A magyarországi rapperek helyzetéről, az új tehetségek lehetőségeiről, és a hip – hop bulik szervezéséről beszélgettem Ribár Józseffel, a Dialektus, egy viszonylag fiatal tehetségkutató versenysorozat ötletgazdájával.
Jól cseng a név! Van valami története?
Már akkor megtetszett a Dialektus kifejezés, amikor a keresztapáinknak tekintett Lász és Funktasztikus barátaim kidobtak egy DVD-t, aminek az lett a címe hogy Dialektus. A videó arról szól, hogy a srácok elmentek különböző előadókhoz, és megmutatták milyen körülmények között dolgoznak, hogy készülnek el az új dalok. Például Sub Bass Monsternél és Faktorlaboréknál is jártak. Agyaltam rajta, mi lenne az, ami magában hordozza ennek az egésznek a jellemzőjét, a nyelvészetet, és akkor beugrott, hogy a „Dialektus”! Mi a Dialektus freestyle lényege?
A lényege az, hogy hónapról-hónapra össze tudják mérni magukat az MC-k (rapperek). Elsősorban az volt a cél, hogy legyen egy klub, ahol találkoznak a srácok versenyezni, gyakorolni. Szerintem rengetegen vannak, akik az e-fajta zenestílusban mozognak. Ülnek otthon, és magukban rímeket kreálnak, vagy akár lent a téren, utcán kisebb csoportokban, barátoknak rappelgetnek. Hát akkor miért ne mutassák meg egymásnak, vagy nagyobb közönségnek, hogy mit is tudnak?! Rengeteg ismerős, sőt még a bátyám is indult ilyen versenyeken, egy-kettőt meg is nyert. Láttam rengeteg gyengébb képességű előadót, és nagy tehetségeket is! Volt előttünk egy hasonló kezdeményezés, aminek tagja is volt testvérem, ez volt a „Grab The Mike!” Jó dolognak gondoltam, csak mi egy versenyszerű rendszerben gondolkodtunk, gondolkodunk most is. Legyen egy minimális díj, mert ez csábító lehet a srácoknak. Azt tudni kell, hogy egy klub-estére sokkal kevesebb az érdeklődés, mint mondjuk egy versenyre! Lehet, hogy ezért is tudunk sorra programokat szervezni, mert nálunk van lehetőség versenyre.
Hogyan látod a magyar tehetségek helyzetét?
Annak ellenére, hogy rengeteg lelkes MC van, nagyon nehéz előrébb jutniuk. Sok tehetséges fiatal ragad mikrofont, de persze vannak szerényebb képességű indulóink is. Vannak srácok, akik nem nagyon érzik, hogy nem jó, amit csinálnak. Többen utánozni próbálnak másokat és beleesnek abba a csapdába, hogy elvesztik az egyéniségüket! Egy ilyen rapper nem túl hiteles. Nem akarom a Dialektusos MC-ket fényezni, de úgy gondolom néhány év, és ők lesznek azok, akik megtöltenek majd egy Dürert Kertet! Akik most még csupán 19-20 évesek. Nekünk az a célunk, hogy segítsük egymást, olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád, Segítünk egymásnak. Ők azzal, hogy eljönnek, neveznek és jól érzik magukat, erőt adnak abban, hogy időről-időre megszervezzem a bulikat. Én pedig majd a felvételekben, reklámban tudom őket segíteni. Sok dolog van tervben, többek között egy kiadóra is gondoltam. Továbbá fellépéseket próbálok nekik szervezni, és olyan emberekhez elvinni a zenéjüket ,akikhez nem biztos, hogy el tudna jutni. A fiatal tehetségeknek egyáltalán nincs egyszerű dolguk, ha érvényesülni szeretnének, sajnos nem hívják őket fellépni, pedig szívből és alázattal csinálják a dolgukat. Érdemes rájuk odafigyelni. Én nem azért hívom el őket fellépni, mert a barátaim, hanem azért mert megütik a szintet. Vannak olyan barátaim, akik nem szerepeltek túl fényesen, és mégis segítettem őket, de a jövőben ezt szeretném elkerülni. Milyen további lehetőségei vannak egy ilyen kezdeményezésnek? Gondoltok esetleg terjeszkedésre?
Jó lenne kikerülni egy-két fesztiválra, mert már vagyunk olyan szinten, hogy megállnánk a helyünket egy-egy nagyobb nyári rendezvényen. Elég ügyes csapat jött össze, és szeretnénk más rapperekkel is találkozni, vidéki MC-kel megismerkedni, más városokban is Dialektus freestyle bulikat csinálni, hogy folyamatosan színesedjünk. Sokan, úgy tartják, hogy a fővárosban könnyebben lehet érvényesülni, de szerintem ez nem azon múlik, ki melyik városból való, szerintem egy-egy vidéki srác is becsületesen helyt tud állni! Figyelemmel követek több „vidéki” MC-t is például Chicheck-et Pécsről. Jó lenne, ha egyszer ő is kiállna a Dialektus színpadára.
Milyen nehézségekbe ütköztetek?
Először is egy alkalmas helyet kellet találnunk, amivel mi is teljesen meg vagyunk elégedve, persze nincsenek hatalmas igényeink, nem felejtjük el honnan is jöttük. Amíg van Dialektus, addig lesz is verseny a Viper Roomban havi rendszerességgel. De ezt úgyis az idő dönti el! Sokan panaszkodnak arra, hogy a buli távol esik a centrumtól, és gondot okoz a közlekedés, pedig vannak olyanok, köztük Slack, akik vidékről képesek feljönni, hogy megmérettessék magukat. Hát a legnagyobb tiszteletem az övék! Folyamatosan próbálunk új kapcsolatokat kiépíteni a szórakozóhelyekkel, de sajnos nem úgy van, hogy „Helló! Joci vagyok, van ez a bulim és hozok 200 embert, és jó is lesz” nekik szépen fizetni kell, és további elvárásaik is vannak, például a fogyasztásban. Lehetnének kicsit nyitottabbak. Az a gond, hogy a jobb helyek három-négy hónappal előre le vannak foglalva. Szóval szeretnénk az új kapcsolatok kialakításban is fejlődni. A promóció nagyon költséges dolog, és jelenleg nekünk erre nincsen keretünk. Nagy Máté és Tegzes Norbert segítenek minket a fotókkal, és videó felvételekkel, hogy legyen a dialektus népszerűsítésére alkalmas anyagunk. Köszönjük srácok, nagyon nagy segítség a munkátok!
Szerinted egy szűk rétegnek szól, amit csináltok?
Jelenleg igen, de azon vagyunk, hogy eljusson olyan emberekhez, akik nem követik ezt a stílust, de érdeklődnek iránta. Sokan eljönnek a bulijainkra és megtetszik nekik a dolog, megfogja őket ez a hangulat, így ők is a közönségünké válnak. Ez is a célunk, hogy minél szélesebb körben „hallhatóak” legyünk.
