségemnek nem elég mindez?
Kedves Edmond, Ön meg is fogalmazta az egyik lényegi különbséget nő és férfi között: hiszen míg az előbbiek ki merik mutatni érzelmeiket, addig a magukat a teremtés koronáinak tartó és ezért csakis erős szerepekben tetszelegni kívánó férfiak nem élik meg a lelki folyamatokat. A többségük nem mer és nem is tud mit kezdeni érzelmi világukkal, így viszont semmiképpen sem lehetnek hiteles jellemek. Ez az, amire a feleségének szüksége van, s amíg ezt nem látja Öntől, ne is reménykedjen a változásban. Nézzen szembe önmagával!
|
|
|
| | | | | Péniszmonológok 3. | | szerző: Balogh Eszter |
Mikor aludtam el? Mennyi az idő? Mindjárt indulnunk kell. Ó te jó ég... gyönyörű. Remélem, nem fog belém szeretni. Nem mintha nem lenne bámulatos jelenség.
Erneszt monológja
nő: Mit csinálsz?
férfi: Nézlek.
nő: Szeretlek.
férfi: Én is.
Miket mondok? Na jó, kicsit sajnálom, hogy elmegy. Még van tíz perc.
férfi: Még van tíz perc.
nő: Öt. Indulnunk kell.
Oké, még van tíz perc. Csak azt a langyos fészekmeleget még egyszer. Hiányozni fog, akárhogyan is. Méghogy nem szabad sírni...
férfi: Ha így folytatjuk sírni fogok.
nő: Tényleg?
férfi: Mondom.
nő: Na, azt megvárom...
Kis szadista. Imádom. Még sosem ment ilyen nehezen, mi van velem?
férfi: Megeszlek. A nyakadnál kezdem, hogy ne tudj ellenkezni.
nő: Ne tedd. Mennem kell.
Óóó, fenébe a racionalizmusoddal, édes... Nyilván nem eszlek meg igazából. Kis buta.
férfi: Vicces.
nő: Vicces?
férfi: Hát, hogy... nem gondoltam volna... hogy Te meg én...
nő: Tényleg?
férfi: Hogyhogy tényleg? Te sem tudtad.
nő: De. Tudtam.
Na persze. Vagy... tényleg tudta? Honnan? És én miért nem? Na mindegy. Még egy perc.
férfi: Megőrjítesz.
nő: ...
Mennyi az idő? Indulnunk kell. Remélem, nem fogok belészeretni. Csak nem. Csak egy dugás volt...
|
|
|
|
