| | | | | „Megleltem, íme hazámat” – gondolatok Cseh Tamásról |
|
Vannak olyan pontok az ember életében, amikor úgy érzi, hogy most meg kell állni egy pillanatra. Megállni, visszagondolni, szembesülni, rendszerezni, válogatni – eldobni a kevésbé fontos dolgokat, és megtartani azt, amire szükségünk van. Néha rendet rakni a fejünkben. Ha máshogy nem megy, hát kimondva, kiénekelve azt, ami nyomaszt vagy foglalkoztat. Bereményi Géza és Cseh Tamás így tettek: éltek, láttak, reagáltak, véleményt formáltak.
Szerző: Juhász Bence
 De hogy is kezdődött? Tamás 1943-ban Budapesten született, de 13 éves koráig Tordason élt. Az érettségi után elvégezte a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az egri Tanárképző Főiskolát és a Képzőművészeti Főiskolát. 1967-től 1974-ig egy budapesti általános iskolában rajzot tanított. Tamás és Géza egy kocsmában találkoztak először. 1970-től pusztán saját és barátaik szórakoztatására kezdtek el dalokat írogatni, melyekből aztán Tamás a többiek unszolására nagy nehezen előadott néhányat a Kex együttes koncertjein. Szoros barátságuk egész közös pályafutásukat végigkísérte: Géza a szövegeket írta, Tamás adta hozzá a dallamot, hangját és előadásmódját. A 70-es évek közepén Tamás egy házibuliban megismerte Másik Jánost. Idővel barátok lettek, közös albérletbe költöztek – az ekkori élményekből aztán 1977-ben megszületett a „Levél nővéremnek” című első nagylemezük, melyen Géza szövegezésében adták elő saját életük történetét. Hát így kezdődött – a folytatásban pedig 16 lemezen (köztük koncertlemezek is vannak) énekelt nekünk Tamás, melyeken viszonylag sajátos felfogásban ismerhettük meg az elmúlt 30 év történéseit, kaphattunk lenyomatot a rendszerváltásról, valamint az azt megelőző és az azt követő időszakról.
Éppen ’89-ben, egyik este a rádiót kapcsolgatva, meghallottam egy dalt. Azt énekelte valaki, hogy „Sohase’ láttam ilyen időt, esik az eső és száraz a föld,  óóórááááám mindig megáll, vagy mint a bolond, rohanva jááááááár…”. Már a dallam is befészkelte magát a fülembe, de hát a szöveg…! Ugye tudjuk, hogy több se’ kell egy kamasznak, aki épp az élet rejtett összefüggéseit és a mindenben megbúvó egyértelmű kavalkádot keresi, hogy úgy gondolja: „Ez igen! Ez már valami! Kimondja azt, amit nem is mond ki… ööö… mit mond ki? ...izé… mint nem mond ki? Mindegy. Ennek jó lesz utánajárni!”. Miközben hallgattam új példaképemet (mert minden jel arra mutatott, hogy ennek már a fele se’ tréfa), azon tanakodtam, hogy majd kinek kell írni a Kossuth Rádióba, hogy előkerítse nekem a személyiségemet döntően befolyásoló (értsd: farkas leszek vagy bárány) információt, hogy ekkor és akkor, ebben és abban a műsorban ki énekelte, hogy… de ezt nem ismételném el. A dalnak vége lett, és – csodák csodája – egy kellemes női hang ezt mondta: „Cseh Tamás énekelt”. Másnap már a „Vasárnapi nép” eredeti műsoros kazettámmal sokkoltam a szomszédokat – Tamás ilyen hangosan még nem énekelt előtte, az biztos. A címadó dalban hamar megtaláltam a célzott kritikát a fölső szomszédok irányába, akikre 102%-ban illett a „vasárnapi nép” jelző, és ezt úgy érzem, sikerrel tudtukra is adtam. Most már tudom, hogy nem értették az üzenetet: olyanok maradtak, amilyenek voltak. Ám szerencsére nekem sikerült észrevennem, hogy azért ez nem hevimetál, és nem is feltétlen szükséges halálfejekkel és hangerővel riogatni a társadalmat ahhoz, hogy jó útra térjen. Inkább belemélyedtem tehát kamaszos lelkesedésembe, és szereztem egy olyan barátot, aki tudta, mit érzek, vagy ha esetleg én nem tudtam, akkor ő elmondta nekem. Ez így kerek.
Mi is lehet az a titok ezekben a dalokban, amely különböző embereket hosszú időn – akár egy életen – át megragad? Mert nem arról van szó, hogy meghalljuk, hogy „ájlávjúbébiszómáccs”, és mivel a többi osztálytársunk is ezt énekli, hát jól felfogott érdekünkből mi is beállunk a sorba, mert nem akarunk örökké szeplős, szemüveges, elálló fülű gyerekek maradni. Sőt! Legkevésbé mondhatjuk azt, hogy Tamás és Géza stílusa széles tömegek által elfogadott és befogadható. Nehéz dalok. Nem boldogságról, nem gondtalanságról szólnak. Nem mondják ki, hogy „most nekem rossz, mert elmúlt a szerelem, ajajaj”, hanem körülírják: apró momentumokkal, finom utalásokkal, vagy akár egy vissza nem fogott szitkozódással. Nem burkolnak rózsaszín ködbe semmit, nincsenek nagy hősök és tökéletes emberek. Nincs fekete és fehér, hanem árnyalatok váltakoznak a lélekben, melyek néha még színesek is tudnak lenni. Humor. Irónia és önirónia. És van őszinteség, esendőség, nyomor, gyengeség, elmúlás. Aki hallgatta vagy látta Tamást, azt érezhette: „Ez az ember nem játssza magát, nem pózol, hanem elém tárja a szívét és gondolatait úgy, ahogy jön. Ez az ember olyan, mint én. Rólam beszél, rólam és belőlem énekel.” (sokakkal beszélgettem már erről, valamint a Youtube-on található hozzászólások is ezt tükrözik). És azt hiszem, meg is találtuk a titkot: a magunkra ismerés a másik emberben, a cinkosság, ez a fajta mondhatni kifinomult közösségi élmény. Nehéz leírni pontosan – sőt talán nem is lehet –, hogy milyenek Tamás dalai. Inkább maradjunk annyiban, hogy kezdetnek érdemes találni egy nyugodt fél órát, és az előbb már említett oldalon meghallgatni néhány számot. Megéri.