Mit gondolsz a magyar zenecsatornákról?
Semmit. Nem nézek TV-t. Általában video-megosztókon nézelődöm. Viszont annyit tudok, hogy a médiában vannak feltételek. Például a Petőfi Csarnokban tartott buliknál is kijelentették, hogy nem lehet káromkodni, amivel annyi a baj, hogy nálunk egy-egy kevésbé szépirodalmi kifejezés teljesen elfogadott. Belefér, ha egy-egy káromkodás néha becsúszik a szövegbe. Ez hozzá tartozik. Természetesen, ha hívnak szívesen megyünk, mert mindig nagy élmény! Volt olyan, hogy stáb kérdezte lejöhetnek-e forgatni.. Felőlem igen! Srácokat nem zavarja, már nem is olyan idegen nekik, gondolok itt az It's Rite! bulikra. Csak az a helyzet, hogy nem szeretnénk, ha túl sok korlátunk adódna a közvetítések miatt, mert ugye ez az egész pont arról szól, hogy keményen megmondjuk, ami bennünk van.
A hip-hop lényege az „utcai életérzés”, az underground feeling. 2011-ben pedig már fiatalok milliói hódolnak, ennek a stílusnak. és komplett iparágak épülnekrá. Nem érzel itt ellentmondást?
Nem! Abszolút nem érzek. Magyarországon nem erről szól. Itt nem épülnek fel iparágak. Még nem forog benne annyi pénz. Akik zenélnek, nem lóg a nyakukból vastag aranylánc, mint a klipekben. Nyugaton talán igen, már divattá vált. Az előadók saját ruha kollekciójukkal feszítenek a magazinokban, de ők már nem igazi underground arcok. Nagyon sokan az overgroundot képviselik, akik csak egy bizonyos idő után lettek közkedveltek. Azért, ha jobban utána néz az ember, észre veheti, hogy ott sem sajtból van a hold. Eladják magukat, és teljesen más zenét kezdenek el csinálni. Nálunk pedig, akik a rap élet élvonalában vannak, ők sem tudnak csak ebből megélni. Én például örülök, ha valaki befut és akár elkezd poposabb vonalba menni, de utána már nem követem figyelemmel a munkásságát! Van egy –két barátom, akik inkább a populárisabb irányt választották, és nyomják is őket a zenecsatornák. Ők arra látták fejlődési lehetőséget. Sok sikert kívánok nekik. Nem fikázom őket, de nem az én világom.
Vannak-e a dialektuson kívül más projektjeid a hip-hop, rap világban?
Elkezdtem komolyan érdeklődni a DJ-zés iránt, szeretnék fejlődni benne, meg persze a producerkedés világában is van még mit tanulnom. Színesíteni a bulikat, ilyesmik. Szóval van még néhány dolog, amiket még mindenképpen meg szeretnék csinálni. Remélem összejönnek, de hát azt úgyis az idő dönti el.
Mik a távlati célotok?
Havi rendszerességgel folytatni a freestyle bulik szervezését. A legjobb az lenne, ha hetente lehetne egy-egy bulit csinálni, de félő, hogy a lelkesedés alábbhagyna. Az Egyesült Államokban például minden pénteken rap-csatákat vívnak a kubbokban. A féléves versenysorozat lassan a végéhez közeledik, és akkor végre eredményt hirdetünk. Utána megpróbáljuk a tehetségkutató versenyeket, úgy szervezni, hogy minden hónapban legyen egy győztesünk.
"Nincs jogom, de odafújok!"
szerző: Nagy Gréta
Aktuális témánk, a street art kapcsán, Vegazzal beszélgettem, aki már évek óta közel áll a graffiti világához. Honnan ismerhetitek? Többek között ő és társai változtatták a Flórián tér szürke beton aluljáróit és a Városháza tér tátongó fehér épületét egy igazi utcai kiállító teremmé, Vasarely stílusában. Többek között erről faggattam Vegazt:
Hogyan is jött ez az ötlet, hogy kiszínesítitek Budapest köztereit?
Ez egy „Vasarely nyomában” nevű projekt keretében történt, amit a Színes Város csoport pályázott meg. Ők foglalkoztak a szervezéssel, és kerestek meg minket. Volt három helyszín, ebből kettőt csináltunk mi, a Flórián teret és a Deák teret, a Moszkva teret már más. Nagyjából ez le is zajlott ennyivel, mert a pályázaton elnyert pénzt el is költöttük. Így ennek a dolognak számunkra vége van, bár nekik még vannak terveik. Én és a társaim, Színes Várossal vagy anélkül, amúgy is ezt csináljuk, megrendelésre festjük a nagy falakat, tervezzük az ilyen olyan munkáinkat.
Sokan azzal kritizálták ezt a projektet, hogy ez igazából nem is graffiti, vagy street art…
Nem is annak készült! Ezek inkább képek a falon, inkább teremt egy hangulatot, nem akartunk vele semmi konkrét dolgot ábrázolni. Nyilván figyelembe kellett venni, hogy a művet mindenféle emberek látni fogják nap, mint nap. Fontosnak tartottuk, hogy a nagyiktól kezdve, a 13 éves kisgyerekig, nagyjából mindenki tudja értékelni. A pályázat címe az volt, hogy Vasarely nyomában, és Vasarely nagyon pártolta a művészetnek mindenféle formáját az utcán, a nyilvánosság előtt. Egyedül ezt akartuk megvalósítani.
Mikor fújtál először?
Kb. 14-15 éve volt, amikor először elkezdett érdekelni ez a dolog. Nagyon bejött a stílus, de semmit nem tudtam az egészről, csak ugye ment a matek órán a rajzolgatás, a padfirka, és akkor szóltam az osztálytársamnak, hogy csináljunk néhány cuccot, szereztem kannát, és bele a közepébe. Még semmi fogalmam nem volt róla, hogy ez miről szól, vagy hogyan kell csinálni, nem is ismertem senkit ilyen körökben. De mivel megtetszett a dolog, folyamatosan jártunk fújni, megismerkedtem a többiekkel, belefolytam különböző dolgokba, jártam ilyesmi helyekre, és közben próbáltam csiszolgatni a kis világnézetemet ezzel kapcsolatban, ellesni mások dolgait, magazinokat nézegetni, ilyesmi.
Mikor fordult ez komolyabbra?
Onnantól kezdve, hogy megismerkedtem olyanokkal, akik komolyan foglalkoztak ezzel. Elkezdtem belülről látni, hogy ez egyáltalán hogy működik, bekerültem egy közegbe, és ez egy akkora húzóerő volt, hogy utána ez már adta magát. Aktívan kerestem az olyan emberek társaságát, akik ebben jobbak voltak, mint én, hogy tudjak tőlük tanulni. Aztán „ő is csinálja, én is”, akkor menjünk el együtt fújni. Ebből tök jó barátságok alakultak ki, és mentek a dolgok maguktól.
