Sosem értettem a féltékenyeket, olyan hiábavaló ez az érzés. Hiszen ha nincsen ok megmérgezi a kapcsolatot, ha pedig van alapja, akkor ott már más problémák is voltak/vannak, amit nem lehet egyszerűen féltékenységi jelenetekkel megoldani.
Ilyen jelenetekkel igazából semmit nem lehet megoldani. Legfeljebb érzelmi zsarolásra alkalmas, de annak újfent semmi értelme. Persze nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez az érzés, nem más tulajdonképpen, mint önbizalomhiány. Jobban mondva erre vezethető vissza, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a kapcsolat viszonylatában kell kezelni a helyzetet, hanem az egyén szintjén is. De nem bocsátkozom további pszichológiai elemzésbe, nézzük inkább meg egy-két dalon keresztül, milyen típusú féltékenységek vannak ritmusba szedve.
Ím az alaptípus, férfi a nőre, nő a férfire, mert van ott valahol egy harmadik esetlegesen csábító szerepben. Máskor a múlt árnyéka sejtelmesen vetül a jelenre s túl sok(k) az "exkapcsolat", melyek fölött lehetetlen túllépni. Ilyen rejtélyes zavaró tényező John Lennon és Yoko Ono életében volt egy pár, bár inkább Lennon paranoiájának köszönhetően. A zene eredetileg más szöveggel volt megálmodva, csak később kapta új ruháját, nyilvános bocsánatkérés és magyarázatféleképpen a kedvesnek a "féltékeny sráctól".
Mire lehetünk még féltékenyek? A kedvesünk elfoglaltságaira, melyek elveszik az időt attól, hogy együtt lehessünk... Tárgy(ak)ra, amiket jobban dédelget, amikhez nem enged hozzáférést, vagy esetleg egy új barátra/barátnőre, mint az a The Divinyls: I'm Jealous számában is megjelenik. Az új, a "nem hozzád való" szerelmes, akit isten őrizzen attól, hogy meglássa a régi barátnő, s akit teljesen érthetetlen mód újított be A férfi, hiszen a régi kedvestől megkapott mindent - legalábbis szerinte.
Aztán itt van egy számomra kissé nehezen megfejthető darab a: Jealous minds, they think alike. De lehet csak azért ködös számomra, mert nem vagyok egy féltékeny elme. A "szerző" a You Me at six (vagy ymas vagy ym@6 vagy fellelhető még sok-sok formában nevük), a 2005-ben formálódott Weybridge, Surrey-beli angol pop punk csapat.
Majd egy elfogult hab a tortán, a féltékenység új színezete, irígység a szépségre, erőre, észre, gazdagságra, bátorságra és még megannyi másra, mindez vagdalva, ölve, marcangolva, megfőzve, aztán szépen Edd meg amit főztél magadnak, "de nyald ki a tányért utánam"! Előadóként pedig a szimbólumok földbetipróját, a klipjeiről méltán híres, erős gyomrúaknak való Rammsteint tisztelhetjük. Sehnsucht album, 1998.
Ezekkel a dalokkal fülünkben eltöprenghetünk azon mi a jobb: féltékenynek lenni ok nélkül egy mindennél hűségesebb párral; vagy teljesen gyanútlanul élni egy olyan valakivel, ki lépten-nyomon megcsalja kedvesét. Az olvasóra hagyom a választást!
Harc életre-halálra – Böhm Aranka és Karinthy Frigyes házassága
szerző: Jakab Judit
„Férfi és nő – hogy érthetnék meg egymást? hisz mind a kettő mást akar– a férfi nőt, a nő férfit.” Talán Karinthy szállóigévé vált szavai adnak magyarázatot arra, miért volt annyira viharos az író házassága második feleségével, a kor femme fatale-jával, Böhm Arankával.
Aranka az 1920-as évek végén egy ródli baleset következtében szobafogságra volt ítélve. Hogy ne unatkozzon, barátnőivel kitalált egy kis tréfát. Telefonflörttel szórakoztatták magukat, méghozzá az Újságíró Kört tárcsázták, hogy egy írót „cserkészhessenek be”. Szép Ernőt hívták a telefonhoz, de ő nem volt a klubban, így választásuk Karinthyra esett. Így vette kezdetét Karinthy Frigyes és Böhm Aranka viharos szerelme, majd házassága. A hirtelen támadt és viharos szerelemből a házasságkötés után csak a viharok maradtakFolytonos háborújuk általában a nyilvánosság előtt zajlott, így mindenkinek tudomása volt magánéletük titkairól.
