|
|
| | | | | "Változtassuk meg a világot és közben érezzük jól magunkat!" |  szerző: Kinga | |
A Politikatörténeti Intézet arra vállalkozott az idei évben, hogy 1968-at átfogóan felidézze, részletes betekintést nyújtson a korszak iránt érdeklődők számára. Az év folyamán több beszélgetést, konferenciát, kiállítást, filmklubbot rendezett, sőt szabadegyetemet szervezett a nyár elején. Ez utóbbiról és ennek kapcsán magáról '68-ról ejtenék most pár szót. Az egyetem tulajdonképpen "haladóknak" szólt, akik általánosságban már ismerik ennek a korszaknak történéseit. Ugyanakkor teljesen követhető volt olyanok számára is, kik csupán 1956-ig jutottak (vagy addig sem) gimnáziumi tanulmányaik során. Az előadások felölelték a "hosszú 68" politikai, művészeti, kulturális történéseit, filozófiai szellemiségét, jelszavait. Az előadók között hallhattuk Földes Györgyöt, az intézet vezetőjét, Konok Pétert, Vajda Zsuzsát, Balázs Esztert, Rácz Józsefet, Pleskovits András rocktörténészt csakúgy mint Göbölyösi N. Lászlót. Ahhoz, hogy megértsük ezt a korszakot, mindenképpen érdemes tudnunk, hogy a hatvannyolcas ifjúság generációja már egyáltalán nem volt érintve a világháborúk borzalmai által. Egy olyan világban nőttek fel, ahol általános volt a jólét, s szüleik mindent meg tudtak adni nekik. Szociológiailag jól mutatja ezt például az az adat, hogy a fiatalok többségének volt saját szobája. Ám nekik ez nem volt elég. Többre vágytak, másfajta szabadságra, demokratikus önrendelkezésre, egy újfajta baloldali eszme kialakítására, jogokra az egyetemeken, a szexuális tabuk ledöntésére. Az érdekes az egészben az, hogy a sok kis lokális forradalom egymástól teljesen függetlenül kezdődött el, de globálisan tulajdonképpen ugyanolyan törekvésekkel. A fő helyszínek Amerika, Franciaország, Németország, Csehszlovákia. Az eszközök, hol demokratikusak, hol egészen az utcai forrongásokig mennek át, a közvélemény teljes felháborodására, több áldozatot követelve. Az elért eredmények pedig? Tulajdonképpen az akkori ifjúságnak köszönhetjük azt, hogy a mai kor olyan amilyen. (Franciaországban ma is vannak például '68-as lázadó ifjak a politikai színpadon). Mégis pontosan mik ezek? Kezdve az emancipáció második hullámától, mely végül a nők munkavállalását tette lehetővé, amivel végérvényesen átalakultak a családbeli szerepek. Folytatva ott, hogy a kultúra fontosabb helyzetbe került, kísérletet tettek a tömeg és a minőség összeegyeztetésére (döntse el ki-ki maga, hogy mekkora sikerrel). Egészen odáig, hogy a tolerancia végleg rögzült az értékek között. Amerikában a vietnámi háború ellenesség már szorosan összeforrt evvel az eszmével. A mai fesztiválok elődei szintén itt születtek meg, az 1967-es Summer of Love-val.  Az öröm azonban nem felhőtlen. A drogok,marihuána, LSD és drasztikusabb hatású társaik, ekkor indultak ugyanis hódító körútjukra. Eleinte, mint valamiféle csodaszerek, melyek felszabadítják az elmét és spirituális megvilágosodást hoznak, azonfelül hatásos gyógyszerek lehetnek az orvostudományban. Leíró könyvek születtek róluk, mint valamiféle újkori Bibliák. Aztán szépen lassan előjöttek a mellékhatások...
