|
|
| | | | | Álom az álomban |  szerző: László Róbert |
A Dream Theater együttes híresen megosztott rajongói, ha valamiben, abban bizonyára egyetértenének, hogy imádott progmetál bandájuk zenéje valami egészen sajátos, semmihez sem hasonlítható álomszerű élményt nyújt, de hogy ez az „álomszínházi világ” hogyan is épül fel bennük, arról már mindannyian eltérően vélekednének.
 Gondolhatnánk, hogy volt némi tudatosság a névválasztás mögött, holott pusztán annyi történt, hogy a néhány éve már Majestyként futó együtteskezdemény nem kívánt jogi bonyodalmakba keveredni egy azonos nevű formációval, így egy régi kaliforniai mozi, a Dream Theater nevét örökítették magukra. Nem tudhatjuk, mennyi ebben a változtatás szerepe, de a már tíz stúdióalbumot maga mögött tudó együttes kétségkívül valahova az ébrenlét és az elszenderülés határára építette fel sajátos világát. Az egész Dream-jelenség mottója épp a meglehetősen silányra sikerült első lemezük címe lehetne (When Dream and Day Unite); a valósággal vegyes álomképek (vagy fordítva) mindig új köntösben, de keresztutalásokkal teletűzdelve folyamatosan megjelennek. A két idő- és eszméleti síkon zajló történetet elbeszélő Scenes from a Memory album nagy részébe egy hipnotikus álmon keresztül nyerünk betekintést, ráadásul az egész lemez egy korábbi, igencsak komplex és a hallgató tudatalattijára szintén rengeteget bízó dalnak, a Metropolisnak a továbbgondolásaként indult. Az együttes másik nagyszabású konceptalbumában, az Octavariumban is jelentős az álom és az ébredés szerepe, a „mindössze” 24 percre nyúló címadó dal pedig eleve csak behunyt szemmel befogadható.
Mike Portnoy (az együttes dobosa és motorja) alkoholizmussal való – győztes, de kínkeserves – küzdelméhez egy 7 éven és 5 lemezen végighúzódó sorozaton, a 12-Step Suite-on keresztül juthatunk közelebb; erről a lélekromboló rémálomról elképzelni is nehéz volna érzékletesebb alkotást. A dalaiban olykor a fantasy világát is megidéző, a világ legelismertebb gitárosai között számon tartott John Petrucci számára idén érkezett el az idő, hogy az őt gyermekkora óta kísértő rémálmát a publikum elé tárja: az egy autóbalesetet felidéző A Nightmare to Remember egyszerre ösztönöz mindenféle kampánynál erőteljesebben óvatos vezetésre, és nyújt kínoktól mentes, egészen rendkívüli zenei élményt. Ez a kettősség általában is jellemző a Dreamre, az új lemez pedig teljes egészében a sötét és a napos oldal elválaszthatatlanságára épül (Black Clouds & Silver Linings).
Az Awake album címe senkit ne tévesszen meg, találkozni ott is bőven „álomból kiemelt árnyakkal”, és nem mellesleg a 12-Step Suite nulladik állomása is itt hallható. Sok ez így egyszerre? Pedig rengeteg vonatkozás még így is érintetlen maradt, de ebbe a Stream of Consciousness-be ennyi fért bele.
|
|
 |
|