Mind a kortársakat, mind az utókort élénken foglalkoztatja ez a házasság. Számos író és írófeleség visszaemlékezéseiben olvashatunk róla. A kortársak visszaemlékezéseiből tudható, hogy állandóan gyötörték, marták egymást, főleg Aranka Frigyest. Mindennaposak voltak a veszekedések, verekedések és könnyes kibékülések. A család jó barátja, Kosztolányi Dezsőné Karinthy Frigyesről írt könyvében párduchoz hasonlítja a feleséget, aki karmaival tép, mancsával csap, fogával szaggat, „aki senkit sem tisztel. Orvul beledöf bárkibe, de szemtől-szembe is.” Karinthynak nem kevés oka volt a féltékenysége, mivel Aranka számtalanszor megcsalta. Hírbe hozták Zukmann Béla hegedűművésszel, Tihanyi Lajos festőművésszel, Grätzner József rejtvénykirállyal, hogy csak a legismertebbeket említsük. Előszeretettel válogatott nemcsak az idősebb, már befutott szerzők közül, hanem a fiatalabbak, a kezdők közül is. Ilyen volt például Déry Tibor, aki Ítélet nincs című kötetében emlékezik vissza a nyilvános, a nő által kiprovokált viszonyra, amely csak évekkel később ért véget. Állítólag, mikor megkérdezték Arankát, miért kéri számon Fricina vélt félrelépéseit, amikor ő maga sem hűséges, ezt válaszolta: „Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm."
Az asszony magáról azt gondolta: ő egy olyan nő, akit a férfiaknak kutya kötelessége kiszolgálni és eltartani. Neki ezért semmit sem kell tennie, csak léteznie, mint egy szép, ám haszontalan illatozó orchideának. Karinthy állítólag a következő kis mesét találta ki házassága jellemzésére: „Ha meghal, és fölkerül az égbe, Jézus majd nagy tisztelettel átadja neki a helyét az Úr jobbján, azt mondván: – Ez az ember még nálam is többet szenvedett, ez a Böhm Aranka férje volt.”
Egyszer egy kritikus megkérdezte Karinthyt, mi köti Arankához? „A kíváncsiság” – mondta az író. – „Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja fegyverét, de az csütörtököt mond. És a vadász utána ugrik egy késsel a kezében. Ott harcolnak életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie, különben nem érdekes a játék.” Küzdelmük azonban lezáratlan maradt. Karinthy 1938-ban, nem sokkal műtéte után agyvérzésben meghalt. Aranka pedig a gázkamrában végezte. A legendák szerint megbolondult, még Mengelét is felpofozta. Attól függetlenül, hogy mennyi mindenkivel megcsalta, Karinthy szerette feleségét. Egyik írásában így becézte: „Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan te, te nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én fejemben benne.”
Három kívánság Aranyhal módra
szerző: Tóth Tamara
Eredeti úti célunk a Carmen panzió étterme volt, de már a recepción feltartóztattak minket, hogy ott bizony legfeljebb reggelit kaphatunk a pincében. Az igencsak elrettentő ajánlat után a szemben lévő Aranyhal étterem mellett döntöttünk, de akárhogy törtük a fejünket, nem sikerült a mesebeli lényt és a féltékenység igenis valóságos jelenségét összemosnunk. De annyi baj legyen, néha nálunk is kilóghat valami a tematikából, viszont vidáman elcsevegtünk egy végtelenül középkategóriás helyen, ahová önszántunkból valószínűleg sohasem tévedtünk volna be.
