|
|
| | | | | A világsajtó magyar forradalmára |  szerző: Tóth Tamara |
Sajtótörténet és műfajelmélet órán szégyen, de nagyon kevés szó esett Pulitzer Józsefről. A vizsgán pedig be sem került a tételek közé. Heti témánkban így mindenképpen hiánypótló szerepet kap a világszerte ismert híres magyar újságíró.
 Pulitzer József Makón született 1847-ben, zsidó származású családban. Nem tisztázott, hogy Bécsben vagy Budapesten végezte a középiskolát, de utána katonai pályára szeretett volna lépni. Ez a vágya azonban kezdetben nem válhatott valóra, mert egészségügyi okok miatt eltanácsolták. A kalandra vágyó, indulatos természetű fiatal férfit ez nem tartotta vissza, addig próbálkozott, amíg az amerikai hadsereg be nem sorozta. Így került Pulitzer a polgárháborús Amerikába, azután pedig St. Louis-ban talált otthonra, ahol elindult újságírói és politikai karrierje. Ekkor már Joseph Pulitzer néven ismerhették, akinek ambícióit semmi sem elégíthette ki, így szerencsét próbált az üzleti életben is. Az újságíró felvásárolt két lapot, amiből létrejött a St. Louis Post-Dispatch, ami máig a város napilapja. Pulitzer csak a 30-as évei közepén járt, amikor már tetemes vagyonnal rendelkezett, tehát további meghódítandó területek álltak előtte. 1883-ban megvásárolta a veszteséges New York World című újságot, amit „egyszemélyes forradalommal” felvirágoztatott. A lap és Pulitzer újítása volt a tömegnyomtatású, színes képregény. Az első sorozat a Sárga kölyök volt, innen ered a sárga újságírás fogalma is, ami a szenzációhajhász bulvár szinonímája lett. (Ez ugye rémlik sajtótörténet óráról?) Az ok elsősorban a konkurens lapok példányszámháborújában keresendő. Ha pedig New Yorkban járunk, és megnézzük a Szabadság-szobrot, akkor jusson eszünkbe, hogy a talapzatának építési költségeihez Pulitzer József is hozzájárult adakozásra buzdító sajtókampányával. A fiatal korától törékeny egészségi állapota a rengeteg munka következtében még inkább meggyengült, vissza is kellett vonulnia az aktív szerkesztői munkától. Élete végére megvakult és depresszióssá vált, végül 1911-ben halt meg a jachtján, ami éppen a charlestoni kikötőben horgonyzott. New Yorkban a Woodlawn temetőben nyugszik.
Fontos megemlíteni, hogy Pulitzer sosem felejtette el származását, nagy szerepet játszott például Munkácsy Mihály amerikai látogatásának megszervezésében, 1886-ban. Végül pedig essen szó a híres Pulitzer-díjról, aminek két névrokona is létezik. Az eredeti kitüntetés az újságíró végakaratának megfelelően jött létre, először 1917-ben adták ki, amerikai állampolgárokat illet, akik napi – és hetilapok újságíróiként dolgoznak, illetve irodalomban, zenében vagy drámában nagyot alkotnak. Ne keverjük össze a magyarországi Pulitzer-emlékdíjjal, amit Fábry Pál alapított, és a magyar újságírók kapják. Végül pedig az újságíró szülővárosa, Makó önkormányzata a MÚOSZ-szal karöltve létrehozott egy kitüntetést, a fiatal – középiskolás, főiskolás és egyetemista – újságírók támogatására.
|
|
 |
| | | | | Dalban mondom el | | szerző: Simon Borbála | |
Van az a kényszer a médiamunkásban, hogy ne írásban, ne riport, ne is interjú formájában, hanem dalra fakadva közölje véleményét a világról a kedves újságolvasóval, tévénézővel, rádióhallgatóval. Senki nem tudja, hogy a közönséget egyáltalán érdekli-e ez a fajta kívánságkosár. Valószínűleg nagyívből tesz mindenki arra, hogy az újságíró is ember.