Zárásként álljon itt egy-két idézet/graffiti, mely hű képet ad a korról: "Mindig az öregek küldenek harcba és a fiatalok halnak meg." "A fiatalok jódolgukban nem tudják, hogy mit csináljanak." "Kinek kell az a világ, ami az éhenhalás alternatívájaként az unalomba fulladást kínálja fel?" "Megvalósítom az álmaimat, mert hiszek az álmaim valóságában." "Légy realista, követeld a lehetetlent!" "Egy dal nem biztos, hogy szíthat lázadást. Egy koncert már annál inkább." "There is no revolution without general evolution." (Nincs forradalom általános fejlődés nélkül.) "A spirituális változás az egész világot át fogja alakítani." Sex, Drugs, Rock n' Roll PLUR: Peace Love Unity Respect
|
|
 |
| | | | | Etalon a magyar filmművészetben | | szerző: Plecskó Edina |
A nemzetközileg is elismert Kossuth-díjas, kiváló filmrendezőnk, Jancsó Miklós számára a hatvanas évek jelentős időszak volt. Az ekkor készült filmjei - A Szegénylegények, a Csillagosok, katonák, a Csend és kiáltás, vagy az Oldás és kötés - az úgynevezett "magyar iskola" reprezentatív darabjai lettek. A 20. század kulturális értelemben vett egyik legmozgalmasabb esztendeje -1968- pedig ez évtizeden belül is kitűnt számára.
 A párizsi lázadások és a prágai tavasz esztendejében járunk, amikor Jancsó megítélése a magyar kultúrpolitikában megváltozott: ekkor tudta magát kitörölni a rossz szemmel nézett filmművészek listájáról. S hogy filmjein keresztül mit közvetített az embereknek, abban természetesen a magyar politikai életnek is szerepe volt. Ekkoriban Kádár két lehetőség közül választhatott: vagy kiáll a cseh forradalom mellett, és így kivívja Moszkva haragját, vagy csatlakozik a reformleverő hadhoz. Mint ismeretes, Kádár ez utóbbit választotta, amely történések az akkoriban készült filmekre is befolyással voltak.
Az 1968-ban készült Fényes szelek című nagyjátékfilm az akkori hangulat erőteljes hordozójává vált, a szereplők jelmondatokká érlelődött szavai - "Hej a mi lobogónkat fényes szelek fújják"- a mai napig szimbolikus érvénnyel képezik le a korabeli állapotokat. A film sok motívuma és mozgásrendszere is francia gyökerekből táplálkozik, hiszen az akkori lázadásoknak Jancsó személyes résztvevője volt. A hatvanas években hazánkban erős Párizs-centrikus kultúra uralkodott, s többek között Jancsó is elnyert egy ösztöndíjat, amellyel három hónapot a francia fővárosban tölthetett. A diáklázadások idején végig külhonban volt, Párizsban vörös ingben járta végig a tüntetéseket, miután új emberként tért haza. A benne akkor feltörő érzelmek köszönnek vissza az 1948-ban játszódó filmben, ahol a forrongó magyar fiatalok a NÉKOSZ mozgalom keretében szálltak szembe az egyházzal. Jancsó, a hatalmi erőszak és az emberi alávetettség viszonyát kívánta megmutatni a "fényes szellők" korszakában, figyelmeztetve a személytelenségbe és hatalmi erőszakba torkolló forradalom veszélyeire.
Szintén 1968-ban forgott a Csend és kiáltás című film, amely cselekménye korának az 1919-es évet jelöli ki. E műben, egy volt vörös katona rejtegetése nyomán él rettegésben a környék, hitelesen bemutatva az embereken úrrá levő megalázottság és félelem érzéseit. Jancsó kitűnő rendezése tetten érhető abban, hogy általa ráeszmélhetünk a megjelenített korok viszonyának igazi minőségére, amellyel a közönség megbecsülését is méltán vívta ki.
|
|
 |
| | | | | Hair – az eredeti és örök időutazás | | szerző: Tóth Tamara |
Szabad szerelem, lázadás, LSD, hosszú haj, farmer, saru, a háború értelmetlensége, másképpen szólva make love, not war. Mindezek csak külső és felszíni jegyei a hippi korszaknak, ahol a mélyben valódi vallási – kulturális eszmék húzódtak meg, és hozták létre a 60-as 70-es évek egyedi szubkultúráját. Minden a vietnámi háború és az azt lehetővé tevő politikai rendszer elleni tiltakozással kezdődött, de szélesen értelmezve a fogyasztói társadalom elidegenítő hatása elleni lázadás is benne van. A korszak legendás eseménye – ami azóta jelképéve is vált – az 1969-es Woodstock-i fesztivál volt.