Személyzet: 8 Fogadtatás: 7 – sehol senki Légkör: 6 – valami van Kínálat: 6 – közepes Mosdó: 7 – a legautomatább Közérzet, összbenyomás: 7 Összesen: 60/41
szerző: Kinga
Beléptünk az aranyhal gyomrába, hol egy étterem lakozott. Helyet foglaltunk egy fotocellás ajtó mellett, hol volt, hogy moccanni sem mertünk, nehogy kiáradjon a "konyhaszag". Megjelent a pincér, kérdezte: "Mit óhajtanak?" Mi pedig csak annyit feleltünk: "Három kívánságunk lenne: egy búzasör, egy fokhagymakrémleves és egy sztrapacska!" Na ez az a történet, mely nem zajlott le teljes valójában. Ám a gondolatkísérleteknél maradva, ha lenne egy aranyhaltól három kívánságom.... Akkor az első, heti témát és mindent félretéve az lenne, hogy szüntesse meg a féltékenység leggyakoribb alapját, a hűtlenséget. A második, hogy változtassa át az ő nevét viselő étterem küllemét TELJESEN, a harmadik most történetünk szempontjából lényegtelen. De ha lenne egy ilyen éttermem, bizonyára kívánságok lennének a falra festve.
Az öreg halász az oklevélen hirdetett, egyik leghigiénikusabb étteremben szeretett volna könnyíteni magán. Ám ahogy ott áll a csésze előtt, mit lát egy kicsi halat. Csakhogy az a kicsi hal aranyhal! S az aranyhal szája szóra nyílik, s emberhangon ekképp esdekel:"Engedj, öreg, vissza, vár a tenger, váltságdíjat kapsz értem, ha kell, teljesítem, bármit is kívánnál…”. Megijed a halász a csodától, sosem hallott még halat beszélni. Az öreg a halat elbocsátja. Ballag vissza öregasszonyához, öregasszony az öreget szidja: "Ó, te mamlasz, ó, bolond fajankó! Hogy nem vettél váltságot a haltól! Elrontottam a hasam a sztrapacskával, eriggy legalább egy teknőt kérj nekem.” Megy az öreg a csészéhez, ám csak automatizált csapokat és kéztörlőt talál. Meglepettségében csak áll, álldogál, az aranyhalat hívja. "Öregapó, hát neked mi kell?!"
Othello – avagy az egyszeri mór esete Desdemonával
szerző: Baranyai Richárd
Ahogy egy barátom szokta mondani: az féltékeny, aki magában okot lát a másik fél féltékenységére. Osztom ezt a nézetet, és talán épp ezért tartom fölösleges, esetenként undorító érzésnek. A másik fölötti uralom, tulajdonlás egyik kifejezése, pedig nincsen jogunk egy másik ember szabadságát szabályozni, főleg ilyen „érzelmi zsarolásokkal”.
Nem mondom, volt, hogy féltékeny voltam, sőt, volt, hogy legszívesebben éles késeket mártogattam volna bizonyos emberek belsőségeiben, amikor megcsaltak, de aztán jött a gondolat: talán nem pont én adtam erre okot? Talán pont azzal, hogy bebeszéltem a másiknak, hogy benne van a vágy, hogy másfelé keresgéljen örömet? Nos a kicsapongásom után térjünk a tárgyra: „There was a brotha’ named Othello...” Upsz, bocsi, ez színdarab (Complete works of Shakespeare) és nem film, pedig az a dolgom.
Akkor hát a film. Az Othello film. (Az egyik, mert van vagy 15 darab, 1920-tól napjainkig). Én az 1995-ös Othello filmet választottam, akár a szereplőgárda : Laurence Fishburne (Othello), Kenneth Branagh (Iago), akár a kor (nagyjából középen) miatt. És ráadásul akit érdekel az pont megnézheti április 13-án az M2-n. Tehát a történet: adott a mór hadvezér, és adott az éppen elvett asszony. Hozzá jár még az ármánykodó Iago, aki bosszút akar állni Othellón, és ezért féltékenységét erősíti s meggondolatlanságokba hajszolja. (Persze ez kicsit bővebben van kifejtve, de aki nem ismeri a történetet, az bizony járjon színházba gyakrabban). Természetesen nem Shakespeare mű lenne, ha nem feküdne a végén négy hulla egy ágyban, és a megtévedt „bárány” nem öngyilkossággal menne imádott párja után a halálba. (Szerintem kissé perverz lehetett Williem úr, de ez más kérdés). A film jó, Fishburne jól hozza a megőrülés határán álló, a féltékenységbe belebetegedő harcost, míg Branagh fergeteges viperát alakít. Néhol ugyan túljátszottnak tűnhet a dolog (Othello epilepsziás rohama, Iago kiszólásainak némelyike), de vegyük figyelembe, hogy mégiscsak színpadról került a vászonra a darab, így ez elnézhető hiba.