Vannak olyan emberek, akikkel még most is rendszeresen dolgozol?
Igen, nagyon szeretek festeni a csapattársaimmal, bár ez elég nehéz mostanában összehozni, mert mindenki másfelé jár, de van két másik olyan alkotó társam itt Pesten, akikkel gyakran festek, ők Rapa és Rouge, akik a Színes Városban is benne voltak.
Voltatok már külföldön fújni?
Persze, egy idő után ez alap, hogy ha itthon csinálod, akkor eszedbe jut, hogy milyen lenne külföldön is. Én csináltam Franciaországban, Belgiumban, ezen a környéken. De inkább sokat utazgattam, és nem festettem olyan rengeteget külföldön. Amúgy általában a writer-ekről elmondható, hogy bennük van ez a motiváció. Egy kicsit szélesebb „közönségnek” megmutathatod, hogy ki vagy, meg persze amikor visszanézed a fotókat, eszedbe jut az élmény. Aztán persze jönnek a külföldiek is Magyarországra, és ebből kialakulnak az ismeretségek.
Van különbség az itthoni és a kinti „street art”/graffiti között?
Van is, meg nincs is. Más országokban talán aktívabbak a writerek , mert elfogadottabb, nagyobb teret kap ez a fajta művészet. Vagy az ellenkezője: egyáltalán nem elfogadott, de mégis ott vannak! Igazából az adott országban élő egyénektől függ, hogy ki mennyire aktív, miket találnak ki a writerek, és szerintem itthon tök jók vagyunk ebben. Itt mennek olyan dolgok, amik külföldön nem, de ez fordítva is igaz. Nyilván ezek a különbségek az ország méreteiből is adódnak, mondjuk egy nagyobb országban, vagy gazdagabb országban jobban van lehetősége erre. Mert ez azért pénzbe kerül, nem mindenki tudja ezt akármikor beadni.
Szerinted mi a legjobb felület a fújáshoz? Vonat? Fal?
Első helyen a vonat áll. Az megy mindenhova, ha nem mossák le másnap, az a legjobb! De ugyanolyan élmény elmenni legálozni, teljesen más hangulata van. Nem kell sietni, a művet sokkal jobban ki lehet dolgozni, közben folyamatosan jönnek az ötletek, ez tulajdonképpen egy jó buli. Azokkal az emberekkel, akikkel éppen ott vagy, nyugodtan leülhetsz és elszívhatsz egy szál cigit, vagy megihatsz egy sört, megy a bandázás, ez egy közösségi dolog. De nem mondanám, hogy az egyik jobb, mint a másik. Ha vonatot festesz, az is közösségi dolog, azért összekovácsolja az embereket az, hogy ott bujkálsz, csendben kell lenni. Az is jó, csak más.
A nagy kérdés: szerinted van jogod mások tulajdonára fújni?
Nincs jogom, de odafújok! Erről szól a firka. Olyan dolgokat teszek helyekre, amelyek nem feltétlenül oda valóak… De pont ez adja meg a lényegét. Azért van különbség felújított házak, lepusztultabb falak, vagy műemlékek és lakóházak között. Aki ezzel komolyan foglalkozik, az oda is figyel erre. Azért az senkinek sem célja, hogy kivívjuk magunk ellen a nép haragját. Ettől függetlenül valaki mindig haragudni fog, mert csinálunk olyan dolgokat, amik nem mindenkinek tetszenek.
Mennyire különbözik a mostani graffiti „scene” attól, amilyen 10-15 éve volt?
Teljesen más! Amikor én kezdtem (pedig előttem már voltak jó páran), nem volt annyira populáris, mint most. Most már több olyan bolt van, ahova bemegyek és megveszem magamnak a festéket, és mindenféle kelléket hozzá, meg ott az internet, látod, hogy ki a világ melyik pontján mikor mit csinál, mindenhonnan jönnek az információk. Régen szereztem magamnak egy cap-et, hát én azt úgy őrizgettem, hígítóban áztattam, mert ha az tönkremegy, nem tudok honnan szerezni. Most meg szinte hajigálják utánam :) Meg régebben nem volt ilyen könnyű az interneten belecsöppenni egy ilyen közegbe, hanem kicsit elszigetelődve városonként vagy csoportonként csinálták az emberek a dolgaikat, és így sokkal nagyobb értéke volt megismerkedni másokkal, mint most. Szerintem ennek volt egy varázsa.
Végül: van valami terv? Valami, amin dolgozol?
Nem nagyon tervezek, ezek a dolgok jönnek… vagy nem! Nem erre alapozom az életem, bár jó lenne, hogy ha csak ezzel kéne foglalkoznom. De majd ha jönnek lehetőségek, akkor meglátjuk mi lesz.
Az utcaművészet enciklopédiája
szerző: Tóth Tamara
Akik nem a graffiti oldalán állnak, valószínűleg nem tudnak előítéletek nélkül viszonyulni a street arthoz. Nicholas Ganz könyve hiánypótló a piacon, és nagy előnye, hogy nem ítélkezésre tanít, nem foglal egyértelműen állást, hanem részletesen és tényszerűen mutatja be ezt a marginális kifejési módot. Az album végére érve pedig mindenki eldöntheti, hogy művészetnek tekinti-e a graffitit vagy sem.
Az album 2004-ben jelent meg, de hozzánk csak idén tavasszal érkezett meg. Szükség van rá, hiszen nem titkolt célja, hogy tisztázza az emberek előtt, hogy a street art nem egyenlő a vandalizmussal és az identitás nélküli fiatalok rombolási vágyával, vagy azoknak az embereknek a művészi hajlamú megnyilvánulásaival, akiknek nem telik papírra. A könyv kitér a műfaj eredetére, felidézi az kiindulási pontot, vagyis az Egyesült Államokat, ahol 1970 körül jelent meg a graffiti.
Magyarországról nem esik szó a könyvben, ami sajnálatos, hiszen a 80-as évek végén egy-egy utcai alkotás olyan reakciót váltott ki, amin a mai fiatal művészek bizony elcsodálkoznak. A street art megjelenésekor a Belügyminisztérium minden esetben fotókat készített, és nyomozni kezdett a tettesek után. A könyv bemutatóján Sugár János, a Képzőművészeti Egyetem tanára is aktívan közreműködött. Szerinte a graffiti sokkal ősibb, nem pedig a 20. század szülötte. Példát a Bibliából hozott, amikor is a babiloni király lakomáján egy láthatatlan kéz felírja a falra az uralkodó halálát. Persze napjaink állapota a legérdekesebb, hiszen a street art néhány éve még csak a főváros meghatározott területein volt jelen, mára pedig szinte az egészet meghódította. Bebizonyosodott, hogy a graffiti ellen nem sokat lehet tenni, ugyanakkor a városvezetésnek fel kellene figyelnie a jelenség hátterére is. A street art elsősorban ott jelenik meg, ahol az adott hely építészetileg nem teljesen megfelelő, és funkcionális zavarai vannak. Szintén Sugár János gondolatait szeretném kiemelni, aki szerint Budapest a graffiti miatt kommunikációs felületté vált, és meg kell tanulni olvasni a jeleket, hogy ne maradjunk analfabéták.
