10 éves lehettem, amikor egy unalmas vidéki nyaralás során a rokonok polcán Agatha Christie regényeket fedeztem fel. Könyvéhségem akkoriban nem válogatott, és azonnal olvasni kezdtem a Gyöngyöző ciánt. A regény tartalmánál akkor még nagyobb élményt nyújtott a szép színes, keménykötésű borító, de a kezdeti csalódás nem vette el a kedvemet, hogy újra és újra visszatérjek egy másik történethez. Olvasás közben engem is az a nem egyszerű feladat motivál, hogy kitaláljam, ki is a gyilkos.

A regények méltatása előtt mindenképpen illik néhány szót szólni az írónő életútjáról, hiszen annak számos mozzanata vált később ihletforrássá. Agatha Mary Clarissa Miller 1890-ben született egy angol tengerparti városban, később pedig Dél-Franciaországban élt családjával. A kislány legnagyobb vágya az volt, hogy operaénekes legyen, és a zene szeretete egész életében elkísérte. Agatha 1912-ben ment férjhez Archibald Christie-hez, és az első világháború idején ápolónőként, majd egy gyógyszerlaborban dolgozott. Itt kezdte el foglalkoztatni egy regény ötlete, amiben a gyilkosság eszköze a mérgezés. Körvonalazódik már Hercule Poirot karaktere is, a háború viszontagságai elől Angliába keveredett zseniális belga nyomozóé. A kezdet a krimikirálynő életében sem volt könnyű, regényeit a kiadók sorra visszadobták, majd nevetségesen alacsony összegért kötöttek vele szerződést. A híressé váláshoz egy visszás ügy is hozzájárult. 1926-ban az írónő ugyanis 11 napra nyomtalanul eltűnt. Volt, aki bűntényre gyanakodott, mások megrendezettnek vélték az esetet, utólag azonban kiderült, hogy Agatha Christie trauma és depresszió hatására olyan állapotba került, hogy napokig nem tudott magáról, és a napilapokban nem ismerte fel a saját eltűnéséről szóló cikkeket.

A világhírt 1926-ban az Ackroyd-gyilkosság című krimi hozta meg az írónő számára, amit a megjelenéskor szinte azonnal több nyelvre lefordítottak. A történet megoldása igazán újszerű és szokatlan, ami egyedivé teszi a krimi irodalom tárházában, és jelentősen befolyásolta a műfajt. Nem sokkal a siker kirobbanása után Agatha Christie elvált, majd 40 éves korában ment hozzá második férjéhez, a régész Max Mallowanhez. Az írónő gyakran elkísérte párját az ásatásokra, ahol újabb ötleteket gyűjtött munkáihoz, például a Halál a Níluson vagy a Gyilkosság Mezopotámiában című regényekhez.

A leghíresebb műveket számtalan formában feldolgozták, és az utóéletük töretlen. Ide tartozik a Tíz kicsi néger, a Gyilkosság az Orient-expresszen, a Holttest a könyvtárszobában, az Öt kismalac, a Paddington 16.50, A Bertram szálló, és még folytathatnánk a felsorolást. Agatha Christie sikerének titkát már sok kutatócsoport igyekezett megfejteni, és általában egymást átfedő, kiegészítő eredményekre jutottak. Egyetértenek abban, hogy a népes olvasótábor többek között az egyszerű nyelveznek köszönhető, hétköznapi a beszéd, nincsenek bonyolult szépirodalmi megoldások. A párbeszédek pörögnek, kevés a kísérőmondat, nincs terjengősség, ezért növekszik az izgalmi szint, ami továbbolvasásra késztet, tehát a történetek „letehetetlenné” válnak. Egyes kutatók megállapították, hogy Agatha Christie olvasása közben aktív agyi tevékenységet hajtunk végre, endorfin és szerotonin termelődik, ami miatt újabb és újabb regényeket veszünk kézbe. Véleményem szerint, egy-két regényt el lehet olvasni egymás után, de utána szünetet kell tartani, mert sok lesz a hasonló felépítésű, nyelvezetű alkotásból, ahol még a főszereplők is visszatérő figurák. Akárhogy is legyen, az írónő unokaöccsének mindenképpen igaza volt, amikor azt nyilatkozta, hogy Agatha Christie egyszerűen a cselekménybonyolítás nagymestere volt.

Kattanás... Pisztoly dörrenés... Eldőlő test... Távolodó léptek zaja... Közben halkan szól a zene... Golyózápor... Kiabálás... Hullák halomban... Üvöltő rap... Vízfelszín... Kiemelkedő uszony... Véres foltok a tengerben... Két hang váltja egymást a zongorán...

Vajon mi az, amitől egy zene jó aláfestése lesz egy filmnek, egy képernyőn feltűnő gyilkosságnak?

Nem csupán a zene stílusa. Nem lehet egyértelműen meghatározni egyik vagy másik zenei stílust, mint a gyilkosságok hangjait. Kell hozzá a film hangulata is, a történet és a cselekmény ritmusa, ha a zene ezekkel összhangban van, akkor már minden rendben.

Nyirkos, ködös téli estén csengetünk be a Vígszínház melletti Baker street 221/B-be. Mikor Sherlock Holmes felől érdeklődünk, a fogadósnő egykedvűen az emelet felé biccent. Felmegyünk, de úgy tűnik elkéstünk, hiszen a detektív helyett, csak a nemrég szívott pipáját látjuk füstölögni egy mívesen kimunkált asztalon...