Mint Shakespeare-nél általában itt is elég nyilvánvaló a tanulság: 1. ne higgy el mindent elsőre 2. ha elhiszed, legalább várj egy kicsit mielőtt gyilkolsz 3. ha gyilkolsz, készülj rá, hogy átvertek 4. ha rájöttél, hogy átvertek, és már gyilkoltál, legyen nálad még egy tőr 5. használd jól a plusz tőrt és lehetőség szerint magadat öld meg vele, mert 6. aki átvert, azon majd a nemesi igazságszolgáltatás bosszút áll érted
A darab nem mai, a történet viszont mindenképpen aktuális, a féltékenység olyan démon, ami könnyen megkaparintja az ember gondolatait, és tönkreteszi még a legszebb perceket is. Ráadásul sokszor alaptalan, és így még gonoszabb méreg. Írhatnék ide most szép tanulságot, jótanácsot és életfilozófiát, de minek? Aki féltékeny, az úgyis retteg elengedni a párja kezét, nehogy az másba karoljon, aki nem féltékeny, az meg csak örömmel veszi, ha a párja újra és újra belé kapaszkodik. Mindenki döntse el maga melyik szemléletet kedveli jobban, és keresse meg azt a párt akinek az kell.
Szabó Magda: Az őz (NÉGYSZEMKÖZT)
szerző: Plecskó Edina
Egy könyv, melyben benne rejlik egy jó alkotás lehetősége. Bizonyíték erre a regény jól felépített kompozíciója, helyes nyelvi kimunkáltsága is. Már a szerző neve is egyfajta garanciaként szolgálhat rá, hogy értékes szellemi termékkel van dolgunk. Azonban nem akarhatunk pusztán „csak” egy jó könyvvel gazdagodni. Ennél több kell. Valami plusz, ami egyedivé teszi, ami hat ránk. Az őz ilyen.
A regény egy hosszan tartó vallomás. Eszter – a főszereplő -, nyíltan, köntörfalazás nélkül, E/1-ben ad számot életéről, érzéseiről, elfojtott vágyairól. Az írónő nem rejti véka alá főhőse érzéseit, már-már pimaszul őszinte módon ábrázolja a karakterét. A paradoxon azonban ebben van: hiszen egy olyan nő igaz vallomását olvashatjuk itt, akinek lételeme az elhallgatás és a hazugság. Ezért is bír nagy hatással a mű, mert azt sugallja, hogy eddig feltáratlan titkoknak lehetünk részesei.
A szerző kitűnő érzékkel nyúlt hozzá negatív főszereplőjének megformálásához. Gyermekkorától kezdve szemtanúi lehetünk élete alakulásának, de ezt nem a megszokott, hétköznapi módon, hanem az idősíkok között ugrálva. Stílusa csapongónak is hathat, de ezzel azonban kicsit sem töri meg a regény koherens voltát, addig megy bele az életút tördelésébe, ameddig az „kívánatos”. Sőt, pont ilyen formában tálalva nyújt újszerűt, izgalmasat. Az a technika pedig, hogy egy-egy mondatot később bont ki az írónő, csak fokozza kíváncsiságunkat, ösztönözve egyúttal arra is, hogy elképzeljük, mi vajon hogyan gombolyítanánk tovább az események fonalát. A történések túlzó részletességgel való bemutatása azonban a feleslegesség érzését sugallja. A regény mondanivalójának szempontjából szükségtelennek tűnő elemek erőltetett megjelenítése olyan útvesztő lehet, melyben könnyen eltévedhetünk. Azonban kapaszkodóként előbukkan egy-egy mondat, mely aztán a helyes irányba visz minket.
