|
|
| | | | | Dr. Kovács Zoltán: „Magyarországon senki nem veszélyezteti a szólásszabadságot” |  szerző: Márton Balázs |
A médiatörvény és a „médiaalkotmány” hazánkban és külföldön is éles kritikákat kapott. Lapunk szerette volna megismerni a kormány álláspontját ezekkel kapcsolatosan, így megkereste a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Kormányzati Kommunikációért Felelős Államtitkárságát. Kérdéseinkre maga a részleg vezetője, Dr. Kovács Zoltán válaszolt.
Elsőként azt szeretném megkérdezni – azok kedvéért, akik a sajtószabadság megszűnéséről beszélnek Magyarországon –, hogy például le lehet-e írni egy újságban, hogy Orbán Viktor diktátorként viselkedik?
 Mindent le lehet írni, ami nem ütközik a törvényekbe. Lehet, hogy meg kell védeni a sajtószabadságot a világ néhánypontján, de Magyarországon szerintem semmi nem fenyegeti azt. Amiről itt beszélünk, az nem a sajtószabadság, hanem a média szabályozásának a kérdése, ami nem ugyanaz. Gyorsan szögezzük le: a szólás- és sajtószabadság egy olyan fundamentális emberi jog, amit szerintem azon a politikai erőn számon kérni, amely a kommunista diktatúra ellen harcolva 20 éve oly sokat tett azért, hogy ez az ország megváltozzon, minimum bizarr. Ezt a külföldi újságíróknak is el szoktam mondani.
A múlt héten, ha jól tudom, Párizsban és Brüsszelben járt, ott próbálta a külföldi politikusokat és újságírókat megismertetni a magyar kormány álláspontjával. Az Ön tapasztalatai szerint mennyire érdeklődnek külföldön a médiatörvény iránt?
A nagy érdeklődést alapvetően a magyarok gerjesztik külföldön. Párizsban az UNESCO [az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete – a szerk.] konferenciáján vettem részt, mit a svéd kormány finanszírozott és támogatott. Az UNESCO alapvetően nem a politizálásról szól, hanem az ENSZ tagszervezeteként abszolút a kompromisszumok, a kulturális együttműködés és a nagyívű gondolatok terepe. Viszont hozzá tartozik a szólásszabadság kérdése is, és magyar ösztönzésre elkezdett mozogni egy-két skandináv képviselő. A konferencián ott volt az európai ügyekért felelős svéd miniszter-asszony [a liberális Birgitte Ohlsson – a szerk.], és Ő bizonyos részletekkel kapcsolatban eléggé elfogultan állt a magyar sajtótörvény ügyéhez. Nekem nem vált nyilvánvalóvá, hogy részleteiben ismerné azt, viszont annál sarkosabban állította, hogy mi korlátozzuk a szólásszabadságot.
Ilyenkor mindig azt szoktam kérdezni, hogy ennek mi az alapja? Mert benyomást könnyű kelteni. Jó személyes kapcsolatokkal, egy-egy ügyet védve nem nehéz ezt a hangulatot megteremteni. Én magam hét évig jártam a Közép-európai Egyetemre, ismerem annak a miliőjét is, és tudom, mennyire fontosnak és szépnek tartják azokat az eszméket, melyeket ott oktatnak – ezekkel pedig nincs is vita. Viszont attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdünk beszélni a médiatörvény részleteiről, kiderül, hogy ez alapvetően a precíz jogi megfogalmazások, kereszthivatkozások, alkotmánybírósági döntések, évek alatt kialakult joggyakorlat terepe, ahol minden szónak, fordulatnak jelentősége van. A Médiahatóság pedig az életünkben meglévő ezer más hatósághoz hasonlóan működik: a feladata az, hogy egy területen, amely vitathatatlanul nagyon fontos hatással van az emberek viselkedésére, élethelyzetére, betöltse azt a feladatot, amelyet az államnak valamilyen formában be kell töltenie. Azzal kapcsolatban szerintem Európában senkinek sincs kétsége, hogy médiaszabályozásra szükség van. Lehet azt a fundamentalista nézetet megfogalmazni, hogy a „non-regulation”, a szabályozás hiánya a legjobb, de én erre azt szoktam mondani, hogy tőlünk szerencsésebb országokban sem jutottak el még arra a szintre, hogy megelégednének az önszabályozással a médiában. Ez még az Egyesült Államokban se működik, ahol talán – a szó átvitt értelmében – a legliberálisabb médiaszabályozás létezik.
Tehát Ön szerint ezek a kritikák igazából valamilyen, az egyén és közösség közötti nézetkülönbségen alapulnak?