A street art az egyik leggyorsabban változó kifejezési forma, ezért szinte lehetetlen naprakésznek lenni. Nicholas Ganz könyve a 2000 körüli állapotokat tükrözi, és igaz, hogy azóta majdnem eltelt egy évtized, a mű mégis reprezentativitással bír.
Basquiat – A graffiti királya
szerző: Iliás Katalin
Jean-Michel Basquiat rövid élete igazi tündérmese... lehetne. A szegény ember csóró fia útra kel, hogy meghódítsa a világot, s elnyerje a fele királyságot. Csakhogy itt nincsen jó és gonosz, és nincsen hepiend. Ezt a sztorit az élet írta. Jean-Michel Basquiat 1960-ban született Brooklynban, puerto ricó-i anya és haiti apa gyermekeként. Szülei válása után, apjával Puerto Ricóba költöztek, majd vissza New Yorkba. A fiatal lázadó elszökött otthonról, a rendőrség hazavitte, az apja meg kirúgta. Három nyelven, franciául, spanyolul, angolul írt és olvasott, érdeklődött a művészettörténet iránt, a Gray együttesben zenélt. Pályáját graffitikkel kezdte, az utca művészeként. Gyakori motívum volt rajzaiban a SAMO (same old shit = vén szaros) felirat és a korona, mint szimbólum megjelenése. Önkéntes csavargóból húszévesen vált a New York-i művészélet keresett személyiségévé. Ő volt az első színes bőrű, és az egyik legfiatalabb, aki bekerült a művészvilág elitjébe. Hét év alatt bejárta az egész világot, a legnevesebb galériák harcoltak érte, milliókat fizettek képeiért, randizott az akkor feltörekvő Madonnával, barátságot kötött és együtt alkotott kora kiemelkedő pop art művészével Andy Warhollal (aki első találkozásukkor állítólag annyira megijedt a fekete bőrű sráctól, hogy elszaladt előle). A hirtelen jött sikerrel és Warhol halálával Basquiat azonban nem tudott megbirkózni. Huszonhét évesen heroin-túladagolásban halt meg.
Ennyi egy élet. Néhány sorban leírható. És a jelentősége? Basquiat személyével nem csak egyéni életútja miatt érdemes megismerkedni. A művész élete által sokkal általánosabb, már-már filozófiai kérdésekkel találhatjuk szemben magunkat.
Először is felmerül a kérdés, hogy mitől válik valami művészetté? A művészet fogalmának nincsen definíciója, ahogy nincs a művészetnek eleve meghatározott szerepe. Célja épp úgy lehet a szórakoztatás, mint a világban található szépség leképezése, a magasabb igazság megragadása, az erkölcsi nevelés, az örök értékek közvetítése, a jelen pillanat képpé merevítése. De mi van, ha a művészet nem is cél, hanem csak eszköz az ember kezében? Basquiat képei első pillantásra egyszerű firkáknak tűnnek: élénk színek, kidolgozatlan, elnagyolt alakok, nonfiguratív elemek, feliratok kusza szövevénye. A tudatlan ember gyermekrajzoknak is vélhetné őket. Mitől lesznek ezek a képek mégis több millió dollár értékű műalkotássá? Mi adja egy mű valódi értékét? Egy kép nyilván annyit ér, amennyit hajlandó érte valaki kifizetni, de a megjelenített üzenet, gondolat lehet felbecsülhetetlen. És az alkotás folyamatának az értékét mi határozza meg? A zsenialitás megmutatkozása a képre kerülő minden elem, szín tudatos megtervezésében, vagy az idea robbanásszerű materializálódása?
Mitől válik valaki művésszé? Basquiat története, lehet egy példa arra, hogy a valódi tehetség a nyomorból is képes kitörni, és a művészet által magasabb értelmet adni az egyéni létezésnek. De példa lehet arra is, hogy a mesterségesen kreált igény, a jó reklám, vagy a vak szerencse bárkinek megadhatja a vágyott 15 perc hírnevet. Hisszük, hogy a valódi tehetség megállja a helyét önmagában, és alakítja korának ízlését. Azonban a kor és a kor ízlése határozza meg, hogy ki kap lehetőséget a kibontakozásra. Basquiat jó helyen volt jó időben. Ezekért a rajzokért, ezért a látásmódért egy másik korban lehetséges, hogy megégették volna. Ugyanakkor egy másik korban talán nem is ezekkel az eszközökkel fejezte volna ki magát. Talán Basquiat egész életében az utcán árulta volna képeslap méretű rajzait pár doboz cigarettáért. Talán hosszú és eseménytelen életet élt volna. Egy másik korban, vagy egy másik életben. Nem tudhatjuk, hogy a siker tette tönkre ezt az életet, vagy éppen a művészet és a siker adott értelmet neki. Lehetséges, hogy kellett a nagy művek létrehozásához a halál örökös kísértése, a törékeny lelki alkat, mely a drogok támaszára szorult. A kimagasló alkotásokhoz kellett, hogy egy csipet őrület vegyüljön a zsenialitásba. Egy csipetnyi adalék, amely alkalmassá tette a művészt arra, hogy valami nála hatalmasabb szócsövévé váljon. Hogy vállalni tudja különállását a világtól.
Basquiat képei az egyediséget képviselték, a lázadást, a szembefordulást a hagyományokkal. Nem feltétlenül volt ez tudatos döntés a részéről. Basquiat egyéni módon alkotott, és ezzel elkötelezte magát egy új irány mellett. És ez az új irány sokaknak tetszett. Basquiet képet venni trend, divat lett. Aki ezeket a képeket birtokolta, maga is egy kicsit lázadóvá válhatott, kiléphetett a sémák világából. De vajon megértették-e a művész valódi üzenetét? Volt-e egyáltalán bármiféle üzenet? Basquiatban éppen ez a legfelszabadítóbb; nem kell úgy tennünk, mintha megértenénk. Basquiat az igazi szabadság, a teljes szellemi függetlenség megtestesítője. Nem lehet megérteni, csak ráérezni...
A graffiti király című életrajzi dráma Basquiat alkotói korszakának bemutatásával észrevétlenül ezeket a kérdéseket feszegeti. David Bowie, Dennis Hopper, Gary Oldman; a sztori sem utolsó, de ilyen szereplőgárdával talán nem is lehet rossz filmet készíteni. Szerencsére azonban a színészek hagyják élni a történetet, és nem akarják megerőszakolni egyéniségükkel a karakterüket. A szereplők éppen annyira „jelentéktelenek”, hogy ezzel hagyják hogy a néző és a történet egymásra találjon. Nem akarják a szánkba rágni, mit gondoljunk a szereplőkről és az eseményekről. Nincsen a szokásos jó-gonosz, pozitív-negatív, szimpatikus-„genyó” leosztás, ettől annyira igaziak. Olyanok, mint Basquiat képei: sokszínűek.
