|
|
| | | | | A pingvinek élete Írországban |  szerző: Tóth Tamara |
Ha egy kortárs képzőművész könyvet ír, az olyan lehet, mint amikor egy író vagy színész ecsetet ragad? A közvélemény elnézően elmosolyodik azon, hogy az elismert alkotó máshol is ki szeretné bontakoztatni a tehetségét? Festegessen avagy írogasson csak kedvére?
 Előítélet már megint, hogy maradjon mindenki inkább a kaptafánál? A regény és a cikk végére kiderül. Az első oldaltól kb. a könyv feléig az volt az érzésem, hogy egy Trainspotting remake-et olvasok, annyi különbséggel, hogy Micky Donnelly, a neves ír kortárs képzőművész a heroin helyett az alkoholt tette meg egyik főszereplőjének, pontosabbak a sört és a whiskey-t. Eredetinek és hitelesnek tűnő leírást kapunk az ír kocsmavilágról, a kocsmaszlengről, mondhatni teljes kocsmaszociográciáfiai körképet ismerhetünk meg, amit a szerző látványosan a pingvinek tébláboló mozgásához hasonlít. Myles pedig egy lecsúszott, alkoholista újságíró, akit kidobott az Asszony, és a lakbértartozása miatt az ingatlanos Bigelow is ráuszította az embereit. Ez eddig az egyik sík, a valóság. A könyv közepe környékén következik be tehát a már említett fordulat, miután Myles megismerkedett a szexi és művészieskedő Mex-szel, majd felbukkan Matt, aki Myles 6-7 évvel korábbi „kiadása”, gyakorlatilag egyformának néznek ki, leszámítva a korkülönbséget. Myles megkövülten nézi hasonmását, de Matt, mintha észre sem venné. Ez az iker-hasonlóság-tükörkép motívum tehetné érdekessé és figyelemfelkeltővé a regényt, de sajnos erre nem kerül sor, a megoldás szinte azonnal nyilvánvalóvá válik, és kitaláljuk, miért is jött a képbe Matt.
 Micky Donelly szinte művészi szinten műveli az idősíkok közti ugrálást, egyik fejezet a múltról szól, haladva előre az időben, a következő már a jelenben játszódik, és mi csak várjuk, hogy mikor ér össze a két szál. Igazából végig egyben van, de mégis külön világként érzékeljük, és a feloldás végül nem jön el. A kötetszerkesztésben nyilvánul meg leginkább ki is a szerző, Donelly tér- és perspektivikus látását szövegbe önti, és több műfaj határán is egyensúlyoz. Az Ikeridőt lehet olvasni könnyű krimiként, vicces szociográfiaként, vagy csak egy szimpla regényként, ami egy képzőművész első irodalmi alkotása.
Micky Donnelly weboldala: www.mickydonnelly.com
|
|
 |
| | | | | Az antikripli | | szerző: Simon Borbála |
Örkény István ha írnek születik, akkor biztosan Martin McDonaghra keresztelik. Ez a fiatal, ennélfogva kortárs drámaíró bár Londonból, de egy teljesen más közegről egy fiktív ír emberségről komponál remekbeszabott darabokat.
 McDonagh (vagy McDonaugh) az „ír új hullám” jeles szerzője, ma már büszke negyvenes, ennélfogva több sikerdarabbal büszkélkedhet. 1970-ben születetett Londonban. Ír szülei nyugdíjaztatásuk után tértek vissza Írországba, de McDonagh és bátyja John Michael Dél-Londonban maradtak. 16 évesen hagyta ott az iskolát, ezek után alkalmi munkákból élt és közben rádójátékokat írt, amelyek azonban nem leltek visszhangra.