Nem, én azt gondolom, hogy az a típusú szőnyegbombázás, amit Magyarország kapott, jelentős részben nemzeti sztereotípiákon alapul. Ne legyen kétségünk, nem pusztán arról van szó, hogy a kormányfőt vagy a kormányt érte támadás, hanem minden állampolgárt, Nemesmedvestől Makóig. Amikor például „bacilusról” beszélnek [a ZDF főszerkesztője, Peter Frey fogalmazott így egy televíziós jegyzetben, mely eredetiben itt érhető el – a szerk.], kritikáik azokból a Közép-Európával („Kelet-Európával”, ahogy Nyugat-Európában mindig hívnak minket) szembeni előítéletekből építkeznek, amelyeket történészként épp én is kutattam. Hat évvel az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után mi még mindig „újonnan csatlakozott” országok vagyunk, „kezdő demokráciák”, ahogy szokták mondani, és nagyon könnyű erre a velünk szembeni ellenszenvre, bizalmatlanságra vagy bizonytalanságra politikai kampányt építeni. Ugyanakkor logikusan, érthetően el lehet magyarázni, melyik intézkedésre miért van szükség. Számomra ez egészen nyilvánvaló, mert abban a pillanatban, mikor elkezdünk beszélni a szabályozás lényegi elemeiről, arról, hogyan néz ki ez a magyar jogrendszerben és milyen analógiák, példák vannak más országoknál, megváltozik a beszélgetések jellege.
Térjünk át erre a jogi részre: a Bizottság küldött egy levelet másfél héttel ezelőtt, melyre tegnap válaszolt a magyar kormány [az interjú február 1-jén készült – a szerk.]. Ezzel kapcsolatban elhangzott korábban egy olyan kijelentés, hogy a levélben csak technikai jellegű kifogások voltak, illetve hogy nem a sajtó- és szólásszabadsággal kapcsolatos kérdéseket fogalmaz meg. Ennek ellenére ez a levél [angolul itt] olyan mondatokat is tartalmazott, mint például „a Bizottság szakértőinek kétségei vannak afelől, hogy [a kiegyensúlyozott tájékoztatás alkalmazásának kiterjesztése minden audiovizuális médiaszolgáltatóra] megfelel-e az arányosság elvének, valamint a szólás- és információszabadság alapvető jogának...”
Ne olvassa fel, mert nagyon jól ismerem a levelet. Viszont azt is tudja, hogy nem mondatonként olvassuk és nem ragadunk ki részeket, hanem az egészet kontextusában értelmezzük. A levél itt jogértelmezési, jogalkalmazási, illetve jogharmonizációs kérdésekből kiindulva fogalmaz meg kételyt azzal kapcsolatban, hogy az audiovizuális szolgáltatásoknál a lekérhető tartalmakra [VoD – „Video on Demand” - a szerk.] kiterjesztett kiegyensúlyozott tájékoztatás esetleg túlzottan tág körre van meghatározva, és ezt gondolja tovább. Vagy máshol éppen az audiovizuális irányelv átültetésével, a származási hely kategóriájával kapcsolatban azt kérdezi, hogy a büntetés lehetősége sértheti például az áruk szabad áramlását. Ez nem azt jelenti, hogy megkérdőjeleznék Magyarországon a szólásszabadság működését, hanem azt gondolják, hogy ha az aggodalmaik megállnak, akkor azokból fakadóan sérülhet – és egyébként nagyon fontos, hogy az egész levél feltételes és nem kijelentő módban van. Ez egy kérdéseket feltevő, feltételes módban fogalmazó levél, és ennek megfelelően is született meg a válasz, aminek egyébként a Bizottság nagyon örült és rendkívül kielégítőnek talált. A levelünk egyértelműen jogharmonizációs-jogtechnikai szempontból kezdi el magyarázni, miről van szó akkor, amikor a kiegyensúlyozott tájékoztatásról beszélünk. Ott van az a bekezdés, ami szerint a magyar Alkotmánybíróság egy erre vonatkozó, 2007-es ajánlását tekinti irányelvnek ez a jogszabály – ugyanúgy egyébként, ahogy a korábbi médiatörvény is, és akkor senki nem élt ezzel kapcsolatban kifogással. Mi pedig elmagyarázzuk, hogy miközben a lekérhető tartalmak szerepe egyre növekszik és a lineárisan, tehát valós időben fogyasztott információk aránya csökken, a magukat tájékoztatónak tekintő lekérhető szolgáltatásokra is vonatkoznia kell a kiegyensúlyozottság elvének. Tehát tulajdonképpen nem történik más, mint hogy a törvény lépést tart a technikai fejlődéssel, és olyan helyekre is kiterjeszti ezt az elvet, ami logikusan következik a képi világgal szemben megfogalmazott elvárásoktól. Emellett leszögezi, hogy természetesen mindez nem vonatkozik az internetre, valamint a nyomtatott sajtóra, mivel ott értelmezhetetlen lenne.
A levéllel kapcsolatban több baloldali médium is úgy interpretálta azt, hogy a kormány nem hozta rögtön nyilvánosságra ezt a bizottsági levelet, hogy megpróbálják „elsunnyogni” ezeket az állításokat. Mi volt az oka annak, hogy ez nem történt meg?
