Nincs időd kiállításra járni? Elég, ha felszállsz a metróra, kicsit körülnézel és máris a Nyugat egy szerzőjének a képe fogad. Ugyanis a szerelvényekben, köszönhetően a Nemzeti Kulturális Alap és a Petőfi Irodalmi Múzeum összefogásának, a kávé reklámok helyét átveszi egy időre, az intézménykritikában is említett Centrál egykori közönsége.  Megszületett, s egy ideje velünk utazik a „Nyugat 1908-2008 metrótárlat”.

Huszonegy, különböző plakáton egy-egy, ma már klasszikus nyugatos szerző idézete, vagy egy róla szóló, szintén korabeli gondolat szerepel. Mellette egy kortársunk: író, rendező, színész, és a „legkortársabb", egy ismeretlen blogger vall arról, miért nélkülözhetetlen, miért meghatározó számára a másik, az előd. Olyan ez, mint egy gyors polaroid-kép egy-egy közismert vagy éppen nagyon is elfeledett alkotóról. Gondolok itt például Lesznai Annára. De más töprengeni való is akad bőven. Vajon tényleg igaza van Máthé Tibornak? Miszerint „A világ s az emberek az öngyilkosság felé mennek.” Vagy milyen lehetett Karinthy Frigyes, amint vicceket mesélt a villamoson, vagy milyen volt Tóth Árpád árnyékot mélyítő derűje, vagy Kaffka Margit az egykori Nő. Tényleg mitől volt egykor Nő egy nő? Hőgye Renáta joggal mondhatja, hogy elfeledkeztünk róla?

A kiállítás anyagából készült, de már bővebb, több szerzőt, több idézetet tartalmaz a Nyugat 100, egy 24 oldalas, „zsebbe tehető" kiadvány, a Unit Magazin különszáma. A kiadványt az NKA nem csupán a Unit Magazin hálózatában terjeszti, a közkedvelt budapesti kávéházak, sétálóhelyek környékén is találkozhat vele a közönség.
De a nyugatos hullám ennyivel nem zárult le, szeptember elején „kulturális időutazás” kvízjáték sorozatot tartottak általános és középiskolás diákoknak. Fődíja, nem volt csekély, egy komplett osztálykirándulás a Nyugat hangulatának jegyében, kiállítással, színházzal, és egy sétával a nagy költők emlékhelyein. Október 24-től november 14-ig pedig az Erdei Éva Galériában látható Rónai Katalin zsánerfigura-készítő kiállítása, aki tizenhét egykori nyugatos szerzőt mintázott meg babaként. A mennybeli kávéház a tárlat végével átköltözik az Örkény István Színházaulájába. (Mennybéli, mert itt nem csak a kortársak ülnek le egy asztalhoz). Továbbá a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Nyugat-kiállítás december végéig várja a látogatókat, melynek utazó változata – a Nyugat100-busz – az év végéig járja az országot. Sőt, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben a bejelentkezőiskolai csoportoknak kérésre nyugatos sétát is szerveznek.

Láthatjuk hát, hogy ha kicsit jobban fölkelti érdeklődésünket a metró-kiállítás, van hol jobban utána néznünk a régi Nyugatnak, s a végén meg is győződhetünk róla:
„Jó garázs volt az a régi Nyugat: csak jó kocsikat vettek fel s azok futhattak amerre akartak. Finom repülőtér: a gépek felszállva arra mehettek, amerre akartak, ki nyugatra, ki keletre.” (Móricz, 1941).

Ha minderre még sincs időnk, azért elrévedhetünk kicsit a metrókocsikon, a szürke hétköznapokból kiszakadva a plakátoknak köszönhetően.

Sok kérdést felvet ez a kiállítás az Ernstben. Miért van egy kortárs alkotónak retrospektív kiállítása? Visszanézés, lezárás. Mi ez, csaknem öntemetés? Voodoo halál? Talán a Vető Jánossal készült képek korát zárja le? De akkor miért vannak csak Zuzu alkotta művek is?