 A hippi életmód minden szeletét bemutatja a Hair című musical, ami eredetileg Broadway-produkció volt, a korszak sűrűjéből, 1968-ból. Több, mint 10 évvel később, 1979-ben Milos Forman átírta a történetet és a forgatókönyvet a film nyelvére, ezzel megszületett az alkotás, ami világszerte ismert és imádott, és a 21. század embere is képes azonosulni a művel. Sokszor felmerül a kérdés, hogy miért egy zsidó származású cseh rendező munkája dolgozza fel a tipikus amerikai sztorit? Nos, a vélemények sokfélék, de az biztos, hogy – az eredeti nevén – Jan Tomáš Formannak bőven kijutott az élet nehézségeiből, ami miatt a hippi mozgalomhoz kötődhetett. Fiatal korában elvesztette szüleit, akik Auschwitzban haltak meg.  A fiatalember Prágában tanult rendezést, majd 1968-ban emigrált az Egyesült Államokba. A Hair sikerének titka sok mindenben rejlik. Sokak szerint az a kulcspont, hogy a korszakot olyan eredetien sikerült megfognia és becsomagolnia a rendezőnek, hogy az időtálló maradt. Korokon átívelve ma is van értelme annak, hogy szembeszálljunk a hétköznapok ürességével, a társadalom ránk kényszerített elemeivel, és megpróbáljunk szabadon, saját normáink szerint élni.
A film hatalmas vihart kavart, pedig akkor már régen vége volt a háborúnak, és számos más alkotás is megjelent, ami az amerikai nép szégyenletes korszakának állított mementót. Valószínűleg ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nép fel tudja fogni, hogy Vietnám mekkora bűn volt, és sosem szabad megismétlődnie. A filmmusical mesterien van felépítve, amivel a rendező iskolapéldát teremtett. Jó érzékkel adagolta a két oldal – a polgári és a szabad – jellemzőit, lendülete minden jelenetben magával sodor. A koncepció úgy épül fel, hogy a számok önmagukban is rengeteg tartalmat és gondolatot hordoznak, önállóan is megállják a helyüket, egytől egyik külön drámaiságot képviselnek. Van olyan kritikus, aki a műfajt passiójátékként  határozza meg, és az egyes jeleneteket állomásoknak fogja fel, ahol kedvünkre elidőzhetünk, mintha csak egy állóképpel, vagy festménnyel lenne dolgunk. Rejlik ebben igazság, hiszen minden szám egy-egy történet, sztori a 16 éves szűz (?) Donnáról, akkor a folyamatos tabudöntögetés, a bőrszín és a másság, a droghasználat témakörei. A dramaturgia is tökéletesen felépített, letisztult, Berger és Claude ellentéte magáért beszél, két világ néz farkasszemet egymással. Milos Forman olyan művet hozott létre, ami generációs szakadékokon ível át, minden korosztály számára tanulságos és felejthetetlen élményt ad.
|
|
 |
| | | | | Mozipatkányok ala 1968 | | szerző: Kinga | |
A filmművészet végeláthatatlan 1968-hoz fűződő listájából szemezgettünk egy kicsit, a látókör szélesítésébe vetett örök hitünk mián. A lista természetesen nem teljes, bőven lenne még mit említeni ebből a termékeny témából.  Bernardo Bertolucci: Álmodozók (2004). Válogatásunk legfrissebb filmje, melyben a nagy Godard-követő ironikus fordulattal felülbírálja ifjúsága és generációja baloldali lelkesedését. Az 1968-as események között játszódó alkotás plasztikus képet ad az akkori Párizsról, archív képkockákat is segítségül hívva. Egyszerre bontakozik ki előttünk a diáklázadás és a főszereplők szexuális felszabadulása. Egy testvérpár és egy amerikai fiú furcsa kapcsolata, mely kissé emlékeztethet minket a Szerb Antal Utas és Holdvilágában megjelenő figurákra. Bertolucci nosztalgikus visszatekintése során az öncélú lázadozás helyett a pacifizmus mellett voksol.