Nézze, engem arra tanítottak, hogy ha nekem írnak egy levelet, és azt nem hozzák hivatalosan nyilvánosságra, akkor az a levél nekem szól. Valóban egy közérdekű, nagy médiaérdeklődést kiváltó témáról van szó, de az első Kroes-levél esetében is [Neelie Kroes az Európai Bizottság digitális politikáért felelős biztosa, ő vizsgálja a médiatörvénnyel kapcsolatos aggályokat – a szerk.] azt az elvet követtük, hogy a válasszal együtt hoztuk nyilvánosságra a levelet. Nincs mit titkolnunk, de levél-olvasatokról sem akartunk vitatkozni a hivatalos válasz megszületése előtt. Szerintem a válaszunk láthatóan kielégítőnek tűnik a Bizottságnak. Neelie Kroes nem hiányolja például, hogy nem foglalkozunk a sajtószabadság ügyével, mi pedig azért nem akarunk vele foglalkozni, mert szerintünk ez nem téma. Magyarországon senki nem veszélyezteti a sajtószabadságot, a szólásszabadságot és a média pluralizmusát, azok magától értetődő dolgok, amit a magyar alkotmány és a magyar jogrendszer egyéb rendelkezései garantálnak. A médiatörvény csak egy részét képezi ennek a nagy, egységes rendszernek, és azt állítani, hogy egy részelem képes lenne az egészet maga alá gyűrni, és úgy ábrázolni az új médiatestületet, hogy az fölül tudná írni akár az Alkotmánybíróságot is, meglehetősen abszurdnak tűnik.
Az NMHH-t tulajdonképpen nem vizsgálta a Bizottság, mivel erre közösségi joganyag nem vonatkozik. Ennek ellenére ezt is több kritika érte: például hogy a vezetőjét kilenc évre választják, illetve elég egyoldalú az összetétele. Ezzel kapcsolatban várható esetleg valamilyen módosítás, mint a médiatörvény esetében?
Közelítsük meg két irányból. Az EBESZ képviselőjével folytatott tárgyalásaim során feltettem azt a kérdést, hogy segítene-e a helyzeten, ha a jelenlegi parlamentben tapasztalható politikai arányoknak megfelelően ebben a Médiatanácsban ülne egy „nem-fideszes” – a „fideszes – nem-fideszes” kérdésre mindjárt visszatérek – tag, és azt mondta, hogy nem. Azért, mert ők egy olyan testületben gondolkodnának, amelyben NGO-k (tehát „non-governmental organization”-ök, azaz civil és szakmai szervezetek) is részt vesznek. Azt tudjuk, hogy ilyen rendszer volt Magyarországon 15 évig és nem működött. Én magam is voltam tagja a nagykuratóriumnak egy fél évig, mikor kisorsolták a Megyei Jogú Városok Szövetségét, amelynek Debrecen volt akkor az elnöke [a városnak 1998 óta a fideszes Kósa Lajos a polgármestere – a szerk.], és engem delegáltak. A legabszurdabb helyzetek álltak elő: biztos tudja, hogy a Vakok és Gyengén Látók, valamint a Kerékpárosok Szövetségétől kezdve mindenki volt ebben, akiknek nyilvánvalóan nem lehetett tudása, sem felelőssége ebben a rendszerben. Én nem feltétlenül tagadom annak a lehetőségét, hogy egy ilyen rendszer működni tudjon. Viszont azt gondolom, hogy bebizonyosodott: Magyarországon ehhez nem megfelelőek a feltételek, mivel a civil szervezetek is teljes mértékben átpolitizáltak. És ehhez jön a kérdés másik aspektusa: Nyugat-Európában (például az Egyesült Királyság esetében) teljesen bevett dolog, hogy amikor valaki egy közfeladatra megbízást kap, de mondjuk korábban konzervatív, liberális vagy munkáspárti képviselő volt, akkor kilép abból a szerepéből, amelyben volt, és onnantól kezdve rá a szakma, illetve annak a pozíciónak a szabályai vonatkoznak. Nem az dönti el valakinek a függetlenségét, hogy milyen meggyőződésű. Ellenkezőleg: a hivatalban nyújtott teljesítmény dönti el azt, hogy valaki az arra érvényes szabályoknak megfelelően látja el a feladatát, vagy pedig elfogult. Ez esetben megvannak a szankciók és azok a módok, ahogy be lehet bizonyítani az elfogultságát.
A Médiatanács tagjairól pedig: nézze végig az életrajzaikat. Lehet azt mondani, hogy a Fidesz jelölte őket, de a törvény arról határoz, hogy egy paritásos bizottság hivatott dönteni a Médiatanács tagjairól. Felállt egy ilyen bizottság, ahol a kormány kisebbségben volt, hiszen csak két párt képviselte, tehát 2:3 arányban. Csakhogy így nem sikerült megegyezni, ez esetben pedig az országgyűlés 2/3-os aránnyal delegálja a tagokat. Így is történt. A Médiatanács tagjai egytől-egyig olyan szakértők, akiknek semmilyen szégyellnivalója nincs az előéletüket, illetve a szakértelmüket illetően, és rendkívül szigorú szakmai-összeférhetetlenségi szabályok vonatkoznak rájuk. Úgy tudják bebizonyítani a függetlenségüket és a szakértelmüket, ha a szakma követelményeinek és a médiatörvénynek megfelelően járnak el, amikor döntéseket hoznak.
|
|
 |
| | | | | Halállal büntetendő (!?) | | szerző: Ercsey Dániel |
Istenkeresés, avagy istenkáromlás? A vélemények olyannyira megoszlanak, hogy korunk egyik leghírhedtebb könyvét sok országban - elsősorban a muszlimok lakta vidékeken - betiltották, mi több, íróját kiátkozták, halálát kívánták. A hisztériára jellemző, hogy 2004-ig magyar nyelven nem jelent meg a mű, akkor sem az író hazai kiadója (az Európa kiadó) gondozásában, hanem a fordító(k) anonimitását kényesen őrző Konzorcium Kiadó által. Sajnos a névtelenség nem tett jót az amúgy fantasztikus szövegnek, bosszantó fordítói túlburjánzásával, magyartalan mondataival sokszor indokolatlanul nehezíti a befogadó (értsd, olvasó) dolgát.