A Royal National Theatre ösztöndíja tette lehetővé, hogy komolyabban foglalkozhasson drámaírással, amely műfajban aztán végül megtalálta önmagát. Hamar óriási sikert aratott. Hat darabja két trilógiát alkot: a Leenane-hármashoz tartozik Leenane szépe vagy Piszkavas (Örkényben játszották 2004-ben), a Vaknyugat (Pesti színház 2004-ben) és a Magyarországon még ismeretlen Connemarai koponya (amit elhagyatott Nyugat címmel játszották 2003-ban, cseh felfogásban). Az Aran-Trilógiába tartozik a Kripli máshol Béna Billyként fordítva illetve az Inishmoori hadnagy vagy Macskabaj vagy Alhangya (Szegedi Nemzeti Színházban illetve Vígszínházban, 2002-ben). Ennek a trilógiának harmadik darabját sem (The Banshee of Inisheer/Inisheer kísértete) játszották még kifejezetten itthoni társulatok.
A fenti hat színdarab tehát mind Írországban játszódik és a szerző virtuóz  nyelvi bravúrral idézi az ír irodalmi hagyományt, a legfeketébb humorral mutatva be az önmagába zárult ír társadalom illetve az ír terrorizmus borzalmait. Darabjait 22 nyelvre fordították le, rendre a legjobb fordítók. Itthon többek közöttVarró Dániel, Parti Nagy Lajos és Hamvai Kornél. A világon mindenütt hatalmas sikerrel játsszák műveit. Az elsőként, eredetileg a dühös fiatalok által alapított londoni Royal Courtban bemutatott Leenane szépe (1996) pillanatok alatt óriási londoni siker lett, majd a Broadway-n aratott, s 1998-ban négy Tony-díjjal jutalmazták McDonagh tehetségét.
A Kripli, 1934-be repíti a nézőt vagy olvasót, méghozzá az ír Aran szigetre, egy izolált kis közösségbe – az Inishmanek közé. Nem sok minden történik a helyen, ha felszínesen távolról tekintjük, de amint megkapirgáljuk a felszínt érdekes karakterek életébe ütközünk. Ott van Johnnypateenmike, a fűszeres, aki minden reggel körbe viszi a faluban az érdektelenebbnél érdektelenebb híreket. A főszereplő Billy, aki sánta, púpos és a keze is sérült. Két nagynénje viseli gondját, akik nem árulják el neki, hogy mi is történt valójában a szüleivel. Mindenkinek Billy szolgál céltáblául testi fogyatékosságai miatt. Inkább tűnik az egész az ír karakterek kabaré showjának, mint emberinek. Legtöbbjük inkább kegyetlen, mint eredeti.
The Cripple of Inishman
Legelső darabja viszont, mellyel eredetileg megkereste a fiatal írókra vadászó Royal Court dramaturgiáját, teljesen elüt a későbbi ír közegtől, valamiért ezt mutatták be legutoljára, igaz átdolgozott formában: Pillowman, vagyis A párnaember címmel. Főhőse Katurian Katurian, író. Diktatúrában él, de meggyőződése, hogy történeteinek semmi közük a politikához. Rémmeséinek semmi közük a valósághoz, egészen addig, míg egy rejtélyes gyilkosságsorozat kapcsán elő nem veszi őket a rendőrség. Nemcsak Katuriant viszik be, hanem gyengeelméjű bátyját, Michalt is, s az utóbbi kínzásával akarják Katuriant vallomásra bírni. Csakhogy az írónak fogalma sincs, mit kéne bevallania: ártatlannak tudja magát. S hogy Michal is benne lehet a dologban, az addig eszébe sem jut, míg a rendőrök fel nem mutatnak egy doboz levágott lábujjat, melyet a házában találtak.
The pillowman
2006-ban Acadamy Awards-szal díjazták legjobb rövidfilm kategóriában a Six Shooter című filmjét. Legújabb In Bruges/Erőszakik rendezéséért pedig a főszereplő Colin Farrel tavaly Golden Globe-ot, McDonagh pedig Oscar jelölést, illetve Bafta díjat kapott. Mindezek ellenére nem jelentek még meg művei magyarul. Elő kell vennünk angoltudásunkat és külföldről kell rendelnünk. Ha szerencsénk van a jövőben az alábbi színházak valamelyikében elcsíphetünk egy-egy ízig-vérig ír McDonagh darabot.