Kardos Ferenc: Petőfi 73 (1972). Dokumentarista fikció, melyben hatszáz pápai és budapesti, farmernadrágos-hosszúhajú diák képzeli el és éli újra Petőfi életét - ahogy a főcím felirata is tudatja. A mű egy merész kísérlet, folyamatosan ugrál a színészek civil és filmbeli alakja közt, egyszerre werkfilm és maga a kész alkotás. Új kontextusba helyezi Petőfi sorait: "Európa csendes, újra csendes, / Elzúgtak forradalmai". Egyszerre emlékezik meg 1968-ról és a költő születésének százötvenedik évfordulójáról. Michelangelo Antonioni: Zabriskie Point (1970). A mű címe egy létező földrajzi hely nevét viseli, mely a Death Valley Nemzeti Parkban rejtőzik, egészen pontosan egy szikláról van szó a hatalmas amerikai sivatagok egyikében. Ezen a helyszínen bontakozik ki a film történetének váratlan találkozása, a gyilkosnak hitt pilóta és a főnökéhez tartó autóvezető nő között. A jelenet igazán érdekes, a korra jellemzően látomásos szürreális valóságba kevert képzelgés. Magyar Dezső: Agitátorok (1969). Tanácsköztársaság az "ideológiai  csoport" tevékenységének szemszögéből. Az 1919-es események 50. évfordulójának alkalmából kiírt főiskolai pályázat nyertes műve. Két forradalom összekapcsolása (1919-1968), s evvel a baloldaliság - nyugathoz hasonló - reneszánszának/kontinuitásának keresése. Betiltva. Pedig kiváló határkőként jelezte a magyar film új lehetséges irányvonalát, ám így csupán egy szűk szakmai réteg láthatta. Kovács András: Falak (1968). Kritika a szocializmusról, egyúttal mozgóképes archívum a korról. -Hogyan lehet minden rendszert kiszolgálni?- Kapja meg a kérdést Benkő párizsi látogatása alatt, ugyanis ő '56 előtt akár '68-ban vezető pozíciót töltött be. Majd jön a magyarázat, hogy bizony ez ugyanaz a rendszer. Ám útja nem csak ezért érdekes. Hazatérvén másként tekint Ambrusra is, a felfüggesztett mérnökre, aki nyíltan tájékoztatott egy vevőt az exportra szánt árú konstrukciós hibájáról. Párizsi beszélgetései után nyíltan kiáll beosztottja mellett a főigazgatóval szemben, melyről hasztalan próbálja lebeszélni tapasztalt főnöke. Az alkotás kérdésfelvetései, és a "káderfigura" (jelen esetben Gábor Miklós) mellékszereplőből hőssé avatása miatt szintén újdonság. Ugyanakkor a korszak filmjeivel ellentétben hosszas szóvirágokban kapjuk meg a mű üzenetét. Andy Warhol -Paul Morrissey: Magányos cowboyok (1968).  A film, mely "örökre eltemette a westernt". Ha erről a korszakról beszélünk vétek lenne kihagyni Andy Warhol-t. Ám nehéz elhinni, hogy a Magányos cowboyok akárkinek is a kedvencévé avanzsált, pedig van ilyen is. A rendezők eltökélt szándéka (?), hogy halálra untassanak minket. A művészi ars poeticával megindokolt és a vágással a végletekig fokozott vontatottság egyenesen megőrjíti a nézőt. Erre tesz rá egy lapáttal a sok időbeli és térbeli ugrás, a posztmodern dekonstrukció elméletnek hódolva. A mű célja egyébként a Rómeo és Júlia ironikus utalásokkal való megidézése egy westernfilmben. Két férfi szerelmének átfogalmazva a történetet.