 Persze ha egy könyv tiltólistán van, ráadásul hivatkozási alapul szolgál megannyi robbantásos merénylet elkövetéséhez, az írója pedig az elmúlt évtizedeket az angol és amerikai titkosszolgálat atyai tekintetével a tarkóján földalatti rejtekhelyeken töltötte, már önmagában is komoly okot ad az olvasásra. Mondhatni bizsergeti a kalandra fogékony ember agyát. Ilyen tekintetben a friss, ropogós hazai médiatörvény is a hasznunkra válhat még, amennyiben a jövőben betiltott cikkeket óriási érdeklődés övezi, de erről később.
Közkeletű tévedés, hogy Rushdie a Sátáni Versek miatt kényszerült menekülésre, témaválasztása és félreérthető (bonyolult, éppen ettől izgalmas) stílusa miatt sokan és sokszor haragudtak meg rá. Az éjfél gyermekei című regénye már korábban világhírűvé tette, azonban hazáját (Indiát) el kellett hagynia, mivel politikai lejáratást éreztek a sorok mögött. Ebből is látszik, a médiahatóság elmebeteg megközelítése nem ismeretlen fogalom, az emberi butaság gyakorlatilag egyenlő az emberrel.
A Sátáni Versek 23 éve jelent meg, és fél év leforgása alatt tizenegy országban tiltották be, a muszlim közösségek több helyen - köztük Angliában is - nyilvánosan elégették, végül Irán akkori vezetője, Khomeini ajatollah kimondta a fatvát, vagyis a halállal egyenlő kiközösítést a szerzőre. A regényből állítólag azt szűrte le, hogy Rushdie hitehagyottá vált, ami halállal büntetendő. Igaz ami igaz, nem áthallásos a történet, akár olvasta az ősz szakállú ajatollah a művet, akár nem, valóban sok szó esik benne a vallási fanatizmusról, és annak istentelen hatásairól. A vértanúság reményében fiaikat a sortűzbe lökő anyák képe, a vakbuzgóságukban tengernek menő, úszni azonban nem tudó falusiak, a súlyos beteg, Istenhez imádkozó színész, aki végül megtagadja Istent és ettől meggyógyul, egyenként is komoly támadást jelentettek az Iszlámot újra a középkor tudatlanságába taszítani akaró rendszer számára. A könyv fordítói ellen is követtek el merényleteket, és az indulatok ma sem csitulnak.
A könyv rengeteg utalást tartalmaz az Iszlám korai korszakára, a cím is ezt feszegeti. A Sátáni Versek egy apokrifnek tartott Korán töredék, amelyet később maga a próféta nyilvánított semmisnek. A valóság és az álom határán egyensúlyozó Rushdie szabadon ugrál az idősíkok között, saját vívódása kelet és nyugat között földrajzi és kulturális alapon is mély lenyomatot hagy a szövegben. Főhőseinek isteni és ördögi metamorfózisa, a jó és a rossz, a fekete és a fehér elválaszthatatlansága szükségszerűen elbizonytalanítják az olvasót. Haladva oldalról oldalra egyre erősebb a kétely, hogy helyesen ítéljük-e meg a világ dolgait, hogy a jó valóban jó-e, és hogy a rossz a maga teljességében ördögtől való, avagy Isteni melléktermék, a véletlen szülötte, vagy ezerszer is tudatos, teremtett és életben tartott, ami minden emberben ott van, függetlenül attól, hogy felismeri vagy tagadja. Hiszen Mohammed próféta sem tudott elsőre különbséget tenni a “hangok” között, és ördögi kinyilatkoztatások is belekerültek a Koránba, amelyeket csak később törölt. Így a Sátáni Versek egy 1400 éves időbuborékba kalauzol, egy problémához, amelyet sem akkor, sem ma nem lehetett és nem is lehet megnyugtatóan tisztázni. Ebből a szempontból irreleváns, hogy az ember muszlim avagy keresztény, zsidó vagy sámánhitű. A kétkedés hozzánk tartozik, emberekhez. Talán éppen ettől vagyunk azok, akik vagyunk. Egy Isteni csínytevés nevethető végeredménye.