Empatikus olvasóként megrázó alkotás. Nem is csak a nélkülöző, szenvedéssel teli, szülői szeretettől mentes gyerekkor miatt, vagy a tragédia folytán - mely amúgy kiszámítható módon a végkifejletben bekövetkezik -, hanem a gondolatisága végett. Olyan túláradó gyűlölet bújik meg a könyv lapjain, mely már-már sok lehet egy érzékeny olvasónak. Egyszerre elfogyasztva a könyvet, talán túlzónak is tűnhet a negatív érzelmek ilyen szintű megjelenítése. Viszont ezáltal tudja hitelesen visszaadni a mű, hogy milyen lehet ennyi utálattal együtt élni, mindent magunkba fojtani, minden rosszat egy bizonyos személlyel kapcsolatban, csak hozzá viszonyítva megélni. A lélek gyötrelmeinek bemutatását Szabó Magda nagy pontossággal kimunkálta, bemutatva, hogy az effajta érzések hogyan válthatnak ki akár egy gombfelvarrásból is nagy következményeket...
Véleményem szerint, a mű méltán hozta meg az elismertséget Szabó Magdának. 1959-ben, a könyv megírását követően, mintegy 42 nyelvre fordították le, ezáltal széles körben ismertté téve őt. A nyelvezetét tekintve igényes, kicsit sem fellengzős, szimpatikus írói stílussal megírt könyv számára méltán jár ki egy hely a könyvespolcunkon.
szerző: Tóth Tamara
A regény elolvasása óta rajongok Szabó Magda írásaiért, és most valószínűleg az egyik legsikerültebb munkáját tárgyaljuk.
Az olvasás kezdetén az elbeszélésmód lepett meg legelőször, ahogy a főhős, Encsy Eszter szemszögéből látunk minden eseményt, és ismerünk meg mindenkit. A regény vallomás a halott szerelmeshez, olyan titkokról, amelyeket ez a férfi életében sosem tudhatott meg. A monologikus elbeszélésmód mellett sokkal nehezebben barátkoztam meg az idősíkok közötti ugrálással, a gyakori, egy bekezdésen belüli váltásokkal, ami elsőre igen szokatlan az embernek, ha lineáris történetmeséléshez szokott, és rá kell erőltetni magára ezt a fajta gondolatmenetet. A kompozíció különleges, ahogy felvillantak egymás mellett a gyerekkor és a felnőttkor képei, és ezekből párhuzamosan bontakoztak ki a regény történései.
A főszereplő alakja nagyon összetett, és meghatározó tulajdonsága a féltékenység. Eszter más kisgyermekként is teljesen különbözött szüleitől, és ez a kontraszt nagyon élesen van ábrázolva, ahogy a kislány megtestesíti a hétköznapok világát, a nehéz házimunka mindenestül az ő feladata, és részben még a család megélhetéséről is ő gondoskodik. Eszter maga a valóság, a gyakorlatiasság, az életben maradás ösztöne mindennél erősebb nála, de szülei egy másik világban élnek, csak ketten, ahová lányuk már nem fér be, és aki egy idő után már érzi is, hogy nem tartozik közéjük.
Eszter világa rideg, kevés öröm éri, és közben gondolatainak nagy részét lefoglalja Angéla iránt érzett irigysége, és az abból fakadó gyűlölete. Angéla élete minden pontban az ellentéte Eszterének, Angélát mindenki szereti, mindenki gondoskodik róla, vigyáz rá, mindene megvan, már-már émelyítően tökéletes kis élete van a gyönyörű és természetesen angyalian jó kislánynak. Szabó Magda részben gyermekkorának tapasztalati alapján írta meg Angéla világát, és talán szándékosan formázta meg ennyire cukormázasra, burokszerűre. Az írónő fiatal évei is hasonló tökéletességben teltek, de ő Angélával ellentétben nem csak sodródott a kényelmes, semmittevő életében, hanem korán lázadni kezdett, próbált kitörni, ellentmondott rokonainak, és ebből a szempontból Eszter világával lehet párhuzamot vonni.
Eszter gyermekkora után egyáltalán nem meglepő, milyen sérült felnőttként láthatjuk viszont, és hiába sikeres színésznő, gondolatai nagy részét ugyanazok a rögeszmék foglalják le, mint régen, Angéla gyűlölete, ami mindennél erősebb. Ez az érzelem olyan hitelesen és erősen van ábrázolva, hogy befolyásolja az olvasót, annak akarata ellenére is, és egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy utálja Angélát, egy tehetetlen, életképtelen bábnak látja, aki levegőt venni is csak segítséggel képes. Legfélelmetesebb élményem a regény olvasása során az volt, amikor rádöbbentem, hogy Eszter szándékosan bántja, kínozza szerelmét, és képes olyan erővel gyűlölni, mint Angélát. És sokszor nem a feleség, a kapcsolat 3. tagja miatt, hanem a férfi saját tulajdonságai miatt. A tragédia végig ott lebeg a regény lapjain, előre lehet sejteni, és az már csak egy végső arculcsapás, hogy Eszter közvetve maga okozza szerelmes halálát.