Említhettük volna még: Glauber Rocha: A Föld transzban (1967) Jean Luc Godard: A kínai lány (1967) Jean Luc Godard: Week-end (1968) Lindsay Anderson: Ha... (1968) Jean Luc Godard: One plus one Szinpátia az ördöggel (1968) Pier Paolo Pasolini: Teoréma (1968) Dennis Hopper: Easy Rider (1969) Lizzani-Bertolucci-Pasolini-Godard-Bellochio: Szerelem és düh (1969) Dusan Makavejev: W. R. az organizmus misztériuma (1971) Elio Petri: A munkásosztály a paradicsomba megy (1971) Terayama Shuji: Dobjátok el könyveiteket és ... (1971) Alain Tanner: Jónás, aki 2000-ben lesz 25 éves (1975) Jacek Bromski: 1968. Boldog Új Évet!(1992) Marco Bellocchio: Buongiorno, Notte! (2003)
|
|
 |
| | | | | Pop, beat, rock, satöbbi | | szerző: Baranyi Ágnes |
A '60-as évek forrongó ifjúságágának nélkülözhetetlen tápláléka volt a zene, kulturális tevékenységeik oroszlánrészét a pop, rock és beat lemezek ronggyá hallgatása töltötte ki, és amennyire tehették előszeretettel látogatták azt a hol több, hol kevesebb intézményt, amely egy-egy koncert keretében teret adott a kollektív szórakozásnak. Az eheti klipcsokrot az 1968-as évre fogjuk felfűzni.
Nem is illene mással indítani, mint azzal a négy gombafejű fazonnal, akik a beat korszak és a hatvanas évek jelképeként, sőt szinte szinonimájaként vonultak be a zenetörténetbe, ez a formáció pedig nem más, mint a Beatles. A brit csapat 1968-ra már nyolc stúdióalbumot tudhatott maga mögött, és ugyanez év novemberében kiadta a kilencediket is The Beatles(White Album) címmel. A következő dal mégsem a duplakorongról szól, mivel nem került föl rá, mégis talán a '68-as év egyik legemlékezetesebb szerzeménye. Ez pedig a Hey Jude!
Az 1970-ben tisztázatlan körülmények között elhunyt Jimi Hendrixet (James Marshall Hendrix) nem csak kivételes tehetségként, hanem a mai napig a valaha élt legjobb rockgitárosként tartják számon. A rock-ikon zenekarával, a The Jimi Hendrix Experience-el összesen szűk három évig élvezhette a világhírnevet, mielőtt a 27-esek klubjának tagjává vált, nem sokkal a Stones gitárosa, Brian Johnson után, és a The Doors énekese, Jim Morrison előtt. Az 1968-ban kiadott harmadik stúdióalbum, az Electric Ladyland egyik leghíresebb gyöngyszeme, az All Along the Watchtower, ami egy Bob Dylan szám remek feldolgozása.
A következő klasszikus, a már említett The Doors, akik 1965-ben alakultak, és '71-ben kellett megválniuk frontemberüktől, Jim Morrison-tól. A szintén 27 esztendős énekessel a drogok és egy kád víz szerencsétlen találkozása végzett. '68-as lemezük, a Waiting for the Sun, harmadik albumuk a sorban, melynek Hello, I Love You című dala gyorsan meghódította a közönséget és a toplistákat. A klipet elnézve, ki gondolná, hogy a '60-as években bárkinek is lázadozni lett volna kedve...
Bár a külföldi előadók sorát még nagyon sokáig folytathatnánk, olyan feledhetetlen nevekkel, mint a Deep Purple, a Pink Floyd, Janis Joplin, vagy a Shadows, mégis inkább engedjünk némi teret a hazai nagyoknak (persze mindezt a teljesség igénye nélkül), hiszen a nyugat zenéje hozzánk is beszivárgott, és jó néhány magyar zenekart inspirált. Az Illés-zenekar számára a "Tilt.Tűr.Támogat." politikájának második kategóriája adott némi szabadságot a létezéshez, ami talán még nagyobb népszerűséget hozott a magyar beatzenészeknek (legalábbis az utókor szemében), mintha semmilyen korlátot nem húztak volna köréjük. '68-as lemez híján a következő évben kiadott, Nehéz az út című albumról választottam egy sokat hallott klasszikust. Íme!