Végezetül két dolgot. A vélemény korlátozása méltatlan a demokráciához. Lehet valamit nem szeretni, lehet a dolgokat el nem olvasni, sőt, ócsárolni is lehet, hiszen az is egy vélemény. De nem csak lehet, hanem kell is olvasni, nem csak nekünk tetsző dolgokat, hiszen a világot - végső soron - ez (is) viszi előre. Félni pedig, nos félni csak a butáknak szabad.
|
|
 |
| | | | | Hová visz minket ez a hajó...? | | szerző: Szondy Melinda | |
Valószínűleg mindenki életének megvannak a maga kis „rituáléi”. Nekem például egyik ilyen kis szokásommá vált, hogy mikor sikerült valami fontosat elérnem – átmentem egy izzasztó vizsgán vagy megkaptam az „álom-állást” -, általában megjutalmaztam magam valami aprósággal, például egy könyvvel. Így jutottam hozzá életem első Faludy kötetéhez is...  Nem kerestem. Úgyszólván véletlenül bukkantunk egymásra a könyvesboltban. Magyar írók könyvei közt kutatva akadtam rá az ismeretlen-ismerős névre. Akkor még nem gondoltam, hogy életem egyik legmeghatározóbb írójára találtam Faludyban, csak miután Pokolbéli-sorozatát rekord rövid idő alatt töviről-hegyire kiolvastam jöttem rá, hogy ő pontosan azt mondja, amit én is érzek, gondolok a minket körülvevő világról és a benne élő emberekről. Sajátos beszédmodora, stílusbeli finomságai - melyek csak rá jellemzőek -, rögtön magukkal ragadtak, nem beszélve mondanivalójának sokszínűségéről, széleskörű ismereteiről, éles és tiszta világlátásáról, egyszerű emberségességéről és mindenekfeletti életszeretetéről, melyhez a legkilátástalanabb körülmények közt is ragaszkodott. Számos utazása szerte a világban Franciaországtól Anglián és Marokkón át az Egyesült Államokig, egzotikus és erotikus kalandjai, hányattatásai a kommunista Magyarországon, mind-mind egy gazdag életút egyes állomásai. Történetei élete eseményein alapulnak, ezeket szövik át a széleskörű történelmi és irodalmi ismeretekről árulkodó anekdotái, elmélkedései, felvillantva azt a fantasztikus tudásanyagot, mely manapság ritkán található meg egyetlen emberben. Mindezen felbuzdulva szereztem be vesesköteteit is és meggyőződhettem róla, hogy szonettjeinek szépsége modern költőnél ritkán tapasztalható érthetőséggel párosul; versei nemcsak esztétikai, hanem olvasmányélményt is jelentenek, költői képek értelmezésében kevésbé járatos átlagember számára is élvezhetőek.
A világ dolgaihoz való alapvetően liberális hozzáállása – bár némely dolgokban sajátos eltérések vannak a mai liberális felfogás és Faludy felfogása közt – úgy tűnik ismét sikerrel „vívta ki” a szélsőjobb politikusainak ellenszenvét. Nem újdonság ez, Faludy mindig is szálka volt az intoleráns eszméket hirdetők szemében, e tekintetben mindegy is volt, épp ki gyakorolta a hatalmat: nyilasok avagy kommunisták, Faludy mindkettőnél „tiltólistán” szerepelt. Ma szerencsére nem ez a helyzet, az írók, költők egyelőre még azt írhatnak, amit akarnak. Faludy műveit is lehet kapni, legföljebb a szélsőjobb szimpatizánsainak kedélyét zavarja meg kissé, ha egy állami ünnepen előkerül egy-egy verse. Egyszóval: e tekintetben aggodalomra – egyelőre – semmi okunk. Más tekintetben már mintha nem lenne ennyire rózsás a helyzet: ha az elmúlt év egyéb közéleti eseményeit tekintjük olybá tűnhet, mintha lassan, de biztosan mégiscsak haladnánk ama bizonytalan végcéllel „kecsegtető” irányba, melynek egyik biztos állomása az irodalom cenzúrája. A legutóbbi eseményekkel kapcsolatban pedig felmerül a kérdés: vajon az új médiatörvény rendelkezései „csak” a sajtó munkásaira vonatkoznak? Ma még igen. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy a szélsőjobb szépirodalom-cenzúra szagú követelése nem kerül a jelenlegi kormánypárt azon intézkedéseinek látványosan bővülő virtuális listájára, mellyel a szélsőjobb vitorlájából igyekezvén kifogni a szelet maguk válnak – egyre inkább – ugyanazon eszmék képviselőivé.
|
|
 |
| | | | | Ideje van (18+) | | szerző: Simon Borbála |
FIGYELEM! Nagy valószínűséggel erőszakos vagy agresszív viselkedéshez kapcsolható médiatartalom.
Tudod minek van itt az ideje?
Tracy Marrow majd megmondja neked.
Mi, hogy nem tudod ki az?
Hát helló - Van, aki e nevet nem ismeri?
Ice- T alteregója, az.
Én végighallgattam őt, úgy ahogy Kardos-Horváth „értse mindenki úgy, ahogy akarja” János előadását a Kossuth téren, mínusz 4 fokban.
Ez a tolerancia, a vélemény és szólásszabadság felé, nem más.
Ami pedig durva.
Durvább, mint a hererák.
Volt ő négy évig katona, meg színész.
A gangszta rap úttörője.
Kiadványai közt szerepelt Rhyme Pays, Power,
The Iceberg/Freedom of Speech…Just Watch What You say,
O.G. Original Gangster, Home Invasion, VI – Return of The Real,
The Seventh Sin, Gangsta Rap.