Basquiat (Jeffrey Wright) egy egyszerű fiatal fekete srác, aki egy parkban, kartondobozban alszik, egész nap látszólag céltalanul járja a várost, ha szabad felületet talál azt összefirkálja, marihuánát és kokaint szív, éppen ami akad. Ha úgy tartja kedve barátnője kedvenc ruháját használja festővászonnak. Basquiat egy egyszerű húszéves srác, aki hírnévre és sikerre vágyik, aki a művészetnek akarja szentelni az életét. Aki képes az alkotás eszközévé tenni a leghétköznapibb tárgyakat, helyszíneket, témákat. Egy portré erejéig vászon lesz a kávézó asztala, ecset az evőeszköz, festék a ketchup.
Mi a tanulság? Mit tanít nekünk Basquiat és a pop art képviselői? Mi a művészet célja? Nem tudom. Talán az igazi művészek soha nem gondolkodnak ezeken a kérdéseken. A színes bőrű, lázadó utcagyerek, meghódította a világot, és boldogan élt...
Bizony, bizony, mondom nektek...
szerző: Ercsey Dániel
Baj van. Méghozzá nem is kicsi. No nem kell megijedni, nem történt családi tragédia, a gyerekek jól vannak, a házmester sem szemetebb a megszokottnál.
Fotó: Iliás Katalin
A pap idegtépően meséli a semmit, ezzel pont kitölti a vasárnapi langy délutánunkat, a villamosok felverik a pesti port, szemünk, szánk megtelik vele, nem győzünk köpködni. Egy sárga házfalon óriásplakát kiált fehér festékért. “Siker. Új kezdet. Együtt. Jövő. ITT AZ IDŐ!” Ez utóbbi felkiáltás olyan, mint a magyar narancs. (A többit tudjuk...) Valamit lefelejtettem : “remény”. Mára ez maradt. Hát így. Lassacskán, mint a szikkadó takony csorgunk bele a fényes jövendőbe, és reménykedünk. Talán abban, hogy nem folyik ki a szemünk a vakító fehér semmiben. Talán valami másban. Mindegy is. Persze az idő nem alkalmas az elmélkedésre, hiszen visszafelé halad. Egy esztendőn belül már Csongrád vármegyébe vihetem nagyszülőkhöz a lányaimat, hála a legfelsőbb jóságnak. Pardon. A Legfelsőbb Jóságnak. “Lehet?” Olvassuk a kérdést a temető sarkánál. Persze hogy! Hiszen feltámadunk, ezt mindenki tudja! Amen, amen, dico vobis, LEHET. Közelebbről nézve ijedten konstatálom az apróbetűs részt. LEHET más. MÁS. Majdnem hátsófali infarktust produkálok. Mégcsak az kéne. Én aztán nem. Más lehet MÁS, de engem hagyjanak békén. A bevásárlóközpont parkolójában népítéletre buzdít egy sötét hangulatú felhívás. Csáth Géza nem volt soha ilyen mélydepressziós, mint ez az árva felirat. “20 évet a 20 évért”, így a folytatás. Lesz valaki, aki az én irgalmatlanul elcseszett húsz évemet is magára vállalja? A szatyor kiszakad, csigatészta potyog a járdára, jelet hagyok a világban. Büszke, magyar jelet. A szél és a járókelők majd megformázzák belőle nagymagyarországot. Nehogy már mindent egyedül kelljen csinálnom!
Egy mellékutcában Ahmed gyrossal kínál, elfogadom. Jó nála enni, ő nem lilakáposztát tesz a hús mellé, hanem csípős vecsési csalamádét. Minőségit (!), ahogy mondani szokta. A büfé felett három fiatal hölgy képviseli a minőséget a felirat szerint. Pusztán azzal, hogy magyarok, demokraták és függetlenek. Gonoszkodva gondolok arra, hogy házas emberként én már nem is képviselhetem a minőséget. Ez van. Sóhajtsunk és lépjünk tovább, nézzünk le például a Duna-partra, rugdossuk az üresre nyalt, rozsdás konzervdobozokat, recsegjen talpunk alatt az üvegszilánk, sercenjen a nyálunk a fövenyen, és szakadjon meg a szívünk. Amén, amén, legó hümin, féljetek! Féljetek attól, hogy “lesz még lágy kenyér”, féljetek a szomszédtól, a barna bőrű kisfiú apukájától az oviban, a morcos buszsofőröktől, a zsíros kenyértől, a koleszterintől, az élettől. Ha pediglen a szabadságot féltitek, szavaljatok több Petőfit. A főút mellett nem ezt javasolja az óriásplakát. A pirostollú, zöld seggű páva a választás. (Méghogy szegfű! Ne már!) Szóval őket kellene, illene akarni, jobban mint a reggeli vajas-mézes kiflit, meleg kakaót, zabpelyhet. A Dunán dinnyehéj halad Szerbia felé, József Attila halkan hümmög mellettem, majd köddé válik. A művészet a “valóság visszatükrözése” a művész látásmódja alapján. Az utcai művészet az “utcai valóság” visszatükrözése lenne? A választási plakátok a tömegekhez szólnak. Ez lenne hát a tömegek művészete? Valami, ami csak nekünk, csak hozzánk szól? A gyarló, izzadt, büdös, éhes és boldog emberi masszához, amit tömegnek nevezünk? Ezek vagyunk mi, és ez a MI VALÓSÁGUNK? Bizony, bizony mondom nektek, az élet túl rövid. Kár lenne ezekre a plakátokra pocsékolni. Még négy évente egyszer is.
Hiphop - felszínen az underground
szerző: Szánthó Réka
Három fiatal vonul az utcán, két számmal nagyobb gatyájuk zsebéből kannák lógnak ki, a rendes polgárok (öltönyben, aktatáskával persze) félelemmel a szemükben elugrálnak előlük, egy asszony kilépve a boltból felsikkant, kosarát tartó kezei nem bírják a megterhelést...az almák szétgurulnak.
Egy anyuka, kinek foglalkozása “háztartásbeli”, kezeivel eltakarja fagylaltozó kisfia szemeit... de mindhiába, mert a “csürhe” trágár rapszövegei nem kímélnek sem öreget, sem gyermeket... sőt, egyikük még ki is veri a fagyit a kisfiú kezéből (aki egyébként felnőttként, nem szabadulva a rémes élménytől, javasolni fogja a graffiti szigorúbb büntetését: egy év letöltendő azonnal).