Valahogy így képzelném el a Sherlock Holmes pub hangulatát. Egész pontosan: így képzelném, ha nem tudnám milyen. Mikor először jártam ott, nem tűnt fel semmi, ami a világhírű detektívre emlékeztetett volna. Másodszor már alaposabb voltam, találtam is egy nagyító formájú órát, valamint egy baker street-i csendéletet az emeleten. De se Bíborvörös dolgozószoba, se Sátán kutyája, nemhogy Eltűnt menyasszony...A forralt bor viszont tagadhatatlanul elsőosztályú, és a rádióból szóló boogie woogie is kellemes, igaz az égvilágon semmi, de semmi nem emlékeztet Sherlock Holmesra és a 19. századra.

Személyzet: 7 – unott, de korrekt hölgy
Fogadtatás: 7 – nem ugrottak a nyakunkba, de nem is vártuk
Légkör: 8
Kínálat: 5- csak forralt bort ittam, itallapot pedig egyszer sem láttam
Mosdó: 3
Összbenyomás: 6- jó társasággal menjünk
Összesen: 60/36

Kész detektív szellemiség kell, hogy igazán bele tudjunk szeretni „a Sherlock-ba”. Egyrészt nem egyszerű megtalálni a helyet, főleg mióta (hozzá kell tegyem, évek óta) egy építkezés állványzata takarja a bejáratot. Aki szemfüles felfedezheti a vendégeknek kikészített játékokat a földszinti ablakban, vagy az emeleten a teljes falat betakaró festés részleteit, a plakátokat a lépcső mellett. Így van ez az itallappal is, melyet, mint visszatérő látogató, volt már alkalmam látni. Egész egyszerűen kutatni kell! Szerencsére a pincér jön magától is, bár igazán jó detektívnek kell lennünk ahhoz, hogy egyszerre 3 szónál többet csaljunk ki belőle.

Másrészt kellemesen el lehet itt időzni, van búzasör is az ínyencek kedvéért, s még akkor sem rongyolódunk le, ha esetleg több, mint egy pohárral fogyasztunk a jó beszélgetés lendületében. Nem mondom, azért a helyre ráférne egy alapos felújítás: ütött-kopott asztalok, székek. Talán ezért van oly régóta beállványozva? Rejtély...

Személyzet: 6 – kicsit akadozó a kiszolgálás
Fogadtatás:6
Légkör:8 – sejtelmes csörömpölés is volt mielőtt megkaptuk a forralt bort. =) Bár a „pipafüst” elmaradt – szerencsére
Kínálat:7 – nem minden kiskocsmában van búzasör!
Mosdó:3 – még szerencse, hogy nem lakom messze
Összbenyomás:7 -korrekt a maga kategóriájában
Összesen:60/37

Intézménykritikánk helyszínéül a fent említett pub szolgált, de hamar rájöttem, hogy Sherlock helyett inkább a 20. századi ballonkabátos, szivarozó kollégájáról elnevezett egységet kellett volna választanunk. Véleményem szerint – amit kedves szerkesztő társaim jelen esetben nem osztottak – egy jó hely arról ismerszik meg, hogy nem, vagy csak nehezen lehet helyet találni. Nos, a Sherlock Pub esetében ez nincs így, hiszen érkezésünkkor szinte visszhangzott az ürességtől. Januári fagyból dideregve érkeztünk a kocsmába, ahol az egyértelmű forralt bor mellett voksoltunk. A kihozott nedű valószínűleg csak mikrót látott, de nagyobb a baj az volt vele, hogy nem lehetett elég gyorsan meginni ahhoz, hogy ne hűljön ki teljesen.

A földszinten hideg van és kicsi a hely, fent alacsony a belmagasság, és nyomasztó a túl sötét dekoráció. Hangulatfokozásként lehet társasozni, de jobban örültem volna, ha a ragacsos asztalt inkább letörlik.

Személyzet: 5 – egy személyből állt, de még az is sok volt
Fogadtatás: 5 – vége a nyugis estének, dolgozni kell
Légkör: 6 – hiányzott
Kínálat: 5 – sehol semmi infó
Mosdó: 3 – kicsi és csúf szegény
Összbenyomás: 6 – remélem, egyszer kihasználják a lehetőségeket
Összesen: 60/29

A jelen írásban górcső alá vett pubot inspirálandó, Sir Arthur Conan Doyle nyomozójának alakja szolgált alapul a helyiség kialakításánál. A detektívregényeket kedvelők számára igazi csemege lehet(ne) a Sherlockba való betérés, de maradjunk inkább a feltételes módnál. Mert a szórakozóhely neve alapján sokkal többre is hivatott lehetne – ezzel ellentétben nem teljesíti az autentikusság kitételét sem. A falakon lévő illusztrációk emlékeztetnek ugyan Holmes-ra és kis londoni hangulatot kölcsönöznek, ám ezen felül nem jegyezhetünk fel több jó pontot. Miként a hely – az általam elvárttól messze alulteljesítő – zenei világának meglepően modern(!) és vegyes volta mellett, az egyéb berendezések sem bizonyulnak a leghitelesebb választásnak. Annyi bizonyos, kész detektívnek kell lennünk az eléggé halvány megvilágítású helyen, hogy a homályban tájékozódjunk. Viszont ha egyszerű nyugodt beszélgetésre, vagy jó forralt borozásra vágyik az ember, a délutánok kitűnő alkalmat nyújtanak a Sherlockban ennek megvalósítására, ahol az egyszemélyes felszolgáló-egység kisebb várakozás után teljesíti rendelésünket.

Személyzet: 5 – a pincérnő szemében közöny, kiábrándultság
Fogadtatás: 6 – semmi felhajtás
Légkör: 6 – meglepően nyugodt
Kínálat: 5 – nem túl gazdag, bár ez betudható a hiányos tájékoztatásnak is
Mosdó: 3 – használata talán visszavet minket a túlzott mértékű italfogyasztástól
Összbenyomás: 5 – jobb alapötlet, mint kivitelezés
Összesen: 60/30