Örkény színház: http://www.orkenyszinhaz.hu/
Radnóti színház: http://www.radnotiszinhaz.hu/
Pesti színház: http://www.pestiszinhaz.hu/write/vig/index.php
Gárdonyi színház: http://www.gardonyiszinhaz.hu/
Szegedi Nemzeti: http://www.szinhaz.szeged.hu/sznsz/
|
|
 |
| | | | | Kérded, milyen Írország... | | szerző: Balogh Eszter |
Kedves ...!
Kérded, milyen Írország. Nos, mindenekelőtt: vizes. Nagyon. Mondták nekem Angliát megjárt jóakaróim, hogy ez ilyen, de amíg az ember nem tapasztalja meg a konstans vizes zoknik élményét, addig nem hisz a barátainak. Az írek nem használnak esernyőt. Onnan lehet tudni, hogy valaki túrista vagy betelepült, hogy esernyőt használ. Aztán én is leszoktam. Minek. Rossz szokás. Kifordítja a szél, és az összegyűlt víz így is úgy is a zoknimon landol. A másik meg... sokszor nem is eső esik, hanem csak a tenger mászik ki a szárazföldre, beépülnek a vízmolekulák a levegőmolekulák közé, és nincs menekvés. És azt hiszed, az írek ezt megszokták, és nem panaszkodnak? Haha... dehogynem. Mindennapi téma, hogy esik az eső. Mintha Magyarországon minden nap megjegyezném, hogy ma reggel is feljött a nap. Oké, tudjuk. Na és? Apropó nap: ha mégis - valami csoda, vagy rendellenesség folytán - kisüt (és ez általában, mintha mi sem lenne természetesebb, a téli hónapokban szokott megtörténni, megcsillantva giccses fényét a még decemberben is valószerűtlenül sűrű és züld füvön), akkor az írek leveszik az összes ruhájukat, és pólóban rohangásznak, mert süt a nap. (A miheztartás végett az én öltözetem ugyanebben a hőfokban: trikó, hosszúujjú póló, pulóver, esetleg még egy pulóver, télikabát, harisnya, sízokni, nadrág, bakancs, sál, kalap.) Gyakori még náluk a télikabát-szandál kombó. Ne kérdezd... én sem értem.
A lányok a legdurvábbak. A fent említett lenge öltözködési szokásuk az ominózus szombat estéken éri el a csúcspontját. Ilyenkor kisestélyit(!) idéző selyemruhát húznak, hozzá olyan magassarkút, aminek a látványától én szédülök, vodkásüveget helyeznek a retiküljükbe, és elindulnak. És este 9-kor, amikor Magyarországon mi elzárjuk a zuhanyt, hogy majd egy óra múlva körbetelefonáljunk, ki mikor ér a szimplába, na ők akkor már mélységesen részegek. Semmi veszélyesre nem kell gondolni, nagyon bájosak amúgy. És olyan imádnivalóan egyszerűek... oké, mondd, hogy sznob vagyok. Igen, lehet. De nem láttam még népet, aki efféle mérhetetlen örömét leli abban, hogy egy buliban magát fényképezi. Pohárral, mosolyogva, hülye arccal, vécén, ruhában, anélkül, mindegy. És másnap nem másnaposak, vagy zseniálisan titkolják. Érthetetlen.
Olyat csinálnak, hogy fognak egy feles Jagert, beleteszik poharastul egy nagyobb pohárba, a nagyobb pohárba beleöntenek egy energiaitalt... és próbálok visszaemlékezni, hogy milyen furfanggal fogyasztják ezt el, hogy ne egyék meg a nagy pohárban levő kis poharat, de esküszöm, nem emlékszem... én is túl voltam már egy-két Guiness-en aznap este. Az ír fiatalok egyébként némi távolságtartással viseltetnek az ominózus nemzeti nedűjükkel szemben, azt mondják a Guiness öregeknek és túristáknak való. És tényleg. A pubokban öregek isznak Guiness-t. Meg túristák. Az öregek lóversenyt nézni mennek, a túristák meg többnyire az öregeket... Aki durva angolt szeretne tanulni, az a lóversenynéző öregektől teheti meg.