Kettőezer óta használja Odafin „Fin” Tutuola jogi szerepét.
A rendőrgyilkos „fuck the police” álszentje.
Vagy csak jó példát statuál azzal, hogy más színben tűntet fel,
egy-két jól ismert sztereotípiát?
Ahogy legutóbb is McCaint és nem Obamát pártolva,
fordított játszmában pont őt törte szét.
Hosszú volt a ’87 –es út.
Már tudod, minek van itt az ideje tehát?
Ice-T megmondja majd neked.
A rapnek és a metálnak van most itt együttesen a helye.
Olyan csillogóak a témák, hogy akár Zeppelinnel is érkezhettek volna.
Ahová meg hangsúly kellett, ott dobhártyádat
puskaropogás szakítja széjjel.
Ez a tolerancia, a vélemény és szólásszabadság felé, nem más.
Ami pedig durva.
Durvább, mint a hererák.
Sikeres ezzel lett.
’92 Body Count:
„Ne bízz a fehér emberben, egy se jó.
Csak kicsavarnak és eldobnak….
Hazavittem a lányt, akit szerettem,
Pofon fogadott, mert fehér volt…
Miért anya? Miért?
Rájöttem, hogy az ördög asszonya volt.
Gyűlölt az mindenkit.
Anya nem volt jó.
Anyának halnia kellett….”
Áhh, hagyd a fenébe a fordítást.
Élvezz mindet, úgy ahogy.
Amíg teheted.
Ismerj meg mindent. Minden szempontból.
Ne ítélj, tehát megítélnek.
Tudod minek van itt az ideje?
Ice-T megmondja majd neked.
„What the f٭٭٭ is NMHH?
Whatever.
Motherfucker, fuck a mother.”
Azt hiszed, okos vagy?
Dehogy vagy.
Nem vagy más, csak egy sorszáma
a hullaház vasárnap esti műszakjának.
You’re a BodyCount.
Csak ennyi?
Ennyi.
Ideje van, hogy szabadon beszélj,
hogy kiállj önmagadért.
Csatlakozz a facebook akcióhoz:
http://www.facebook.com/pages/Egymillioan-egy-Ice-T-koncertert-a-Kossuth-terre/196524030360944
Öreg rapper, nem vén rapper, Cocoval sleppel
|
|
 |
| | | | | Második felvonás | | szerző: Nagy Gréta | |
Ismételten több ezren mentek ki az utcára, de ezúttal a mínusz fokok ellenére, hogy a nemrég elfogadott médiatörvény ellen tüntessenek.
Az esemény Facebook csoportja szerint a tüntetést szigorúan politika-mentesre szervezték, és az előző alkalomból tanulva több fellépővel készültek. Az este folyamán a „konferanszié” másodszor is Bakács Tibor Settenkedő volt, aki a műsorszámok között szinte már stand-up jelleggel szórakoztatta a közönséget, ami nem is jött rosszul, hiszen az esti hidegben a tömeget csak a jó hangulat tarthatta melegen.  Valószínűleg az időjárás miatt, de kevesebben gyűltünk össze, mint pár hete, ez rögtön feltűnt, hiszen egyből be tudtam jutni közvetlenül a színpad mellé. Az első előadó Berger Dalma volt a Singas Project- tel, aki mély, búgó hangjával rögtön meghatározta a légkört. Bár a zenészek is a kabát-sapka- sál „fellépő ruha” mellet döntöttek, pár röpke percre mégis egy fülledt, füstös pincekocsmában éreztem magam. Még Bakács szerint is csak úgy áradt a színpadról a „szexuális energia”. Az első beszélő Dénes Balázs, a TASZ elnöke volt, aki szerint már most olyan országban élünk, ahol a politikusok diktálják a médiát, az általunk támogatott független média pedig, csak kormány által preferált tartalommal van tele, és ezt nem nézhetjük tétlenül. Ezután megint zene következett, mégpedig a Kontroll Csoport utózenekara (Bárdos Deák) Ági és a fiúk. Mielőtt belevágtak, Ági egy kis “gyújtó hangú beszéddel” is készült, miszerint Orbán Viktor 1848-ban és ’56-ban forradalmár lett volna, a rendszerváltáskor pedig az is volt, reménykedjünk, hogy előjön a régi énje!  Utánuk megint komolyra fordult a szó: Jeney Orsolya, az Amnesty International megbízott igazgatója mondott pár buzdító szót. Hogy szemléltesse mennyire fontos a nyilvánosság ereje, mesélt egy anekdotát az Amnesty International alakulásáról. Végezetül elmondta, hogy az Amnesty International, méreteit felhasználva, többek között segít abban, hogy a magyar sajtó helyzetének külföldön is visszhangja legyen. Ennél a résznél már kezdtem aggódni, hogy letörnek a lábujjaim a fagytól, de erről rögtön elvonta a figyelmemet a Kafkaz együttes, akik a Földlakó című gyerekdalukkal kezdtek, melyet sokan velük dúdoltak. Ezután jött a „Feri segíteni kell!” című nóta, amelynek a szövegétől a tömeg hangos duruzsolásba/nevetésbe kezdett, idézek: „Ne hagyd abba, táncolj újra, megint nekünk! Feri segíteni kell! Gyere