Az Index 2009 tavaszán, tizedik születésnapjára készített egy death metal paródiát Tartalomszolgáltatás vagy halál - vállalati himnusz munkacím alatt. A dal és a film felvételeit külön dokumentálták a csöppet sem magamutogató munkatársak. Annyira házon belül készült az egész, hogy a videó rovat két munkatársa Ács Dániel és Tamás Bence Gáspár hozta létre a kaszásmókus területére tévedt kiránduló metálos banda kálváriáját bemutató klipet. De nem csak a videó, hanem a hang rögzítése is tbg nevéhez köthető, aki Illés A. Etelével „felénekelte” Magyari Péter, a belpolitikai rovat helyettes vezetőjének szövegét. Winkler Róbert kísérte a formációt gitáron, kiegészülve Jeli Andrással (basszusgitár) és Lukács Dáviddal (dob). Az alkalmi zenekar, a svéd Immortal együttes után vette fel az Importal nevet és a Call of the Wintermoon című slágerük kultusza miatt teljesítette be végül a szerkesztőség a félmeztelenül való erdőben rohangálás vágyát. A fanatikus index olvasók pedig könnyedén felismerhetik a maszkok alatt Etelét, Winklert, Szabó Zoltánt vagy épp a főszerkesztőt, Uj Pétert.
Index.hu – vállalati himnusz Már az internet előtti időkben is mindenki inkább megasztár akart lenni. Amikor még volt Sláger Rádió, de Bochkor Gábor és Boros Lajos nem őket, hanem a Danubius Rádió stábját erősítette, nos, abban a vészterhes időkben az utóbbi rádióállomás piacra dobott egy Zene füleimnek elnevezésű válogatáslemezt, méghozzá a műsorvezetők által előadott bónusz track-kel: Ha ma lesz a holnap tegnapja. Az egyébként 1976-os Bergendy nótát a Danubius Dream Team fantázianévre keresztelt csoport rappeli, énekli együtt olyan 97’-es pop előadók után, mint a Pa-Dö-Dö, Ámokfutók, Bon-Bon, Republic, Carpe Diem. Ennek fényében az eredetit rendesen feltuningolták olyan belterjes szövegekkel, mint „ha hetente ötször te is hat előtt kelhetsz…forró Cappucino dől a pofádba…imádlak téged én Danubiusom…ha a mai nap a holnapi előzménye…jön a heti lista és áll a zászló…ez a mai Jam se csengett le csendben, ha időben érek a rádióba, akkor beköszönök végre a műsorba.” – Danubius Dream Team – Ha ma lesz a holnap tegnapja Arra, hogy a Pszeudo szerkesztősége mikor fog parodizáló dalolászásba még nincsenek információk. Annyira talán még nem vagyunk exhibicionisták. |
|
 |
| Elrajzolt demokráciák (NÉGYSZEMKÖZT) |
szerző: Szántó Sz. Erika
Ahogy Hankiss Elemér hazánkat az abszurd képtelenségek okán Abszurdisztánnak nevezte, úgy lett a politikai karikatúra az örökkévaló reménytelenség kelet-európai művészete. Többnyire ez derült ki Kéri László kiállítás-megnyitójából, mely az „Elrajzolt demokráciák” című tárlathoz adott hathatós iránymutatást.
A MÚOSZ Vörösmarty utcai székházában csöppnyi, de annál lelkesebb csapat verődik össze. A korösszetétel változó, Kéri László szabadkozva lép a mikrofon elé, és mindenki örömére egyből egykori tanítványa, Bozóki András első, karikatúrákról szóló publikációjával dicsekedik. Azután egy hirtelen fordulattal hamar jön a rendszerváltás: a politológus szerint egykor a Ludas Matyi sem véletlenül fogyott közel hatszázezer példányban, hiszen a cenzorokat kikerülve a képek közötti gondolkodás művészete, a sorok közötti olvasással volt egyenlő. „Bár sokan azt gondolták, hogy a rendszerváltással megszűnik ez a dupla fenekű, megkettőzött gondolkodás, a szabadság most ugyanolyan abszurd, sőt talán most még több őrültséggel is lehet foglalkozni”- teszi hozzá.
És tény, a karikatúra és kiemelten a politikai karikatúra,mint a mindenkori hatalom elleni ironikus fegyver nélkülözhetetlen kelléke a mai médiának. „Az Európai Unió olyan új összefüggéseket hozott, amelyeken újra el lehet gondolkozni”-mondja Kéri. Ez pedig látszik a kiállított képek többségén is. A magyar, lengyel és szlovák művészek munkáiból összeállított tárlat, leginkább az Unióval (Bohdanovicz: Csillagzat), kisebb mértékben a rendszerváltással (Toma Ladislav képei) és csak legkisebb részben foglalkozik Amerika inkorporált tevékenységével (Kapusta: Olajfegyver). A kiállítás egyik legerősebb hatású jelképe pedig két különböző munkán is megjelenik. Jelenszky ötágú csillagban jeleníti meg mindazt, amit Zbigniew Jujka Kowalski című munkájában bárdként egy kisember feje felé tart: hatalmas világmárkák, étteremláncok uralják az egykori rendszert és szorítják félelmei közé az átlagembert.
