Rémálombál
szerző: Simon Borbála
Két fajta csoportba sorolhatóak az emberek. Az egyik csoportban vannak azok, akik néznek horrorfilmeket, a másikban pedig azok, akik egyáltalán nem. Ez utóbbi csoport el sem tudja képzelni, hogy mi készteti a másik halmazba tartózó egyedeket arra, hogy rémes-véres, adrenalin fokozó filmekkel szórakoztassák magukat. Hisz a világ egyébként is rengeteg szörnyűséggel van tele.

Azok közül, akik néznek horror vagy horror jellegű (pl. a Hatodik érzék, vagy az Interjú a vámpírral) filmeket, azok között három alapvető filmnézési tulajdonságot különíthetünk el.
1) Az ijesztő képsorokat éjszaka nézi, főleg társaságban.
2) A házi vetítés után hetekig nem alszik, minden kis zajra felriad, amikor alszik rosszat álmodik.
3) Filmnézés előtt cinikus a film rettegési fokával kapcsolatban.
Ez a fajta szarkazmus elengedhetetlen kelléke egy horrorfilm fogyasztónak. A csoportba tartozók hetven százaléka így buzdítana egy a kategóriába eső film megtekintése előtt.

Az első szereplő egy csendes amerikai kisvárosban lakik és egy csendes péntek este, amíg anyu és apu a környék flancos partiján tesz pontot kapcsolatuk végére addig csak unatkozik, annak ellenére, hogy a bébiszittere vagy a „bffje” pizsamapartit tart nála. Így mindenképpen azzal szórakoztatja magát, lehetőleg sötétben, hogy egy félelmetes, gyilkosokról, darabolásról, szellemekről szóló városi legendát ad elő. Elsőként persze úgy csinál, mintha csak ugratás lenne az egész. Mivel csak poén, így a rémüldöző történetet hallgató nyugodtan ki is próbálja amint lehet azt, amibe más már egyébként belehalt. Mindenképp a halál szemébe néz az első egy-két, de később a többi szereplő is. Ki így-ki úgy persze. „Mondd ki háromszor, hogy Bloody Mary, tedd be a videót, vedd fel a telefont” – szól mindig a nyílt felszólítás, hisz különben nyuszinak tűnnél.
 
Az eső persze esik, és sötét is van. Feltétlenül egyedül megy majd ki a konyhába vagy be a fürdőszobába ilyenkor mindenki. Esetleg le a pincébe, föl a padlásra, ki az erdőbe. Mindenképp szétválnak majd a halálraítélt statiszták, ha ki akarják deríteni, honnan is jönnek a gyanús hangok, amiket hallucinációképpen hallanak. A hetedik perchez érve pedig bumm. Meg van az első áldozat. A felelőtlen ártatlan kiiktatva. Akkor snitt. Teljesen más közeg jön, egy távoli ismerős gyereke – akit gúnyolnak az iskolában, legjobb barátja egy képzeletbeli holló, amennyiben akad egyáltalán, megálmodja ennek a felelőtlen ártatlannak a halálát. A rokon véletlenül újságíró, tévés riporter, nyomozósdit kedvelő háztartásbeli. Szóval ez a valaki elkezd nyomozni, közben meghalnak itt-ott, a főhős kap maga mellé egy ellenkező nemű hitetlent. Közben gyerekdalokat idéző sejtelmes zene szól, halovány, esti fények mellett. Mindig akad egy olyan, aki tudja ki a gyilkos, de nem mondja meg. (Ez a gyerek ártatlan.) Van, aki pedig ismeri a sorozatgyilkos igaz történetét és nem fél elmesélni. (Ő a történész vagy a mesélő.)

Egy óra körül a főhős beleőrül a nyomozásba, a látomásokba. Akkor akár fel is adná, de a társa közben megtér, általában meg is hal. Szerencsés esetben együtt örülhetnek a leszámolásnak a vérengző szereplővel. Ettől megnyugszik és megtalálja magában a főhős az erőt a folytatáshoz. A vége főcím előtt még harcba keveredik a gyilkossal, akit legyőzni ugyan nem tud, csak ideiglenesen mentesíti a kisvárost a további temetések terhe alól. Nem is olyan vészes, nem? Ki hozza akkor a pattogatott kukoricát legközelebbre?