Egy-egy felkapott, túlhangsúlyozott hír hallatán az ember hajlamos, ha nem is ennyire szélsőséges, de hasonlóan sztereotíp képet kialakítani magában a hiphop szubkultúráról. Csakhogy ezzel van egy kis probléma: valami hiányzik, hibádzik a képben. Amikor csak az egyik oldaláról közelítünk meg egy jelenséget, figyelmen kívül hagyhatjuk azokat a szegmenseit, amelyek valamilyen értéket képviselnek. Így van ez a hiphoppal is. Ha megpróbálunk kicsit túljutni az előítéleteken, melyek feltétlenül negatívumokat kapcsolnak ehhez a szubkultúrához, felfedezhetnénk, hogy melyek azok a hozadékai, melyekkel gazdagította, színesítette a kultúránkat.
A hiphopnak a művészetekre és az üzleti életre gyakorolt hatása a legszembetűnőbb, de közösségformáló szerepe is kiemelhető. Elbeszélgettem a szubkultúra ismert arcaival, Nikonnal (PNC, BHG crew) és Rolexszel (TDF GLK crew), hogy lássam, az ő élményeikben, tapasztalataikban, a kultúrához való viszonyukban hogyan jelenik ez meg.
Művészet
A hiphop szubkultúrának megvan a maga jellegzetes tánca: break, zenéje: mc-k és dj-k, és művészete: graffiti. Ezek a ‘70-es, ‘80-as évek Bronxából, miután ott elég jól kikristályosodtak, elterjedtek a világ számos országában.
Mindez új színt, stílust hozott a művészetekbe. Ihletet adott a kreatív iparágaknak: gondoljunk csak bele, hány film merített ötletet a hiphop kultúrából ( a Flashdance-től a Step up-ig ), vagy éppen szól a kultúráról (Wild Style, Style Wars). Más zenei stílusok szintén kölcsönöznek elemeket (Madonna, Jennifer Lopez), de így van ez a divattal is, amelyik szintén felhasználja a hiphop szubkultúra jellegzetességeit. Az utcákról a graffiti bekerül a galériákba is , a break is felkerül a színpadra, mc-ket pedig ma már mindennap láthatunk az MTV-n.
Közösség, identitás
Tekinthetünk úgy ezekre a srácokra, hogy csak kimennek, vandál módon összefirkálják a falakat, vonatokat, trágárságokat rímekbe szedve üvöltöznek a nagyvilágba, össze vissza ugrabugrálva mozognak a tereken, de akkor eltekintenénk attól a momentumtól, hogy ezek tulajdonképpen mind kreatív tevékenységek. A tánc, a rajz és a zene az az alap, amelyik összekapcsolja ezeket a srácokat. Lehet vitatkozni, hogy ez művészet-nem művészet, de kár nem észrevenni a közösséget szervező elemeknek ezt a pozitív oldalát. Egy olyan szubkultúra, melynek értékei között szerepel a kreativitás, nem biztos hogy megérdemli az erős negatív elutasítást.
Biznisz
Aki látta a The merchants of cool című filmet, annak nem nehéz belegondolni, mennyit is akaszthatnak a multik a szubkultúrákon, köztük a hiphop-on is. Itt nem feltétlenül a kiszipolyozást kell középpontba helyezni. Igaz, felhígul a szubkultúra azáltal, hogy mindenki hozzáférhet, hiszen ott van a sarki boltban, tv-ben, rádióban, de “ez természetes folyamat, nem sírok ezen”, mondja Nikon. Mindennek viszont megvan az a következménye is, hogy sok bandának, writernek vagy bboynak a hobbija lesz a munkája. Ahogyan Nikonnak is: “A graffiti több pénzt hozott, mint a hétköznapi munka. Elkezdtem egy idő után ráfeküdni erre: grafikai dizájnokat csináltam és 2003-2004-ben már ott voltam, hogy felhagyhattam a polgári munkákkal. Rájöttem, hogy ez az út, amit kell járni.”
Rolex-nek is jelentős bevételei származtak abból, hogy egy multi támogatta filmjének elkészítésében. “Ha valaki tehetséges és megfizetik, azt megérdemli” - vallja Nikon. A hitelesség nem vész el, ebben mindketten egyetértettek. “Lehet úgy élni, hogy nem számít a kapitalizmus, csak nem érdemes”, tette hozzá Nikon. A másik, gazdaságot pezsdítő hatása a szubkultnak, hogy a piacon a multik mellett megjelennek a szubkultúra tagjai is. Megnyitják saját boltjaikat, tánciskoláikat, felfuttatják bandájukat, bulikat szerveznek, melyek mind embereket és velük pénzeket mozgatnak meg. Jól jár a szórakozóhely tulaja, a közeli non-stopok, taxisok, jól jár a cég, aki graffitit rak a reklámjába, mert azzal jobban eladható, jól jár a koreográfus, aki break mozdulatokat kölcsönöz darabjába, ahogyan egy kiadó is, aki raplemezekbe invesztál, ésatöbbiésatöbbi...
Elismerem, persze, nem mindegyik graffiti művészeti alkotás, nem minden szubkult társaság inspiráló művész brigád, de ha alapból kizárjuk még a lehetőségét is, hogy több aspektusát megvizsgáljuk annak amiről ítélkezünk, nem feltétlenül kapunk objektív képet. Mert több van azon a képen, ha jobban belegondolunk: az egyik öltönyös arc ugyanis, aki félreugrott, aktatáskájában az éves kimutatásokat viszi, melyekből kiderül, hogy hány milló dollár bevételt jelentett a bőgatyák piacra dobása népszerű konfekció boltjukban. A gyenge idegzetű asszony, (aki aznap nem evett almát), éppen fiát készült beiratni edzésre, hogy “ne csak állandóan azt a tv-t bámulja”. Fia breakelni fog. Persze azért annyira nem ideilli a kép. A fagyizó kisfiú - aki mára ugye felnőtt - továbbra sem képes feldolgozni az incidenst.
Márciusi ifjak
szerző: Simon Borbála
Történik Budapesten, idő: 2011 meteorológiai tavasza – március idusa.
Két pinahuszár a Nemzeti lépcsőjén beszélget. Mit beszélget rappel, vagy épp hip-hoppál hisz ők nem reppesek, társadalomkritikusok, a street art szubkultúra ideológiai mesterei manapság. Az utcai műfajok közül talán a freestyle٭ áll hozzájuk a legközelebb, de egy-egy verses csatában٭٭ is benne vannak ők, akik Akkezdet Phiai٭٭٭ és a végzet urai.
Szereplők:
ÚJONC (Závada Péter)
SAIID (Süveg Márk)
ÚJONC. Tesó, figyelj, hol a helyed?
SAIID. Félig üres vagy félig tele?
Tudja azt nem más, csak a fene, hát
húzzatok a csába, a gecibe
Kossuth téren van most a helyed
ÚJONC. A Kossuth téren is van a helyed,
mert nem vár ránk a papság csak a rabság, hisz
irigye vagy a másnak
főleg a Szabadnak.