A regény különlegessége, vitathatatlan értéke az a fajta lélekábrázolás, amelynek hatására az olvasó egyszerre képes azonosulni a főszereplővel, elutazni vele a gyötrő mélységekbe, ugyanakkor taszítja is Encsy Eszter jelleme, világfelfogása, viselkedése. Ahogy talán az a gondolatmenet is, ami Eszter véleménye sok embertársáról: „Mindig gyanakodtam a jó emberekre. Soha, kicsi koromban sem hittem, hogy a jóság természetes állapot. Minden jóság mögött azt éreztem, hogy most kifizetnek valamit valakinek, vagy előre befizetnek valamiért.”
Woyzeck és Marie tragédiája a Tháliában
szerző: Tóth Tamara
Nehéz dolgunk van, ha pusztán a féltékenységről szóló darabot keresünk, hiszen Shakespeare szinte minden elmondhatót belesűrített az Othellóba. A szerelemféltésből történt gyilkolás azonban ma is aktuális jelenség, ezért is a nagy klasszikus mellett érdemes színre vinni más szerzők műveit is. Például a nem kevésbé jelentős Georg Büchner (1813–1837) német drámaíró Woyzeck című darabját.
A Woyzeck megtörtént eseményt dolgoz fel, 1821-ben, Lipcsében egy katona-borbély hét késszúrással megölte a szeretőjét. Három évvel később felakasztották, a bíróság nem vette figyelembe a vádlott esetleges beszámíthatatlanságát. Az ügy széles nyilvánosságot kapott, felkavarta a kedélyeket, valóságos mitológia kerekedett köré, és ebből született meg a féltékenység drámája is. Büchner, aki nem érte meg a 24. születésnapját sem, igazán maradandót alkotott. Fiatal orvosként olyan pontosan térképezte fel az esetet, hogy a törvényszéki vizsgálat jegyzőkönyvét is felhasználta. Műve aztán töredékesen maradt fenn, és csak születésének 100. évfordulóján mutatták be. Az azóta létrejött színpadi és filmes feldolgozások nagyon sok ponton különböznek egymástól, minden rendezőt valami más szempont ragadott meg a Woyzeck dráma sokszínűségéből. A főhős viselkedése a nézők és a többi szereplő felől nézve őrültnek tűnhet, saját világában viszont az a normális. Emellett Woyzeck az esendő kisember figuráját testesíti meg, akit állandóan megaláz és lenéz a környezete, és ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy ő is mindenkit gyűlöl. Vagyis csak majdnem, hiszen van az életében egyetlen ember, aki szereti őt, a felesége. A körülmények mégis úgy alakulnak, hogy a férfi az asszony ellen fordul, és féltékenységtől vezérelve megöli szerelmét. A történet látszólag egyszerű, emberi oldalról nézve mégis bonyolult problémákat vet fel.
Büchner drámájának aktuális feldolgozását a Thália Színház Új Stúdiójában láthatjuk a Maladype alternatív színházi társulat tolmácsolásában, Claudio Collovà rendezésében. A workshopszerű változatban csak a két főszereplő van jelen, mégis nyolcan állnak a színpadon. Erre szolgáljon magyarázatként a rendező vallomása: „Csak Marie és Woyzeck. Csak ők, megsokszorozódva, szinte egyformán. Az egyetlenek, akiknek van nevük, az egyetlenek, akik nem élik túl. Marie-t meggyilkolják, Woyzecket egy köztéren felakasztják. Mindenki más egy közösségben idéződik meg, amely romboló hatással jelenik meg és tűnik tova. A többi reménytelen hallucináció és a létezés névtelen alakokkal teli örvénye."