A kiállítás május 20-ig tekinthető meg.
|
|
|
szerző: Simon Borbála
Hogy ki és mi alapján válogatta a karikatúrákat a MÚOSZ által szervezett Elrajzolt demokráciák című tárlathoz, az nem derül ki Kéri László kiállításmegnyitó-beszédéből.
Az viszont biztos, hogy az első értetlenkedés ellenére, mégsem furcsa, hogy önmagukban állnak csupán a magyar, lengyel és szlovák szerzők képei, egészen május 20-ig a Sajtóház Nagytermében. Ugyanis szöveg nélkül is jól érthető, hogy egy-egy szerző Kelet-Európa történelmének elmúlt húsz évéből mit és hogyan akart kifigurázni. Kéri elmondása szerint a karikatúra a „képek közötti olvasás művészete”, illetve „az abszurditás kultúrtörténete”. Európa ezen szegletét csak ezen keresztül lehet igazán megismerni. Sajnos a rendszerváltozás után is „ugyanilyen abszurd.”
A karikatúra kritikai és morális műfaj, idézi Séra László tanulmányában Kaján Tibort, a magyar karikatúra doyenjét. akitől azonban itt most nincs kiállított rajz, de annál inkább van magyar vonalon Marabutól, Jelenszky Lászlótól és Zsoldos Pétertől.
De annak ellenére, hogy a politikai karikaturisták olyan elvont vizuális nyelven beszélnek, amit az adott karikatúrista közönségének dekódolnia kell, tehát ugyanazt az elvont beszédmódot ismernie a befogadó számára nélkülözhetetlen, mégis jelen esetben számunkra is érthetőek a szomszédos országokból érkező, leginkább a rendszerváltozást, az Európai Uniót vagy a választási kampányokat kifigurázó képek. Vajon azért, mert ugyanabban a sziszifuszi banánköztársaságban élünk errefelé keleten?
|
|
|
 |
szerző:
Szántó Sz. Erika
|
Koszos evőeszközök, kiömlő capuccino és merő gúny. „Régi értékek, jóízű étkek”-hirdeti magát a Firkász Étterem.
 A zongoránál erősen kopaszodó,- valószínűleg egykori népszórakoztató múltjában szintetizátorhoz szokott -, szemüveges úr foglal helyet, a kép pedig már-már idilli: add ide a didit- kiabálja az étterem közönsége felé, melyet csendes sikolyok és mély megdöbbenéssel teli sóhajok követnek- legalábbis a mi részünkről. És bár az étterem tulajdonosai Krúdyt idézik, miszerint „nem utolsó dolog baráti hangulatba ringatott férfiakkal és megelégedett nőkkel kezet fogni”, az este után mindez mégiscsak üres, egészen sajátosan értelmezett parafrázisnak tűnik. A sztrapacska felismerhetetlen, a mellékhelység kicsi, a felszolgálás udvariatlan. Erősen kerülendő kategória.
Személyzet: 3
Fogadtatás: 6
Légkör: 3- nem szívesen látott vendégek voltunk
Kínálat: 7
Mosdó: 2
Összbenyomás, közérzet: 4
Összesen: 60/25 A névválasztást pedig nem értem. Nomen est omen.
|
szerző:
Simon Borbála
|
 Továbbra sem tudom feldolgozni, hogy miért nem működik a valóságban az, ha egy hely úgy hirdeti magát, mint kávéház és étterem. (Kivételt képez ez alól természetesen a Café Kör, aminek joviális emlékét újra meg újra felelevenítettünk az este folyamán.) A Firkászban ugyanis, ameddig sikerült jól létrehozniuk a múlt század eleji kávéházi életérzést az újságokkal, világítással és egyebekkel, addig a vendégfogadás és kiszolgálás főúri teljesítménye igencsak csorbát szenvedett. Szükségünk van-e manapság egyáltalán erre a hangulatra? Nem feltétlenül. Az étlap fellengzősen vastag a három nyelven is feltüntetett menüvel; az itallap pedig ennél jóval vékonyabb, a választott café lungoról pedig kiderül, hogy csupán egy hosszúkávé. A pincér is inkább a szomszéd asztalnál ülő fiatal párt szórakoztatta, olyan kérdésekkel, mint „jó lesz médiumra sütve?” Jó lesz, jó, csak hozhatnád már azt a számlát, hogy mi megszabaduljunk végre ettől az élménytől.