Tény, távoli már ez a festői fogalmazásmód. Ezért mondanám azt, hogy inkább egy korszak lezárása Zuzu és olykor Kina (Vető János) alkotásainak segítségével. Közvetve a késő szocializmus évtizedeire tehetünk egy nosztalgikus pillantást, bárcsak ritkán jelennek meg konkrétan a művekben a szocializmus szimbólumai, jelei. Mégis egy korkép valahol. Rohanunk tovább a korszakokkal és visszanézünk a vállunk felett, mit látunk? A hazai pop-art egy szeletét.

Vető és Zuzu a hazai Pop-jelenségek jelentős darabjait hozta létre, egyfajta nagyvárosi folklórt építve be műveikbe. Nem csak festményeikkel alkották a történelmet, mindig ott voltak, ahol történt valami jelentős, gerjesztették a fontos történéseket. Kultfigurák. Ilyesmiket olvashatunk Méhes Lóránt Zuzu és Vető János Kina életéről elmélkedő írásokban. Bizonyára meghatározó figurái voltak a 70-es 80-as 90-es éveknek ám én mégsem tudok annyira lelkesedni alkotásaikért, mint a kritikák. Lehet, hogy csak a pop-art taszít, de az is lehet, hogy a Vető és Zuzu féle pop-art akadt a torkomon.

Plasztikusan kirajzolódik Zuzu személyisége a műveken keresztül. A kiállítás végére érve úgy éreztem, mintha a művész naplójába olvashattam volna bele, mintha elcsíptem volna egy beszélgetést az életéről. Amit utána olvastam róla és Vetőről, mindezt alá is támasztotta számomra. Emiatt azt mondom megérte megnézni ezt a kiállítást. De sajnos nem sokkal több érvet tudok emellett felsorakoztatni. Ígéretes kezdet furcsa, üres vég. A Gomb című képben még talál az ember mondanivalót, nem különben a kis rajzokban, melyek látszólag szervezetlen hanyag egymás utánban vannak a falon, jelentéktelen keretben. De aztán jön egy halom neon szín ésmisztikus giccs, vagy túl édes realizmus.

Elhiszem, hogy jó lehetett a közös alkotási folyamat maga („egy vonal tőled, egyvonal tőlem”) és a végén büszke szemmel tekintettek a kész műre, de valahol elveszett a lényeg a sok kis apró részlet között. Érzelmileg teljesen üresek a képek, akár egy plasztikbaba. A motívumrendszerek elnyomják egymást, megpróbálják túlharsogni a másikat színeikkel. Őszintén, néha olyan érzésem volt, mintha egy felnagyított füzetlapot látnék egy unalmas tanóra nyomaival. Szép, céltalan vonal-halom (például: Kétszív az egy pár) Máskor, pedig látomásos képzelgéseket (például: Csillagok és szappanbuborékok) vagy egy bohémélet nagy szerelmeit láthattam. Zuzu kiállított művein ugyanis megjelenik mind az első mind a második felesége (Méhes Marietta,aki a Trabant együttes énekesnője volt és Csilla).

Valahol azt olvastam, hogy egy méltóképpen nem értékelt életművel van dolgunk. Ez nagyon megdöbbentett. Szerintem a kritikák egyenesen túlértékelik. Olyan mintha abba a csapdába estek volna, hogy egy kor kultfigurája, egy művész, akármit csinál az jó, csak legfeljebb nehéz megmagyarázni a miértet.

Ha kortárs női alkotókról kéne szólni őszintén szólva kicsit zavarban lennék, hogy kiről írjak. Mégis milyen jogon emelem ki egyiküket vagy másikukat? Ezért inkább úgy gondoltam valaki olyanhoz fordulok, akit kompetensnek tartok a témában. Galériájában járva arról beszélgettem Dr. Virág Judittal és Sárvári Zitával, a galéria kortárs művészeti kurátorával, hogy milyen a helyzete a nőknek a képzőművészetben.

Kategorizálható-e nemenként a művészet? Felismerhető egy művön a női látásmód?

Dr. Virág Judit: Remélem nem, mert valami vagy jó vagy nem. Ennek ellenére vannak olyan képek, amelyeken szerintem látszik, hogy női művész készítette. De lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert én tudom. Reményeim szerint nem.