Szereplők: Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Orosz Ákos, Páll Zsolt, Papp Zoltán, Simkó Katalin, Tompa Ádám
Sosem értettem a féltékenyeket, olyan hiábavaló ez az érzés. Hiszen ha nincsen ok megmérgezi a kapcsolatot, ha pedig van alapja, akkor ott már más problémák is voltak/vannak, amit nem lehet egyszerűen féltékenységi jelenetekkel megoldani.
Aranka az 1920-as évek végén egy ródli baleset következtében szobafogságra volt ítélve. Hogy ne unatkozzon, barátnőivel kitalált egy kis tréfát. Telefonflörttel szórakoztatták magukat, méghozzá az Újságíró Kört tárcsázták, hogy egy írót „cserkészhessenek be”. Szép Ernőt hívták a telefonhoz, de ő nem volt a klubban, így választásuk Karinthyra esett. Így vette kezdetét Karinthy Frigyes és Böhm Aranka viharos szerelme, majd házassága. A hirtelen támadt és viharos szerelemből a házasságkötés után csak a viharok maradtak Folytonos háborújuk általában a nyilvánosság előtt zajlott, így mindenkinek tudomása volt magánéletük titkairól.
de szemtől-szembe is.” Karinthynak nem kevés oka volt a féltékenysége, mivel Aranka számtalanszor megcsalta. Hírbe hozták Zukmann Béla hegedűművésszel, Tihanyi Lajos festőművésszel, Grätzner József rejtvénykirállyal, hogy csak a legismertebbeket említsük. Előszeretettel válogatott nemcsak az idősebb, már befutott szerzők közül, hanem a fiatalabbak, a kezdők közül is. Ilyen volt például Déry Tibor, aki Ítélet nincs című kötetében emlékezik vissza a nyilvános, a nő által kiprovokált viszonyra, amely csak évekkel később ért véget. Állítólag, mikor megkérdezték Arankát, miért kéri számon 
Egyszer egy kritikus megkérdezte Karinthyt, mi köti Arankához? „A kíváncsiság” – mondta az író. – „Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja fegyverét, de az csütörtököt mond. És a vadász utána ugrik egy késsel a kezében. Ott harcolnak életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie, különben nem érdekes a játék.” Küzdelmük azonban lezáratlan maradt. Karinthy 1938-ban, nem sokkal műtéte után agyvérzésben meghalt. Aranka pedig a gázkamrában végezte. A legendák szerint megbolondult, még Mengelét is felpofozta. Attól függetlenül, hogy mennyi mindenkivel megcsalta, Karinthy szerette feleségét. Egyik írásában így becézte: 
Eredeti úti célunk a
fotocellás ajtó mellett, hol volt, hogy moccanni sem mertünk, nehogy kiáradjon a "konyhaszag". Megjelent a pincér, kérdezte: "Mit óhajtanak?" Mi pedig csak annyit feleltünk: "Három kívánságunk lenne: egy búzasör, egy fokhagymakrémleves és egy sztrapacska!" Na ez az a történet, mely nem zajlott le teljes valójában. Ám a gondolatkísérleteknél maradva, ha lenne egy aranyhaltól három kívánságom.... Akkor az első, heti témát és mindent félretéve az lenne, hogy szüntesse meg a féltékenység leggyakoribb alapját, a hűtlenséget. A második, hogy változtassa át az ő nevét viselő étterem küllemét TELJESEN, a harmadik most történetünk szempontjából lényegtelen. De ha lenne egy ilyen éttermem, bizonyára kívánságok lennének a falra festve.
Az öreg halász az oklevélen hirdetett, egyik leghigiénikusabb étteremben szeretett volna könnyíteni magán. Ám ahogy ott áll a csésze előtt, mit lát egy kicsi halat. Csakhogy az a kicsi hal aranyhal! S az aranyhal szája szóra nyílik, s emberhangon ekképp esdekel:
Nem mondom, volt, hogy féltékeny voltam, sőt, volt, hogy legszívesebben éles késeket mártogattam volna bizonyos emberek belsőségeiben, amikor megcsaltak, de aztán jött a gondolat: talán nem pont én adtam erre okot? Talán pont azzal, hogy bebeszéltem a másiknak, hogy benne van a vágy, hogy másfelé keresgéljen örömet? Nos a kicsapongásom után térjünk a tárgyra: „There was a brotha’ named Othello...” Upsz, bocsi, ez színdarab (Complete works of Shakespeare) és nem film, pedig az a dolgom.
