Heti téma: a horror 


* Antal Nimród * Gyilkosok, csontok, horror-romantika… * Horrorra akadva? * Poe és A fekete macska * Rémálombál * Rocky Horror Picture Show * „A szerepem nagy része a félelemről szól…” *

 
       Antal Nimród
szerző: Plecskó Edina
Magyarországon a Kontroll című filmmel a köztudatba berobbanó filmrendezőt, Antal Nimródot mára már a tengerentúlon is elismert alkotóként jegyzik. Filmjei, a budapesti metróban forgatott első thrillere, későbbi Hollywoodban rendezett Elhagyott szoba című horrorfilmje és a most a mozikban futó Szállítmány című alkotása is kiváló példái heti témánk filmes leképezésének.

Antal Nimród 1973-ban, Los Angelesben született kivándorolt magyar szülők gyermekeként. 18 éves korában, 1991-ben költözött haza Magyarországra, majd a Magyar Filmakadémia diákja lett. Noha diplomát nem szerzett, a filmes szféra közelében maradva a ’90-es évek végén jelentős sikereket ért el többek között a Quimby és Sub Bass Monster részére készített videoklipekkel és reklámfilmek forgatásával. 1999-ben a Közel a szerelemhez, 2000-ben pedig a Balra a nap nyugszik című filmekben színészi kvalitásairól is tanúbizonyságot tett.

Az áttörés éve kétségtelenül 2003 volt számára, filmrendezői és írói tehetségét az ekkor forgatott Kontroll című filmjével kitűnően bizonyította. Sikerre predesztináló kultuszfilmjével Nimród nem csak hírnevet, hanem számos díjat is bezsebelt, köztük a Cannes-i fesztivál Közoktatás díját is. A honi sikerek után 2005-ben mégis visszatért Los Angelesbe, hogy filmes pályafutását tovább folytatva, első tengerentúli rendezéseként az Elhagyott Szoba (Vacancy) című horrorfilmjével is előrukkoljon. A hollywoodi alkotáshoz nem kisebb hírességeket, mint Kate Beckinsale-t vagy éppen Luke Wilsont sikerült megnyernie, akik tolmácsolásában a film számokban is jól mérhető sikereket ért el: bemutatójának első hétvégéjén mintegy 7,6 millió dolláros bevételt hozott. Nem vívott ki azonban egyöntetű elismerést a mű a kritikusok körében, túlzott erőszakossága és brutalitása miatt érték vádak erről az oldalról. Ennek ellenére Nimród meghódította az Álomgyárat, majd nemsokára újabb sikergyanús film forgatásába kezdett.

A nemrég debütáló Szállítmány (Armored), elődjéhez híven szintén erős színészgárdával próbálja a moziba csalogatni a nézőket: Jean Reno, Laurence Fishburne és Matt Dillon kétségtelenül garanciát jelent egy színvonalas alkotás létrejöttére. A rajongók pedig már előre örülhetnek, hiszen 2009 nyarán hivatalosan is bejelentették, hogy a Ragadozók (Predators) című film rendezési lehetőségét Antal Nimród nyerte el. Hiány tehát a jövőben sem lesz filmjeiben, mi pedig kíváncsian várjuk a végeredményt!





 
       Gyilkosok, csontok, horror-romantika…
szerző: Tatár Péter
Személy szerint nem szeretem összekapcsolni a horror műfaját a zenével. Külön-külön viszont mindkét műfaj nagy hódolója vagyok. 

Hogy mit is jelent számomra a zene? A zene olyan, mint a levegő, mindenütt körülvesz bennünket. A zenével érzéseket, érzelmeket akarunk kifejezni, átadni, amihez sokan pont a zenét használják, mint közvetítő eszközt. Minden embernek mást jelent, de mivel elképesztően szerteágazó, változatos kínálatot nyújt, így mindenki megtalálhatja azt, ami a legközelebb áll hozzá.A horror, pedig leginkább az emberi belsőnk legmélyebb félelmeit vetíti a szemünk elé, hozva ránk a frászt, és nevelgeti a bennünk szunnyadó rémeket napsugár, és víz nélkül. Nem képviselem azok táborát, akik metálzenére önkívületben dobálják magukat, miközben a zenekar csirkét darál a színpadon. Mégis megvan a horrorisztikus zenei műfaj romantikája, én ezt szeretem, de a csirkét azért megeszem darálva is… 