Sárvári Zita: Lehet, hogy meg lehet mondani a témaválasztásról, a finomságáról, az erőteljes színhasználatról. De egyáltalán nem lehet így szétosztani a lapokat, ezért női festészetről sem beszélhetünk. Radák Eszter tud olyan témákat megpendíteni a festményein, amik igazán csajosak. Saját kombinéit, melltartóit festi hanyagul rádobva egy szék karfájára. Vagy a vasalatlan ruhákat, a konyhát, a saját kis belső tereit. Ami talán a férfi festőkre nem jellemző, az intimitás persze meg tud jelenni az ő festményeiken is, ám mindig egyfajta távolságtartással. De nem szeretném kategorizálni. Szeretik azt hangsúlyozni a női festők is, hogy nincs különbség.

Az ember egész bajban van, ha művésznőket kell sorolnia, főként a régebbi korokból. Mit gondol miért maradtak ennyire ismeretlenek a női művészek?

V.J. Mert nem vehettek részt a képzésekben, de már a középkorban  Michelangelo mellett is volt egy nő, és végig a reneszánszban kimutathatóak női művészek. Van egy olyan adat például, hogy az 1900-as párizsi világkiállításon, egy női szobrász nyerte meg a díjat, egy lovasszobrával, ám nem vehette át, végül visszavonták. Egészen más, külön képzés volt a nőknek, nem rajzolhattak aktot. Egyszerűen nem volt elfogadott, hogy egy nő tanuljon. Az is érdekes, hogy itt van például Niki de Saint Phalle, aki az egyik legelfogadottabb kortárs művész. Viszont ha az ember utánanéz az életének, akkor sokkal többet lehet arról olvasni, hogy milyen vérfertőző viszonyban volt az apjával, milyen rettenetes volt, amikor egyedül kellett két gyereket eltartania. Többet lehet arról olvasni, hogy milyen problémái voltak a nőiségéből fakadóan. Vagy Berthe Morisot, Manet sógornője, sokkal inkább arról írnak, hogy Manet őt festette, milyen viszonyban voltak, ahelyett, hogy miket festett. A világháború után vált ez egyre inkább elfogadottá, hogy egy nő is alkosson.

Nőként nehezebb boldogulni a művészvilágban?

V.J. Ma már nem. Az üzletben nehezebb egy nőnek boldogulni, de a művészvilágban nem.

S.Z. Régen nagyon nehéz volt, ezért is tudunk kevesebb női festőről. De ma már természetesen egyre több lehetőség van. A francia forradalom jelszavai mellett [ti. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! -sk] rendeződik a művészettörténet is. A nők ugyanakkora eséllyel kerülnek be a főiskolákra,  galériákba,  mint a férfiak. Ma már csak a tehetség számít.

Bizonyára ismernek női alkotókat. Mennyire összeegyeztethető a tipikus női szerepekkel (pl. családanya) az alkotás?

S.Z. Erre több példa is van itt a festőnőink körében. Mindhárman amellett, hogy festenek és tanítók, vagy éppen professzorok, édesanyák is. Alapvetően ilyen "több funkciós" emberek, akik néha megküzdenek ennek a három szerepkörnek az összeegyeztetésével. De ez igazából egy természetes dolog. Aki festészeti pályára megy, annak erősnek és öntudatosnak kell lennie, mert ez egy nagyon nehéz szakma és piac. Nem könnyű bekerülni ebbe a körforgásba, de megy nekik.

Megőrzött női mestereket a művészettörténet? Voltak egyáltalán?

V.J. Azért nem, mert művészszámba sem vették őket. Szinyei Merse Pál mondta, hogy tanuljanak csak a nők festegetni, mert jót tesz nekik. A neveltetéshez hozzátartozik, hogy szépen tudjanak rajzolni, de ennél sokkal tovább ne menjenek. Maradjanak meg a dekorálásnál, mert nincsen meg bennük az az őserő, az az őstehetség, ami a férfiakban.

Láthatjuk a "Guerrilla Girls" 1989-es plakátja ("Meztelennek kell lenniük a nőknek ahhoz, hogy bekerüljenek a Metropolitan Múzeumba? Alatta: A Modern Művészeti szekcióban a művészek alig 5%-a nő, míg az aktok 85%-a nőket ábrázol.") kezdi érvényét veszteni, köszönhetően a kortárs szeleknek.