M2-n. Tehát a történet: adott a mór hadvezér, és adott az éppen elvett asszony. Hozzá jár még az ármánykodó Iago, aki bosszút akar állni Othellón, és ezért féltékenységét erősíti s meggondolatlanságokba hajszolja. (Persze ez kicsit bővebben van kifejtve, de aki nem ismeri a történetet, az bizony járjon színházba gyakrabban). Természetesen nem Shakespeare mű lenne, ha nem feküdne a végén négy hulla egy ágyban, és a megtévedt „bárány” nem öngyilkossággal menne imádott párja után a halálba. (Szerintem kissé perverz lehetett Williem úr, de ez más kérdés). A film jó, Fishburne jól hozza a megőrülés határán álló, a féltékenységbe belebetegedő harcost, míg Branagh fergeteges viperát alakít. Néhol ugyan túljátszottnak tűnhet a dolog (Othello epilepsziás rohama, Iago kiszólásainak némelyike), de vegyük figyelembe, hogy mégiscsak színpadról került a vászonra a darab, így ez elnézhető hiba.
A darab nem mai, a történet viszont mindenképpen aktuális, a féltékenység olyan démon, ami könnyen megkaparintja az ember gondolatait, és tönkreteszi még a legszebb perceket is. Ráadásul sokszor alaptalan, és így még gonoszabb méreg. Írhatnék ide most szép tanulságot, jótanácsot és életfilozófiát, de minek? Aki féltékeny, az úgyis retteg elengedni a párja kezét, nehogy az másba karoljon, aki nem féltékeny, az meg csak örömmel veszi, ha a párja újra és újra belé kapaszkodik. Mindenki döntse el maga melyik szemléletet kedveli jobban, és keresse meg azt a párt akinek az kell.
A Woyzeck megtörtént eseményt dolgoz fel, 1821-ben, Lipcsében egy katona-borbély hét késszúrással megölte a szeretőjét. Három évvel később felakasztották, a bíróság nem vette figyelembe a vádlott esetleges beszámíthatatlanságát. Az ügy széles nyilvánosságot kapott, felkavarta a kedélyeket, valóságos mitológia kerekedett köré, és ebből született meg a féltékenység drámája is. Büchner, aki nem érte meg a 24. születésnapját sem, igazán maradandót alkotott. Fiatal orvosként olyan pontosan térképezte fel az esetet, hogy a törvényszéki vizsgálat jegyzőkönyvét is felhasználta. Műve aztán töredékesen maradt fenn, és csak születésének 100. évfordulóján mutatták be. Az azóta létrejött színpadi és filmes feldolgozások nagyon sok ponton különböznek egymástól, minden rendezőt valami más szempont ragadott meg a Woyzeck dráma sokszínűségéből. A főhős viselkedése a nézők és a többi szereplő felől nézve őrültnek tűnhet, saját világában viszont az a normális. Emellett Woyzeck az esendő kisember figuráját testesíti meg, akit állandóan megaláz és lenéz a környezete, és ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy ő is mindenkit gyűlöl. Vagyis csak majdnem, hiszen van az életében egyetlen ember, aki szereti őt, a felesége. A körülmények mégis úgy alakulnak, hogy a férfi az asszony ellen fordul, és féltékenységtől vezérelve megöli szerelmét. A történet látszólag egyszerű, emberi oldalról nézve mégis bonyolult problémákat vet fel.
láthatjuk a Maladype alternatív színházi társulat tolmácsolásában, Claudio Collovà rendezésében. A workshopszerű változatban csak a két főszereplő van jelen, mégis nyolcan állnak a színpadon. Erre szolgáljon magyarázatként a rendező vallomása: „Csak Marie és Woyzeck. Csak ők, megsokszorozódva, szinte egyformán. Az egyetlenek, akiknek van nevük, az egyetlenek, akik nem élik túl. Marie-t meggyilkolják, Woyzecket egy köztéren felakasztják. Mindenki más egy közösségben idéződik meg, amely romboló hatással jelenik meg és tűnik tova. A többi reménytelen hallucináció és a létezés névtelen alakokkal teli örvénye."