Az Omegát már csak azért sem lehetne kihagyni a felsorolásból, mert az 1968-as évben elsőként jelent meg önálló albuma Magyarországon, Trombitás Frédi és a rettenetes emberek címmel. Személyes kedvencem a Léna, azonban már egy tíz ével későbbi korong, a Csillagok útján sikerszerzeménye, ez jön most! Mea Culpa!
|
|
 |
| | | | | Táncdalfesztivál vs. Megasztár avagy mi változott? | | szerző: Baranyai Richárd |
Harangozó Teri, Zorán, Mary Zsuzsi, Omega... Mi is bennük a közös? Jaaa, a Táncdalfesztivál! Az 1968-as.
Bizony, az már 40 éve volt, és alig emlékeznek rá (nekem mondjuk amúgy is nehéz lenne, tekintve koromat...)
Nkuya Sonia, Nguyen Thanh Hien, Fekete Dávid, Király Viktor... És bennük? Megvan! Megasztár, napjainkban.
Rájuk vajon fognak emlékezni? Emlékszünk még azokra akik az előző Megasztárokban szerepeltek? Legjobb esetben is csak az első három helyezettre, ők fenn maradtak a pop-élet hullámain, a többiek szépen lassan elkezdtek süllyedni. Ha azonban megnézzük azokat, akik a Táncdalfesztiválon csak elindultak, és még a döntőbe sem jutottak be, bőven találunk olyat, akiről a mai napig tudjuk kicsoda. Mint például Máté Péter, Karda Beáta.
 Nem tudom ez jól van-e így. Az biztos, hogy sok minden változott. Most az a lényeg, hogy pénz legyen belőle, akkoriban az volt, hogy szórakoztassák a népet (persze megfelelő pénzért, de nem hiszem, hogy az volt az elsődleges). De azt se felejtsük el, hogy az egy másik rendszer volt, más érték-skálával.
Böngészve a Táncdalfesztiválok szereplőinek névsorát feltűnik az is, hogy egy-egy induló több évben is próbálkozhatott, ami persze helyén is van, elvégre nem tehetségkutatóról beszélünk, és nem azt kellett végigizgulni, hogy vajon a tehetséges kezdő néhány hét alatt megtanulja-e kiénekelni amit kellene neki, hanem már „majdnem kész” esetleg „kész” előadók produkcióit. Sokat változott a hozzáállás, most az a fontos, hogy lássuk a folyamatot, ahogy valaki elszenvedi magát a színpadig, és kevésbé fontos, hogy meddig van rajta, régebben a végeredményt látták, de azt tovább szerették volna élvezni.
Vajon ezzel a változással minek a fogyasztóivá váltunk? A kultúrának, vagy a kultúra alkotóinak fogyasztóivá? A benne szereplők meddig bírják majd azt, hogy az életük, a tetteik legalább annyira fontosak, mint az, hogy itt nyújtanak a deszkákon? És vajon valóban bírniuk kell?
Ha megnézzük a Megasztár eldöntősöket, találunk közöttük olyat, aki még a 18. évét sem élte meg, tényleg ki kell őket tennünk annak, hogy szétcincálják az életüket? És ki érte a felelős, hogy ez ne történjen? A szülők? A média?
Nem tudom, hogy ezek a kérdések aktuálisak lettek volna 40 éve, vagy nem, de ismerve azt a rendszert, ha fölmerültek is, nem közölhették őket. Ma meg már ki emlékszik?
Nem tudom továbbá a válaszokat sem, de remélem ez nem veszi el a kedvet senkitől, hogy nézze a manapság futó táncos, dalos műsorokat, vagy rákeressen a Youtube-on a Táncdalfesztivál részleteire. Élvezetes összehasonlításban lesz része, amelyet nem írhatok le, meg kell nézni...
|
|
 |
|