vissza!” Az addigra már kialakult sablont követve, ismét egy szónok következett, Bodó Balázs, médiakutató, aki elmondta, örül, hogy így alakultak a dolgok a médiatörvénnyel kapcsolatban, hiszen ez ösztönzi az embereket arra, hogy beszéljenek, vitázzanak, megmozduljanak. Mire Bodó Balázs befejezte a beszédét, már sokan hazamentek a hideg miatt, a mellettem álló hölgy hangosan ki is mondta, nem érti, hogy miért kell egy ilyen hosszú tüntetést szervezni januárban. Aki viszont maradt, annak egy igazi zenei csemegét tartogatott Dopeman: külön egy erre az alkalomra írt számmal szórakoztatta az embereket, amivel természetesen világosan kifejezte a véleményét a sajtószabadság ügyében. Végül, amikor már rázendített a Szilvási Gipsy Folk Band, az emberek elkezdtek kis csoportokban „ellézengeni” a színpadtól, de még mindig elegen maradtak ahhoz, hogy közösen elénekeljék a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű népdalt. Befejezésképpen Fölkel Róbert, a rendezvény főszervezője, már megoldást is talált a hideg ellen: a következő tüntetés március 15-én lesz… Reméljük, akkorra kitavaszodik! |
|
|
| | | | | Mennyire bízik bennem Orbán Viktor? |
|
Eszembe jutott egy furcsa analógia: az ember kicsi korától különböző korszakokon megy keresztül. Csecsemőkorában nélkülözhetetlen a szülői felügyelet, a későbbi gyerekkorban szintén szükség van a szülői óvásra, tanításra, nevelésre, aztán ahogy múlnak az évek, egyre kevésbé igényeljük már, hiszen képessé válunk megállni a saját lábunkon is.
Szerző: Szánthó Réka
Normális esetben pedig a szülők – nehezen bár, de – támogatják az elszakadást, elismerik, hogy gyermekük boldogul a világban nélkülük is (tudva, hogy mindig számíthat rájuk). Úgy gondolom, hogy ez a fejlődéstörténet valamelyest az emberi társadalomra is igaz. Voltak olyan korszakok, mikor szükség volt egy nagyobb hatalom (egyház, királyság…) felügyeletére, mikor az embereknek még nem volt meg az elegendő tudásuk, belátásuk, hogy hatalmi beavatkozás nélkül tudjanak olyan közösséget alkotni, amelyben felelősek egymásért. Aztán az idő múlásával egyre inkább kitörni igyekezett ebből az erős hierarchiából, míg fel nem találta a demokráciát. Visszalépések vannak, voltak ugyan, de ez a tendencia megmarad továbbra is.
Amiért ez fontos
Elérkeztünk az emberi civilizáció egy olyan korszakához, amikor már tudunk annyit a világról, hogy képesek vagyunk önálló döntéseket hozni. Önálló döntéseket úgy, hogy figyelembe veszem embertársaimat. Én bízom abban, hogy igenis képesek vagyunk csoportban működni a világban. Na most ebbe a képbe – amelyik talán még idealisztikus – próbálnak behozni dohos, idejétmúlt korlátozásokat, melyek nemhogy gátat vetnek az imént felidézett társadalomképnek, de vissza is vetik azt egy olyan korba, amikor az embereknek szükségük volt arra, hogy egy nagyobb hatalom által kikövezett úton haladjanak (mely útról ha letér, jól tarkón csapják őket).
Médiatörvény
Mi a helyzet a médiatörvénnyel? Ismét beugrik a szabad, önálló társadalom képe…és itt most lehet hőzöngeni, hogy „hol vagyunk még attól” és egyebek, de ha mi is így kezeljük magunkat, akkor nem várhatjuk el, hogy az állam máshogy kezeljen minket…tehát szabad, önálló társadalom képe: miért gondolja úgy a törvényhozás, hogy az embereket jobb megóvni bizonyos tartalmaktól? Miért félti az embereket a törvényhozás attól, hogy igazat/hamisat, jót/rosszat is meghallhassanak? Mert a törvényjavaslatból ez derül ki. De akkor nézzük meg a konkrétumokat.
Elképzelhetetlennek tartja a törvényhozás, hogy vagyunk annyira erős, egyéni véleménnyel rendelkező individuumok, akik ha ráakadnak teszem azt a kuruc.infó-ra, fél óra szemezgetés után felpattanva nem hímzünk horog-keresztet a pólónkra és rohanunk el a legközelebbi tüntetésre „vesszen Trianon”-t üvöltözni?
Elképzelhetetlennek tartja a törvényhozás, hogy vagyunk annyira felelős, odaadó szülők, hogy gyermekeinket úgy neveljük, hogy megadjuk nekik azt a biztos alapot, hogy a torz társadalmi képet sugárzó tartalmakon elgondolkodjanak, kérdéseket tegyenek fel, ellenkezzenek vele, és nem elfogadják azt minden feltétel nélkül?
