Valószínűleg mindenki életének megvannak a maga kis „rituáléi”. Nekem például egyik ilyen kis szokásommá vált, hogy mikor sikerült valami fontosat elérnem  – átmentem egy izzasztó vizsgán vagy  megkaptam az „álom-állást” -, általában megjutalmaztam magam valami aprósággal, például egy könyvvel. Így jutottam hozzá életem első Faludy kötetéhez is... 

Nem kerestem. Úgyszólván véletlenül bukkantunk egymásra a könyvesboltban. Magyar írók könyvei közt kutatva akadtam rá az ismeretlen-ismerős névre. Akkor még nem gondoltam, hogy életem egyik legmeghatározóbb írójára találtam Faludyban, csak miután Pokolbéli-sorozatát rekord rövid idő alatt töviről-hegyire kiolvastam jöttem rá, hogy ő pontosan azt mondja, amit én is érzek, gondolok a minket körülvevő világról és a benne élő emberekről. Sajátos beszédmodora, stílusbeli finomságai - melyek csak rá jellemzőek -, rögtön magukkal ragadtak, nem beszélve mondanivalójának sokszínűségéről, széleskörű ismereteiről, éles és tiszta világlátásáról, egyszerű emberségességéről és mindenekfeletti életszeretetéről, melyhez a legkilátástalanabb körülmények közt is ragaszkodott. Számos utazása szerte a világban Franciaországtól Anglián és Marokkón át az Egyesült Államokig, egzotikus és erotikus kalandjai, hányattatásai a kommunista Magyarországon, mind-mind egy gazdag életút egyes állomásai. Történetei élete eseményein alapulnak, ezeket szövik át a széleskörű történelmi és irodalmi ismeretekről árulkodó anekdotái, elmélkedései, felvillantva azt a fantasztikus tudásanyagot, mely manapság ritkán található meg egyetlen emberben. Mindezen felbuzdulva szereztem be vesesköteteit is és meggyőződhettem róla, hogy szonettjeinek szépsége modern költőnél ritkán tapasztalható érthetőséggel párosul; versei nemcsak esztétikai, hanem olvasmányélményt is jelentenek, költői képek értelmezésében kevésbé járatos átlagember számára is élvezhetőek.

A világ dolgaihoz való alapvetően liberális hozzáállása – bár némely dolgokban sajátos eltérések vannak a mai liberális felfogás és Faludy felfogása közt – úgy tűnik ismét sikerrel „vívta ki” a szélsőjobb politikusainak ellenszenvét. Nem újdonság ez, Faludy mindig is szálka volt az intoleráns eszméket hirdetők szemében, e tekintetben mindegy is volt, épp ki gyakorolta a hatalmat: nyilasok avagy kommunisták, Faludy mindkettőnél „tiltólistán” szerepelt. Ma szerencsére nem ez a helyzet, az írók, költők egyelőre még azt írhatnak, amit akarnak. Faludy műveit is lehet kapni, legföljebb a szélsőjobb szimpatizánsainak kedélyét zavarja meg kissé, ha egy állami ünnepen előkerül egy-egy verse. Egyszóval: e tekintetben aggodalomra – egyelőre – semmi okunk. Más tekintetben már mintha nem lenne ennyire  rózsás a helyzet: ha az elmúlt év egyéb közéleti eseményeit tekintjük olybá tűnhet, mintha lassan, de biztosan mégiscsak haladnánk ama bizonytalan végcéllel „kecsegtető” irányba, melynek egyik biztos állomása az irodalom cenzúrája. A legutóbbi eseményekkel kapcsolatban pedig felmerül a kérdés: vajon az új médiatörvény rendelkezései „csak” a sajtó munkásaira vonatkoznak? Ma még igen. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy a szélsőjobb szépirodalom-cenzúra szagú követelése nem kerül a jelenlegi kormánypárt azon intézkedéseinek látványosan bővülő virtuális listájára, mellyel a szélsőjobb vitorlájából igyekezvén kifogni a szelet maguk válnak – egyre inkább – ugyanazon eszmék képviselőivé.