Nem tudja más,
SAIID. csak a Psanyi, ha élt is,
akiért haltak, olykor mások is.
A hős, akit közös sírnak adtak
Mert benne volt a kapuzárási pánik
ÚJONC. Had szóljon! Azt add be!
AKKEZDET PHIAI Kapu-zarasi panik
Bólogatva elindulnak. De nem régi, hanem új történelmi helyszínek felé. Saiid kezében egy Iphone, amin a wifit basztatja. Újonc újra kérdezi.
ÚJONC. Öreg, figyelj már, hol a helyed?
SAIID. Ma vagy már holnap?
Európa pont, pont ott, este hattól
Fél órát csúszva
Kedden már viszont szabad a sajtó
ÚJONC. útja van annak.
Öttől nyomja két végzet poéta
Hogy „sás-ka had dzsihád
Lázhatás e lázadás,
Országos oszt ott ül és lemezszerződtető tetőszerző lemez”
SAIID. Higgyetek nekem
ÚJONC. és mégse higgyetek nekem
Jobb, ha te találod meg,
a saját helyed.
٭Freestyle rap: A freestyle rap rögtönzött, improvizatív stílus. Általában nem előre megírt szövegrészletekből áll, vagy legalábbis nem ezek alkotják a szöveg nagyobbik részét.
٭٭slam poetry: Olyan előadás, amely során a költők felolvassák vagy elszavalják nagyrészt saját verseiket, amelyet aztán a közönség soraiból kiválasztott zsűri pontoz egy tízes skálán. Az első ilyen versenyt 1984 novemberében tartották Chicagóban, a Get me High Lounge nevű szórakozóhelyen, Marc Smith kezdeményezésére.
٭٭٭Akkezdet Phiai:
A páros ’96 végén kezdte meg a közös munkát HTA (Higher Tone Alliance) néven. Eleinte csak zenét, majd magyar és angol nyelvű szövegeket is írtak. ’99 közepén vették fel mostani nevüket és döntöttek teljes mértékben a magyar nyelv használata mellett. Az első albumon is szereplő Phasskivan, Tartsdmegatávot, Újítanék című darabok is ekkor születtek. Bővebben:
Százhalombatta egy dinamikusan fejlődő, jellemzően XX. századi iparváros. A lakosság jelentős része a két nagyvállalatánál (MOL és DE Zrt.) dolgozik, a fiatalok többnyire a helyi négy általános vagy a két középiskolába járnak. A város közterei, középületei rendezettek, tiszták. Itt ritkán és rövid ideig láthatóak a XX. század végén elterjedt street-art alkotások.
Szerző: László Anikó
A város központját képező ún. Déli lakótelep több emeletes panelházainak üres lábazatai szinte vonzhatnák is a graffitiseket. Huszonévekkel ezelőtt készült is néhány falfestmény ezekre a felületekre – legálisan, városi szervezésben, képzőművész tanárok vezetésével, növendékeik részvételével. Az egyik falhoz Litvániából érkezett egy általános iskolásokból álló csoport. Az alkotó látogatást később százhalombattai képzőművész-növendékek viszonozták Vilniusban. Ezek az egykori alkotások az idők folyamán megkoptak, vagy a panelfelújítások során eltűntek.
Az első, már graffitinek nevezhető, illegális feliratok a kilencvenes években jelentek meg. Ezeket az különböztette meg a korábbi falfirkáktól, hogy nem krétával készült személyes üzenetek voltak, hanem egy személyt (vagy csoportot) jelölő név (GÖRTS). Ez az első kezdeményezés azonban rövid életű volt és nem különösebben aktív. Működését hosszú szünet követte. 2005-2006-ra azonban begyűrűzött a városba is teg (avagy: tag), azaz a „művésznevek” (jel, címke) falra írása. Emögött az a belülről jövő, erős kényszer áll, hogy az összetartozást, a bátorságot, a kreativitást, az önkifejezést és nem utolsó sorban „birtokhatárt” jelöljenek meg az alkotók. Az azonos jelek alapján könnyen követhető egyes csoportok vagy alkotók mozgása. Leginkább a város főútvonalai mentén – közlekedési táblákon, kapcsolószekrényeken, konténereken, illetve a találkozási pontokon: vasútállomáson, játszótereken, közterek padjain, valamint a környező házakon – találkozhatunk kézjegyeikkel Többségükben tizenéves diákok, akik a lakótelepen laknak, vagy mindenesetre a környék játszóterein, padjain gyűlnek össze. Nehéz a közelükbe férkőzni, hisz – mint fent említettem – a város egyébként nagyon ad a tisztaságra és rendezettségre, ezért a törvény teljes szigorával jár el a teg-előkkel szemben is.
Egy teg értékét nagyban befolyásolja, hogy hol található. Minél illegálisabb a felület, annál értékesebb. Ugyanakkor Százhalombattán nem jellemző, hogy műemlékeket jelöltek volna meg, viszont belefirkáltak egy – a helyi ifjúsági klub külső dekorációjához tartozó – graffitibe. Az ilyen megmozdulások miatt a törvényen túl, a korosztályi környezet lenézése és becsmérlése is sújtja a teg-előket. Szűk környezetükben, hasonló érdeklődésű fiatalok között van lehetőségük némi hírnévre szert tenni és követőkre találni. 2006-ban kezdtem fotózni a teg-eket, amikor feltűnt, hogy egy aktív, markáns csoport tevékenykedik a városban, aminek több tagját is meg lehet megkülönböztetni. 2007-ben a rendőrség felderítette a csoport (SBW) tagjait, ezzel minden reményem elszállt, hogy személyesen beszélhessek az alkotókkal. Hiába tudtam például, ki a csoport legaktívabb, legelkötelezettebb, és a teg-jei alapján legtehetségesebb tagja, többszöri próbálkozásom ellenére is szigorúan tagadott mindent
Egy ideje nem születnek új jelek, s ezzel együtt sok lemosható felületről sorra tűnnek el.