Kéne tenni egy próbát…igen, egy próbát, hogy milyen az a világ, amikor megszavazzák a társadalomnak, a népnek ezt a bizalmat. Mindezt úgy, hogy nem lesve-várva ütünk rajta minden egyes botlásán, „na ugye én megmondtam” frázis kéjes ismételgetésével, hanem segítve, ösztönözve, dicsérve, és főleg(!) tevékenyen részt véve támogatni lenne érdemes ezt az utat. Hiszen ha a cél eléréséért újra és újra ugyanazokat az eszközöket használjuk – mely eszközökről már kiderült hogy nem a legjobbak –, akkor hogyan tudjuk mérni a fejlődést?
Nem szeretném hogy félreértsenek. Ez a kritika nem az aktuálisan hatalmon lévő párt ellen szól, hanem pusztán a párt döntése ellen. Nem gondolom, hogy rossz szándékokkal vezérelve ültek volna össze a nagy politikusok, narancsszínű függönyeikkel elsötétített szobában, hosszasan szövögetve a tervezetet, amivel majd betömik a sajtó száját, saját malmukra hajtva ezzel a vizet…nem, én még egyfajta jóindulatot is fel vélek fedezni benne, csakhogy ez az a jóindulat, amellyel a szülő igyekszik megvédeni 5 éves gyermekét. Ami teljesen rendben is van, amíg az a gyermek nem éri el azt a kort, mikor már nincs szüksége erre a fajta jóindulata. Ekkor is szükség van támogatásra, hogyne lenne, viszont ez a támogatás a bizalomban merül ki, amit megszavazok neki, amellyel támogatom hogy erős, önálló felnőtt válhasson belőle.
Ebben a korban van most Magyarország. Erre a bizalomra van most szüksége Magyarországnak.
|
|
 |
| | | | | Merj nagyot ébredni! | | szerző: Nagy Gréta |
Ott voltam, ahol ezrek tüntettek a médiatörvény ellen – és még a zene is jó volt!
 Az időjárás egyértelműen a tüntetésnek kedvezett, hiszen még este 6 órakor is enyhe idő fogadott a Kossuth téren, ahol ezrek gyűltek össze, hogy a 2010. december 20-án elfogadott médiatörvény ellen tüntessenek. A tüntetés facebook csoportján egyértelművé tették, hogy az összejövetelt szigorúan politika-mentesnek szánják, „nem szeretnének pártpolitikusokat látni a tüntetők között”.
Már a Szabadság térről hallatszott a tömeg morajlása, és ahogy közeledtem, aprónak tűnő transzparensek is kibújtak az emberek feje fölül. „A várható nemzeti hőmérséklet 451 Farenheit”, - mondta az egyik tábla, „Merj nagyot ébredni!” – mondta a másik, és voltak táblák, amelyek csak fehéren világítottak, emlékeztetve az újságok címlapjára pár héttel ezelőtt.
Sikerült találnom egy kis betonterületet, ahonnan tisztán hallható és látható volt minden. A körülöttem lévő emberek jó hangulatban beszélgettek, és hasonló stílusban telt az egész este is. Beszélt Fölkel Róbert, a rendezvény szervezője, valamint Bakács Tibor „Settenkedő”, újságíró is. A mondanivaló világos volt: nem tetszik, hogy korlátozzák a sajtószabadságot, és ez ellen fel is merünk szólalni! Ennek nyomatekosítására Gryllus Dorka, színésznő, felolvasta a tüntetés 7 fő pontját, amelyet utána ki is függesztettek a színpadra, és bárki elolvashatta.
Zenei stílusokban sem szűkölködtünk: először Busa Pista birtokolta a mikrofont, és pörgött is a nyelve a „sajtószabadság” témában. Majd Bródy János egy szál gitárral és egy mikrofonnal előadta a „Sárga rózsa” és a „Ha én rózsa volnék” című dalt, amelyekkel a tömeg is együtt dúdolt. A színpad helyett elkezdtem nézni a körülöttem lévő arcokat, akik szinte elérzékenyülve, meghatódva figyelték Bródyt, aki (csakhogy ne szomorodjunk el teljesen) a számok között élces poénokkal fejezte ki, hogy mit is gondol igazából a frissen elfogadott törvényről.
Ezek után Bakács Tibor (mint ahogy a tüntetés elején is) felhívta a figyelmünket arra, hogy tiltakozásunkat kifejezhetjük írásban is, és nyugodtan elküldhetjük mindahányan (sokak szerint több ezren voltunk) Orbán Viktornak.
Ezzel a tüntetés hivatalosan véget is ért, de az emberek nem mentek haza ilyen könnyen, hiszen a színpad melletti hangfalakból szóló zene meg mindig átzengte az egész Kossuth teret. Mindenki fotózkodott mindenkivel, interjúk készültek, szórólapok szóródtak, és (ami szerintem a tüntetés egyik fő célja volt), mindenki a médiatörvényről és a sajtószabadságról beszélt.
A facebookon már meghirdettek a következő tüntetést Január 27-ére, amelyre már több, mint kétezren jeleztek vissza. A helyszín és a cél nem változik: Civilek a magyar sajtószabadságért a Kossuth téren... kíváncsian várom a folytatást!
|
|
 |
| | | | | Tüntetés a magyar sajtószabadságért | | szerző: Pej László | |
 |
|
