|
|
| | | | | Városi legendák |  szerző: Balogh Eszter |
A budapesti lét elválaszthatatlan velejárói az ún. városi legendák, idegenül „urban legends”. Nagyon szeretjük őket, és hálásak vagyunk a létezésükért. Mindig jó szolgálatot tesznek, amikor felelőtlen estéken egy kocsmában ismét jót nevethetünk azon, hogy szegény öreg néni símaszkos támadókról hadovált a zártosztályon. Ráadásul igazat beszélt. A városi legendák azért is jók, mert alátámaszthatjuk velük a „Bezzeg…” kezdetű nézeteinket is. Például az elvágyódó, de mégis folyton a szomorú magyar valóságban ragadó konzervatív középkorúak kedvenc sztorija a Marx téri felüljáró esete, amiből biztosan kilopták az alapanyagot, azért nem ért össze a teteje. „Bezzeg nyugaton…” – sóhajtanak a sztori végén, és elnyomják az utolsó Szofit egy piszkos üveg hamutálban. Tulajdonképpen kit érdekel ezeknek a sztoriknak az igazságtartalma?
Ami a felüljárót illeti: a legenda szerint a tervező, midőn meglátta, hogy a híd teteje nem ér össze, bánatában öngyilkos lett. Úgy látszik, a tervezők már csak ilyenek, a Lánchíd oroszlánjának nyelve (pontosabban annak hiánya) is hasonló galibákat okozott. A szobrász, mikor szembesítették mulasztásával, nem bírta a csúfolódást, így aztán az alkotása mellől a Duna tajtékzó vizébe vetette magát – ő volt Lánchíd első öngyilkosa. Aki szeretné megtartani az illúzióit, az remélem már rég abbahagyta az olvasást. Némi kutatómunka elég hozzá, hogy kiderítsük: egyik sem igaz. Marschalkó János (az oroszlános) ugyan nem vette jó néven a gúnyolódásokat, de azért nem ragadtatta el magát annyira, hogy véget vessen életének. Egyes források szerint lemondóan mosolygott, ha szembesítették a hiányosságával, és mint minden normális ember, végelgyengülésben halt meg öregkorában. Más kutatók (értsd: akik felmásztak megnézni) egyenesen azt állítják, hogy van(!) nyelve az oroszlánoknak… Hát másszon fel akinek két anyja van, én maradok a földön a kétségeim között. Ami pedig Wellner Pétert illeti (a felüljárós), nos vele kapcsolatban is le kell rombolnom a Nyájas Olvasókban élő vadregényes történeteket: nem lett öngyilkos. Olyannyira nem, hogy ő tervezte a 2007-ben átadott Kőröshegyi Völgyhidat. Ennek már összeért a teteje.
A síelőkről hadováló zakkant néni pedig nem is annyir a kitaláció. Olyan értelemben legalábbis, hogy nem attól válik urbánus legendává, hogy kiszínezzük, hanem épp fordítva: az eredeti sztori annyira képtelen, hogy annak az árnyalására már semmi szükség nincsen. Történt ugyanis, hogy egy házibuliban elfogyott az alkohol (cigi, pattogatott kukorica, mindegy). Ez megesik. Ilyenkor a jól bevált forgatókönyv szerint le kell menni az éjjelnappaliba, addig nem folytatódhat a mulatság! De ha már lemegyünk, és ha már úgyis részegek vagyunk (részeg ember nem szégyenlős), miért ne meztelenül, sítalpakat csatolva menjünk? Igen ám, de valami miatt egy néni került a folyosóra az éjszaka közepén (miért nem alszanak a nénik éjszaka?), és a mozgásukat amúgy is nehezen koordináló, továbbá lépcsőn síelni próbáló mulatozók elütik őt. Mentők, kórház. Szerencsére semmi komoly baj nem történik, kivéve… másnap, ahogy párolog az alkohol gőze, és a józan ész kezd újból teret hódítani kreatív kis csapatunk koponyájában, lassan az emberség is motoszkálni kezd a mellkasuk baloldali fertályában, és felkerekednek (ezúttal már cipőben), hogy a kórházban a néni hogyléte felől érdeklődjenek. De a néni már nincs ott. Pillanatnyi megrökönyödés után megtudják, hogy nem a legrosszabb történt, amire számítottak: a néni életben van, csak átszállították az elmeosztályra, mert nem tágított attól a meggyőződésétől, hogy éjszaka meztelen síelők támadták meg a lépcsőházban…
Na jó, ezt a sztorit is higgye el, aki akarja, mindenesetre jót nevettem rajta. Komolyra fordítva a szót, azért vannak nekünk tényleg híres magyarjaink, felfedezők, feltalálók, akikre büszkék lehetünk! Például Puskás Tivadar, aki az első telefonközpontot készítette, a mi legnagyobb örömünkre, és az egész világ hasznára. Minden ország áldja a magyarokat, mert mihez kezdenénk ebben a hatalmas kommunikációs forradalomban telefonközpont nélkül? Köszönjük, ó, Puskás Tivadar! De huppsz… hogy mi? Mi az, hogy nem Puskás találta fell, hanem Bell? Vagy nem is Bell, hanem Dumont? Nem is Dumont, hanem Antonio Meucci? Nem is… óóó, én már semmit sem értek!
Pedig nagyon egyszerű a dolog: valójában az összes feltalálandó dolog valamilyen forradalomhoz kötődik – ipari, kommunikációs, gazdasági, bármilyen. És az újdonságok úgyszólván benne vannak a levegőben, már csak arra várnak, hogy valaki észrevegye őket. Ezért történhet az, hogy kisebb-nagyobb időcsúszással többen csapnak a fejükre, és azé a dicsőség, aki előbb ér a szabadalmi hivatalba. Így aztán minden népnek megvan a dicsősége, hogy az ő hazájának fia is egy kicsit megváltotta a világot. Eképpen mindenki boldog és büszke, a világ kerek, teljes a béke. Talán nem is kéne felkavarni ezeket az ügyeket. A városi legenda akkor szép, ha színezik. Minél többen színezik, annál mulatságosabb. És tényleg: hát mi bajunk származik abból, ha megmaradunk boldog tudatlanságban?
Akit mégis érdekel a valóság: http://www.urbanlegends.hu
|
|
 |
|