Személyzet: 3
Fogadtatás: 5
Légkör: 4 mint a hatvanasok hangulata
Kínálat: 5
Biciklitároló: 2 két házzal arrébb valami rács
Összbenyomás, közérzet: 3
Összesen: 60/22
|
szerző:
Plecskó Edina
|
Noha egy magasabb kategóriás étterem névválasztásánál kicsit furcsának hathat  a Firkász név, a jelen esetben tárgyalt vendéglő mégis igazolhatná a „Ne ítélj elsőre” mondás valódiságát. Sajnos azonban nem ezt teszi. A környezet az igényesen kialakított enteriőrrel és berendezéssel ugyanis adott lenne, de a kiszolgáló és szórakoztató személyzet teljesítménye már jelentős mértékben alul marad az elvárttól. A beszélgetésünket túlharsogó szintetizátoros, a pincér kelletlen munkavégzése és a félig kiömlött capuccinom szemrebbenés nélküli felszolgálása után többre már nem is voltam kíváncsi - sajnos azonban a számla meglehetősen lassú kiadása folytán távozásunk is nehézkesre sikerült.
Személyzet: 3
Fogadtatás: 5
Légkör : 4
Kínálat: 6
Mosdó: 5
Összbenyomás, közérzet: 4
Összesen: 60/27
|
|
 |
| | | | | Pesszimista édes élet | | szerző: Szántó Sz. Erika |
Úgy kéne szeretnünk egymást, hogy kiváljunk térből és időből. Kiszakadjunk. De nincs megváltás, az ember végtelenül elidegenedett, a társadalom végtelenül megromlott és ebből nincs kiút, csak a szorongás vagy a beletörődés.
 Marcello Rubini (Marcello Mastroianni), az akaratgyenge újságíró élete válságos periódusát követhetjük nyomon, a minőségi élet utáni vágyakozástól a teljes elzüllésig. Marcello meghasonlott bulvárújságíróként is a „világos, tiszta, erős, hazugság nélküli, szólamok nélküli és sosem megalkuvó hang” iránt elkötelezett. Ahogy mondja, „nem szereti a mesterségét, de néha ebben is a jövőt keresi”. Mindeközben átfogó korképet kapunk az ’50-es évek végének Olaszországáról: a vergődő kisembereken, és prostituáltakon át a dőzsölő, korrupt arisztokráciáig. Újságírás kontra irodalom. Elköteleződés kontra hűtlenség. Az újságírót bekebelezi ez a világ, Fellini pedig kiábrándult: Marcello boldognak és sikeresnek hitt barátja a világtól való félelmében végez gyerekeivel, majd magával is. Nincs kiút és nincs jövő.
Fellini 1960-as filmje ma is aktuális. Az újságírók, a gazdagok és a felkapott emberek elé tart görbe tükröt. A társadalom végtelen romlottságát és erkölcstelenségét mutatja be, méghozzá úgy, hogy mi is megpillanthatjuk benne magunkat. A rendező ezzel a filmmel szakadt el végleg a neorealista irányzattól, és érkezett meg a modern filmművészetbe. A neorealizmus hősei alapvetően pozitívak, akiknek boldogulása útjába a társadalom áll. Fellini sem tesz másként, az elidegenedést, társadalmi bomlást viszi vászonra, azonban a neorealistáktól eltérően már nem hisz az emberi jóságban, és elmarad a csoda. Nincs happy end, hőseit nem menti meg semmi, bekebelezi a társadalom és az élet.
A film bemutatása Olaszországban hatalmas botrányt kavart. A pápa, akárcsak a polgári sajtó, nyilvánosan elítélte a filmet. A feldúlt hangú kritikák ellenére - vagy éppen azért - a film óriási sikert aratott. Cannes-ban megkapta a Legjobb Filmnek járó Arany Pálmát és világsiker lett. Pedig Az édes élet vége Fellini egyik legpesszimistább befejezése. A főhős nem látja meg a lányt a túlparton, aki az egyetlen, aki nem tartozik ehhez a világhoz, az egyetlen, aki talán képes lenne őt kimenteni.
|
|
 |
|
