Mikor ragadtunk ennyire bele a Moszkva térbe? „Tegnap elég unalmasnak indult a nap. A szokásos eső para, meg érettségire készülés, meg persze agyfaszkapás a góréktól („amikor én nyomtam az érettségit, még egész más volt minden”, ki nem szarja le).”

Merthogy kurvára benne vagyunk. A szarban benne a velejéig. Attól függetlenül, hogy igazából még nincs nevünk és hogy még a tűz közelében éppen hogy sehogy sem, de akkor is benne. Hisz szakadt farmerben és pulcsiban (ejj, azok a hűvösebb nyári napok) huszonévesen (pontosan huszonhat évesen) délután négyre arra szedve össze magunkat, hogy bebiciklizzünk a városba cigiért, energiaitalért, fröccsért és megnézzük, hogy mikorra vagyunk beosztva melóra (két nap, nem sok pénz, valahogy csak lesz mégis), az valami luxus. Úgynevezett szabadság. Egyrészről persze igen, másrészről nem. Méghozzá azért nem, mert nem lépünk semerre sem emiatt ebből a szarból. Ugyanazok az arcok, ugyanaz a depresszió, mint régen. Mint ahogy a Balaton énekesének gitározásában is ez a szar van, a Zene világnapján a Gödörben, aki fellépése előtt még kicsit üvöltözik kísérőivel, közben pedig valami kétakkordos őrület szart játszik. Nirvana. A pultnál az esztéta/költő/tanár, akinek a nevére nem emlékszünk (utána lehetne nézni, de minek), és aki egy hete még a rádióban arról nyavalygott, hogy mennyire nincs művészet, mennyire nincs ma semmi a közönség részéről. Aztán persze mindenki más is sír, hogy nincs pénz, nincs lehetőség, avagy abból a hatvanezerből is csak a számlákra futja, ahelyett, hogy a Balaton lenne, vagy Szentendrén csónakázás, mint régen. Én is ugyanígy persze, csak nekem a régen mást jelent. Elnyűtt vidéki szagokat. Pállott kisszobát, ragadó testet és a fülledt padlást, délutáni vajas kifliket. Pölöskét. Máskor meg, ahogy most is, nevetgélnek este a szórakozóhelyeken a pultot támasztva. Szóval nem köti őket a szürke eminenciás élet. Az olyasfajta, mint azoké, akiknek árulják a lelküket egyébként. Akik saját elfeledett álmaikat váltják számukra a pénzzel meg. Itt már demagóg. Pont. Ebben a szarban vagyunk tehát benne mi is.

Vágyom el. Érzem a külvárosi tereket, a tenger és a fish&chips szagát. A zsivaj nekem sirályok csókolódzása. Giccses frászkarika. A csend az egyedüllét mámora. Nem vagyok az apám, hiába akarom. „Ez nem az.” – hagyta meg üzenetként a túloldalról. Talán igaza van. Sosincs beteljesülése az örök vágynak, hogy ezt, ami nem az, megoszthassuk mással. I don’t care that people say that I’m nothing – jár napok óta a fejemben az elképzelt sor. Helyesen azonban:Whatever People Say I Am That’s what I’m not. Elfelejtettem mindent, mit megtanultam. Ilyenkor főleg, mikor hetente ragadnak el mindenféle befolyások, azért hogy valami legyen, talán. De. Viszont. Mégsem.

És persze miért? Mert ezt a közeget ismerjük. Ezt a szart. Ugyanazokat a depressziós arcokat.

Valami ilyesmiBoros Lajos Sakálok című regénye is, ami 1983-ban jelent meg az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában. Emiatt is lehet, hogy az utolsó tíz oldalán csak egymással levelezni vágyó bélyeg- és posztergyűjtő fiatalok elérhetőségei olvashatóak. Levelezési címmel, persze, ó, boldog nyolcvanasévek. A „regényt” is meg-megszakítják az akkor népszerű együtteseknek (Edda, Karthago, LGT, P.mobil) írt valósnak vélhető levelek.

Az olvasó a Sakálok nevű zenekar szólógitárosán (Süni, aki megőrül) keresztül ismerheti meg a zenekar befutásának történetét, a kor média és hatalmi munkájának szociológiáját, a tűrt és tiltott együttesek életét. A könyv egyébként rossz. Még akkor is, ha egy ifjúsági regénytől nem várunk többet, mint hogy szórakoztató legyen a hideg nyári napokon, a Balaton parton. A karakterek nincsenek jól kidolgozva, azonosulni sem tud az olvasó senkivel. A történet pedig annyira cikázik, hogy nem mindig lehet tudni ki-kivel és milyen viszonyban és miért van? Egy ponton az Egy nehéz nap éjszakájára kezd el hajazni a mű, rettentő sikertelenül.

Ja, egyébként igen, arról a Boros Lajosról van szó, aki Bochkor Gábor nevű haverjával úgy beette magát a gépezetbe. Azt valószínűleg kevesen tudják, hogy 1985 és 1990 között a Hungaroton popzenei főszerkesztője volt, a hetvenes években pedig első helyezett lett a Ki mit tud? -on, mint gitáros-énekes.

Na de hogy miért ezt szavaztuk meg mégis fesztivál könyvnek? Jobb ötlet hiányában, nagyon áthallásos mód azért, mert a fesztivál nagyrészt a rajongott zenekarokról, a szabadtéri koncertek közvetlenségét adó találkozásokról és arról a megragadhatatlan életérzésről szól, hogy csak egy cigi, egy fröccs, egy éjszaka és máris nem abban a megszokott szarban vagyunk, hanem egy hájpolt érzésben, miszerint akár egy hét Sopronban vagy a Balaton parton vagy a fővárosban és máris szabadság van.

Olvasásra nem ajánlott. Max. tizenkét éves korig. 3/10.