Majdnem halott újságíró nem hazudik
szerző: Baranyai Richárd
Volt egyszer egy újságíró, aki végigélte az előző rendszer végét, az új rendszer kezdetét, sőt, tevékenyen részt vett az első két, hmm, másfél, kormány életében. Aztán elege lett és kilépett az egészből. Szó szerint az egészből, ugyanis öngyilkos lett...

Amennyire tudom, nem is egyszer. Saját  állítása szerint mondjuk úgyis mindegy volt már neki, ugyanis vagy ez, vagy elviszi a betegsége, vagy kedves úriemberek látogatják meg, amiatt, amit a könyvében leírt. A Majdnem halott... –ban kissé  más szemszögből „csodálhatjuk” végig a rendszerváltás első néhány évét. Nem annyira történelem-könyv-szagú  a dolog, hanem egy olyan ember naplójára hasonlít, aki annak a bizonyos rotyogó üstnek a közelében tartózkodott, és talán fél szemmel látta, hogy ki mit vett ki, vagy dobott bele.

A google-ben keresgélve érdekes dologra lettem figyelmes. Egy másik könyvét, amit 1956-ról írt, sokkal többször idézik, veszik elő, mint ezt. Pedig ha valaki ezt elolvassa... Nos, rájön, hogy ha csak fele igaz annak, amit leírt, akkor valóban volt rá oka és hajlama is egy maréknyi embernek, hogy eltegye az írót láb alól. És az a maréknyi ember a mai napig közel áll a politikához, netán még vezető személyiség is valamelyik pártban. Ennek ismeretében érdekes, hogy ez a könyv eltűnt a süllyesztőben, a másikról pedig a mai napig vitatkoznak. A könyv nem kifejezetten 1989-ről szól, sőt, ’89-ből kevés jelenik meg benne, viszont annak utóhatásairól, az utána eluralkodó káoszról annál több derül ki belőle. Azt mondom káosz, és ezért gondolom sokan húzogatják a szemöldöküket. Ne tegyék, a káosz természetes velejárója egy új rendszer felépülésének. Viszont ebben a könyvben vannak olyan részletek, amik talán segíthetnek, így utólag, átlátni ezt a katyvaszt. Néhol még az is felsejlik, hogy kik és mit kevergettek, hogy végül jól jöhessenek ki az egészből

A Majdnem halott...-ban szó esik a bősi vízlépcsőről, arról a propagandáról, amivel azt körülvették. Valamint néhány olyan tényről, amit jótékony kezek a feledésbe taszítottak, mielőtt azok megakadályozták volna a vízlépcső létrejöttét. Találunk néhány fejezetet arról, hogyan folyt valójában a taxisblokád, és ki irányította azt. És arról is, milyen az, amikor még a titkosszolgálat sem tudja, hogy ki hallgatja le az embert az ő technológiájukkal.
A könyv nagyobb része a politikai csatákról szól. Arról, hogyan hiszi el, a koránt sem naiv újságíró, előbb az egyik, majd a másik pártnak, hogy az lesz a helyes út amin ők járnak, és hogyan csalódik újra és újra ezekben a rögös, és egyáltalán nem egyenes utakban.

Mivel egy újságíró keze munkája, mondhatni „nagy műve” ez a könyv, így a stílusával nem lehet bajunk. Könnyen érthető, ahol kell, szellemes, ahol kell, lelombozó. De mindenképpen elgondolkodtató. Beszerezni viszont nem lesz olyan egyszerű. 1995-ben adták ki, azóta csak antikváriumokban, esetleg néhány könyvtárban található meg. Viszont aki kíváncsi arra, hogy látta és meséli el azt a korszakot egy olyan újságíró, akinek már nem volt érdeke hazudni, annak megéri előkeríteni. Nem fog csalódni.