(Megjegyzés 2011-ből: két új név – CHEM és FILTER (?) – felbukkant, majd eltűnt az utóbbi néhány hónapban.) (Az írás a MaDok 2008. évi „Felhívás kortárs tárgyak múzeumi gyűjtésére” pályázatához készült, a kutatás összefoglalójaként Balpataki Katalin történész közreműködésével) További teg és street fotók a www.indafoto.hu/animilne/teg és street albumokban!
geteg lelkes MC van, nagyon nehéz előrébb jutniuk. Sok tehetséges fiatal ragad mikrofont, de persze vannak szerényebb képességű indulóink is. Vannak srácok, akik nem nagyon érzik, hogy nem jó, amit csinálnak. Többen utánozni próbálnak másokat és beleesnek abba a csapdába, hogy elvesztik az egyéniségüket! Egy ilyen rapper nem túl hiteles. Nem akarom a Dialektusos MC-ket fényezni, de úgy gondolom néhány év, és ők lesznek azok, akik megtöltenek majd egy Dürert Kertet! Akik most még csupán 19-20 évesek. Nekünk az a célunk, hogy segítsük egymást, olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád, Segítünk egymásnak. Ők azzal, hogy eljönnek, neveznek és jól érzik magukat, erőt adnak abban, hogy időről-időre megszervezzem a bulikat. Én pedig majd a felvételekben, reklámban tudom őket segíteni. Sok dolog van tervben, többek között egy kiadóra is gondoltam. Továbbá fellépéseket próbálok nekik szervezni, és olyan emberekhez elvinni a zenéjüket ,akikhez nem biztos, hogy el tudna jutni. A fiatal tehetségeknek egyáltalán nincs egyszerű dolguk, ha érvényesülni szeretnének, sajnos nem hívják őket fellépni, pedig szívből és alázattal csinálják a dolgukat. Érdemes rájuk odafigyelni. Én nem azért hívom el őket fellépni, mert a barátaim, hanem azért mert megütik a szintet. Vannak olyan barátaim, akik nem szerepeltek túl fényesen, és mégis segítettem őket, de a jövőben ezt szeretném elkerülni.
iparágak. Még nem forog benne annyi pénz. Akik zenélnek, nem lóg a nyakukból vastag aranylánc, mint a klipekben. Nyugaton talán igen, már divattá vált. Az előadók saját ruha kollekciójukkal feszítenek a magazinokban, de ők már nem igazi underground arcok. Nagyon sokan az overgroundot képviselik, akik csak egy bizonyos idő után lettek közkedveltek. Azért, ha jobban utána néz az ember, észre veheti, hogy ott sem sajtból van a hold. Eladják magukat, és teljesen más zenét kezdenek el csinálni. Nálunk pedig, akik a rap élet élvonalában vannak, ők sem tudnak csak ebből megélni. Én például örülök, ha valaki befut és akár elkezd poposabb vonalba menni, de utána már nem követem figyelemmel a munkásságát! Van egy –két barátom, akik inkább a populárisabb irányt választották, és nyomják is őket a zenecsatornák. Ők arra látták fejlődési lehetőséget. Sok sikert kívánok nekik. Nem fikázom őket, de nem az én világom.
tettesek után. A könyv bemutatóján
Jean-Michel Basquiat 1960-ban született Brooklynban, puerto ricó-i anya és haiti apa gyermekeként. Szülei válása után, apjával Puerto Ricóba költöztek, majd vissza New Yorkba. A fiatal lázadó elszökött otthonról, a rendőrség hazavitte, az apja meg kirúgta. Három nyelven, franciául, spanyolul, angolul írt és olvasott, érdeklődött a művészettörténet iránt, a Gray együttesben zenélt. Pályáját graffitikkel kezdte, az utca művészeként. Gyakori motívum volt rajzaiban a SAMO (same old shit = vén szaros) felirat és a korona, mint szimbólum megjelenése. Önkéntes csavargóból húszévesen vált a New York-i művészélet keresett személyiségévé. Ő volt az első színes bőrű, és az egyik legfiatalabb, aki bekerült a művészvilág elitjébe. Hét év alatt bejárta az egész világot, a legnevesebb galériák harcoltak érte, milliókat fizettek képeiért, randizott az akkor feltörekvő Madonnával, barátságot kötött és együtt alkotott kora kiemelkedő pop art művészével Andy Warhollal (aki első találkozásukkor állítólag annyira megijedt a fekete bőrű sráctól, hogy elszaladt előle). A hirtelen jött sikerrel és Warhol halálával Basquiat azonban nem tudott megbirkózni. Huszonhét évesen heroin-túladagolásban halt meg.
valódi tehetség a nyomorból is képes kitörni, és a művészet által magasabb értelmet adni az egyéni létezésnek. De példa lehet arra is, hogy a mesterségesen kreált igény, a jó reklám, vagy a vak szerencse bárkinek megadhatja a vágyott 15 perc hírnevet. Hisszük, hogy a valódi tehetség megállja a helyét önmagában, és alakítja korának ízlését. Azonban a kor és a kor ízlése határozza meg, hogy ki kap lehetőséget a kibontakozásra. Basquiat jó helyen volt jó időben. Ezekért a rajzokért, ezért a látásmódért egy másik korban lehetséges, hogy megégették volna. Ugyanakkor egy másik korban talán nem is ezekkel az eszközökkel fejezte volna ki magát. Talán Basquiat egész életében az utcán árulta volna képeslap méretű rajzait pár doboz cigarettáért. Talán hosszú és eseménytelen életet élt volna. Egy másik korban, vagy egy másik életben. Nem tudhatjuk, hogy a siker tette tönkre ezt az életet, vagy éppen a művészet és a siker adott értelmet neki. Lehetséges, hogy kellett a nagy művek létrehozásához a halál örökös kísértése, a törékeny lelki alkat, mely a drogok támaszára szorult. A kimagasló alkotásokhoz kellett, hogy egy csipet őrület vegyüljön a zsenialitásba. Egy csipetnyi adalék, amely alkalmassá tette a művészt arra, hogy valami nála hatalmasabb szócsövévé váljon. Hogy vállalni tudja különállását a világtól. 
Egy anyuka, kinek foglalkozása “háztartásbeli”, kezeivel eltakarja fagylaltozó kisfia szemeit... de mindhiába, mert a “csürhe” trágár rapszövegei nem kímélnek sem öreget, sem gyermeket... sőt, egyikük még ki is veri a fagyit a kisfiú kezéből (aki egyébként felnőttként, nem szabadulva a rémes élménytől, javasolni fogja a graffiti szigorúbb büntetését: egy év letöltendő azonnal).
Az első, már graffitinek nevezhető, illegális feliratok a kilencvenes években jelentek meg. Ezeket az különböztette meg a korábbi falfirkáktól, hogy nem krétával készült személyes üzenetek voltak, hanem egy személyt (vagy csoportot) jelölő név (GÖRTS). Ez az első kezdeményezés azonban rövid életű volt és nem különösebben aktív. Működését hosszú szünet követte. 2005-2006-ra azonban begyűrűzött a városba is teg (avagy: tag), azaz a „művésznevek” (jel, címke) falra írása. Emögött az a belülről jövő, erős kényszer áll, hogy az összetartozást, a bátorságot, a kreativitást, az önkifejezést és nem utolsó sorban „birtokhatárt” jelöljenek meg az alkotók. Az azonos jelek alapján könnyen követhető egyes csoportok vagy alkotók mozgása. Leginkább a város főútvonalai mentén – közlekedési táblákon, kapcsolószekrényeken, konténereken, illetve a találkozási pontokon: vasútállomáson, játszótereken, közterek padjain, valamint a környező házakon – találkozhatunk kézjegyeikkel
teg-előket. Szűk környezetükben, hasonló érdeklődésű fiatalok között van lehetőségük némi hírnévre szert tenni és követőkre találni.