Isznak még cidert az írek, isten tartsa meg jó szokásukat. Ez külsejét tekintve sörszerű (csapból jön, korsóba megy), amúgy habzó almabor. Magyarországon az angolszász kocsmákon kívül nem forgalmazzák - gondolom nem értik...
Rémes dolgokat esznek. Kolbászos hurkát virslivel, tojással. Reggelire... Atyaég. Így aztán 8-as méretű ruhákat csak nagyon elszánt keresés után talál az ember lánya. Nincs rá kereslet. Viszont a disznóalapú ételeket kompenzálja a páradús tengeri levegő, így egy ír nő átlag 14-es méretéhez hibátlan arcbőr társul. Viszont, ójajj... van egy nagyon rémes szokásuk, amolyan napfénykompenzáció: fake tan-nek hívják. Hatásmechanizmusát tekintve valahol az alapozó és az önbarnító krém között, így aztán az ír lányok mégiscsak napbarnítottak a felhők alatt.
Mindent összevetve, furcsaságaik ellenére az írek kedves, ártalmatlan emberek. És büszkék gael mivoltukra. Valamelyik délelőtt találkoztam egy részeg fiatalemberrel az utcán, aki dagadó mellekkel mesélte, hogy tervezi megtanulni az összes(!) kelta nyelvjárást, és a legnagyobb sértés, ha valaki leangolozza... de erről majd a következő levelemben. Talán írok majd Donegalról is, a Moheri sziklákról, a Galway-i utcazenészekről, meg persze Dublinról.
Addig is vigyázz magadra, ölel barátnéd: E...
|
|
 |
| | | | | Szökőhév | | szerző: Plecskó Edina |
Mit tehet egy szerelmes nő, ha szíve választottja hosszú együtt töltött idő után sem képes őt oltár elé vezetni? Nos, ha kellő kalandvággyal és utazási kedvvel bír, akkor egy ír hagyományra támaszkodva február 29-én, szökőnapon ő maga kérheti meg kedvese kezét Írországban, noha előrevetítendő, hogy e vállalkozás teljesítéséhez vezető út rendkívül rögös.
 Ezt a keretet alkotta meg a beszédes Szökőhév című film köré Anand Tucker rendező is, aki a romantikus vígjáték stíluselemeinek minden téren eleget téve készítette el elég szokványosnak mondható mozifilmjét. Adott egy neves New York-i lakberendező, Anna (Amy Adams), aki epekedve várja, hogy barátja, Jeremy, a számára tökéletes férfi elvegye feleségül. A lánykérés azonban a pár negyedik évfordulóján sem történik meg, így Anna kénytelen saját kezébe venni az eljegyzés lebonyolítását. Egy régi, egyébként valóban létező ír hagyományra alapozva Írországba utazik, a tradíció szerint ugyanis szökőévenként egyszer, február 29-én a nők is megkérhetik álmaik férfijának kezét.
 A jól eltervezett fiúkérés a bevált filmes sémáknak megfelelően ütközik akadályokba, kezdve az időjárási viszontagságoktól az utazási bonyodalmakon át a lelki motívumokig. Anna Dublin helyett ugyanis egy kicsi wales-i faluban köt ki messze párjától, ahol egy jóképű, de igen cinikus idegennel, Declannel (Matthew Goode) hozza össze a sors, hogy aztán sártengereken és marhacsordákon átutazva együtt keressék meg Anna barátját. A komikusnak kikiáltott, ám többnyire elcsépelt jelenetekkel tarkított út folytán a varázslatos szépségű Írországot is felfedezhetjük, a vad zöldben pompázó dombvidékek az esős időjárás ellenére is turistákat csalogató elemként funkcionálnak. S noha a film műfajában újat nem tud – bár valószínűleg nem is akar – alkotni, társaihoz híven hozza a hasonló kaliberű hollywoodi produkciók színvonalát, hogy célközönségének megfelelve tálalja fel a jól bevált fogásokat, s dörgölje századszorra is a nézők orra alá Louis Vuitton reklámját.
|
|
 |
|