Tamás az idén nyáron elment közülünk. Régóta tudtuk, hogy beteg. Jó ideje visszavonult, és nem sok hírt lehetett róla hallani, de egyértelmű volt, hogy kezelésekre jár. Aztán úgy egy éve megjelent vele egy interjú, mely nem csak a betegségről, hanem bizakodásról is árulkodott annak ellenére, hogy beszélt a halálról is. Egyik mondata elevenen él bennem: „Persze nem a mindenáron való életben maradás a cél.”
Félve hallgattam meg Bereményi Géza beszédét a temetésen. Tartottam attól, hogy lezár majd bennem valamit: egy olyan korszakot, amelyet halálának híre nem zárt le, és csak vigyázva engedtem fülembe a szavakat, nehogy valami visszafordíthatatlanul szomorú hangulat kerítsen hatalmába. De nem kerített. Annak ellenére, hogy Géza ezt mondta: "Mint egy csonkolás, olyan súlyos veszteség számomra Cseh Tamás halála, elvitte magával a már soha meg nem születő dalszövegeket". A búcsút nem búcsúként éltem meg, inkább a másíthatatlan elfogadásaként, szembesülésként azzal, hogy így van, Tamás meghalt, ám velünk van a dalaiban, a személye és előadásai varázsában, abban a közvetlenségben, őszinteségben, amely belőle áradt, és amellyel bennünket is élete részévé tett. Érdekes, de jóleső meghatottsággal, néha szinte derűsen hallgattam a felidézett történeteket Gézától. És ez így volt jó.
Talán nem sikerült minden gondolatomat és érzetemet úgy átadni, ahogyan igazán akartam, hogy teljes mértékben tükrözze azt, ami benne van Tamással való „kapcsolatomban”. Azt a megmagyarázhatatlan, inkább csak örömmel, lelkesedéssel és érzéssel megélhető közelséget, melyet rajtam kívül még sok ember magáénak érez. Furcsán intenzív viszony ez... mint ahogy az a tény is furcsa, hogy Tamás az örök vadászmezőkre távozott. Ezt nem pusztán a megszokott szófordulat kedvéért írtam, hanem azért, mert – sokan tudjuk róla, hogy – az indián kultúrának és jelképeknek az ő esetében több, mint szimbolikus jelentése van. „Szervusz, Tamás!”
Cseh Tamás honlapja:
www.cseh-tamas.hu
|
|
ESZKÖZÖK:
|
|
|
 |
|
|
Szerkesztői levél >>
 | 2010 legolvasottabb cikkei
2010-ben az olvasók a kultúra minden területéről kíváncsiak voltak írásainkra, élen járt ismét többek között a Arany János, Karinthy valamit a Bűn és Bűnhődés, amit előző írásomban már említettem. >> |
Film >>
 | Basquiat – A graffiti királya
Jean-Michel Basquiat rövid élete igazi tündérmese... lehetne. A szegény ember csóró fia útra kel, hogy meghódítsa a világot, s elnyerje a fele királyságot. Csakhogy itt nincsen jó és gonosz, és nincsen hepiend. Ezt a sztorit az élet írta. >> |
Színház >>
Intézménykritika >>
 | (Ne) Füstölögjünk!
Összezsúfolódva állunk a villamosmegállóban. Szúrja a hideg az arcom, zsebemben még mélyebbre süllyesztem a kezem. Zuhog az eső, de szerencsére legalább a szél nem fúj. Próbálok >> |
Könyv >>
 | Az utcaművészet enciklopédiája
Akik nem a graffiti oldalán állnak, valószínűleg nem tudnak előítéletek nélkül viszonyulni a street arthoz. Nicholas Ganz könyve hiánypótló a piacon, és nagy előnye, hogy nem ítélkezésre >> |
Zene >>
 | MR2 Akusztik - Arccal a dalnak!
A Magyar Rádió nyolcas stúdiójában időről-időre koncertet rendeznek, hazai zenekarokkal és akusztikus hangszerekkel. Nagyon érdekes és különleges zenekarokkal lehet találkozni a műsorban. >> |
Híres magyarok >>
 | "Nincs jogom, de odafújok!"
Aktuális témánk, a street art kapcsán, Vegazzal beszélgettem, aki már évek óta közel áll a graffiti világához. Honnan ismerhetitek? Többek között ő és társai változtatták a Flórián tér szürke beton aluljáróit és a Városháza tér tátongó fehér épületét egy igazi utcai kiállító teremmé, Vasarely stílusában. Többek között erről faggattam Vegazt: >> |
Fotó >>
|