Gyilkosok…



Sok filmben eljátszottak már azzal a gondolattal, hogy megannyi embert földeltek már el egy lyukba a Las Vegas melletti sivatagban. Kétségkívül a leghatásosabb módja ez a szerencséjüket otthonfelejtő turisták „városon kívülre tessékelésének”. Ebből a városból származtatható az az amerikai zenekar is, amelyről megmintázom nekem mit jelent a horror a zenében. Írhatnék olyan zenekarokról, énekesekről, mint a Prodigy, vagy Marilyn Manson, akik külsőleg, kinézetükben is kapcsolhatók, hasonlíthatók a műfajhoz, de nem teszem. Inkább összekapcsolom a horrort a romantikával, ahogy teszik azt a legnagyobb Gyilkosok a Csontok-című számukban…

A Killers 2002-ben alakult az amerikai Las Vegasban. A négytagú banda a nyolcvanas évek olyan előadóit idézte, mint a névadó New Order (az angol zenekar egyik klipjében szerepel egy Killers nevű együttes) vagy a Cure. A zenekarnak eddig három nagylemeze jelent meg jellemzően szélesvásznú, ”amerikaias” gitárzene, konceptkeretbe foglalt nagyszabású és komoly dalokkal. A 2008-ban megjelent új stúdióalbum, a Day & Age visszatérés a bemutatkozó nagylemez (Hot Fuss-2004) nyolcvanas évek-világába, a már ismert ízek mellett táncos elektronikával, korabeli new wave-hatásokkal. A legújabb hír a banda tájáról, hogy az együttes frontembere Brandon Flowers kilép a zenekarból, és szólóalbum készítésébe vág. Ezt persze cáfolták minden frontról, de az tény, hogy a csapat határozatlan időre pihenőre vonult az idén…

Csontok…



A horror célja az emberi félelemmel való játék, ahol az egyén is belemegy ebbe a játékba. A számban egy letisztult, tiszta szerelmet láthatunk. A környezet kísérteties, a sivatagban egy elhagyott játszótér, ahol a zenekar játszik, az ég sötét, és baljós jelekkel teli a jövőre nézve. A kezdés megborzongató, a homok alól csontvázak kelnek ki, és törnek úgymond ránk, mégis azt látjuk, hogy ez csak egy mozi, amit párhuzamosan nézünk a klip főszereplőivel. De ami a szerelmesekkel történik ezután, az nagyon is valóságos lehet. A szerelem közöttük megkérdőjelezhetetlen és tiszta. Nem menekülnek, csupán ezek a félelmek elől akarják függetleníteni magukat, és kettesben szeretni a másikat. Így egymással tartanak az úton. Eljutnak egy öbölbe, ahol levetkőzik a másik előtt minden rejtegetnivaló félelmüket, megnyílnak, „csupaszok” a másik szeme előtt. Ez a természetes felismerés fájdalmas is lehetne, de ilyen nem történik meg mindenkivel akár egy életen át sem, így egy csodás hullócsillaghoz lehetne hasonlítani, ami egy pillanat az életben, mégis milyen erővel bír. A bőrt érezni a bőrön, a csontot a csonton, ezek a teljes eggyéválás szimbólumai lehetnek. Közben pedig ott van a félelem, hogy ez a szerelem is elmúlik, amely már nem a képzelet szülötte, és így nem is alaptalan tovább. (Nekem is ez lenne a legnagyobb félelmem?) Ugyanakkor eljön a hajnal, egy új kezdet, ami elsöpri az éjszaka árnyait…



       Horrorra akadva?
szerző:
Tóth Tamara


Első ötletünk a Horror étterem volt, de évek óta nem üzemel, sőt valami teljesen más van a helyén. Aztán felmerült a Fekete Özvegy is, de végül a Loch Ness Pubban kötöttünk ki. Talán előre sejtettük, hogy mi vár ránk az elkövetkező két hétben?

A feltúrt, elkerítésekkel és útlezárásokkal tarkított Egyetem tértől nem messze találunk rá „Nessie-re”, hát igen, a villódzó piros neon volt az első horrorisztikus élményünk. Miután beléptünk, jött a következő, az agyunkig hatoló füst, ami jótékonyan elhomályosította a késdobáló nagy részét. Van csapolt Staropramen, amiért le a kalappal előttük, csak valaki mondja meg, hol van a medence, ahova a táblán lévő nyíl mutat.

Személyzet: 3
Fogadtatás: 5
Légkör: 7
Kínálat: 8 – igazi egyetemista árak, kivéve a ropit
Mosdó: 6
Közérzet, összbenyomás: 5
Összesen: 60/34
szerző:
Plecskó Edina


Hogy medencét nem lelhet itt senki fia, az bizonyos, bár névadójának okán nem vethető meg teljességgel az effajta utalás sem. Ám ebben ki is merül az intézmény tavi szörnyre való utalási törekvése, a meglehetősen puritán környezetű pub még egy átlagos szórakozóhely elvárt berendezéseit sem tudja minden téren felmutatni. A nyáron a szórakozóhely elé kitelepülő kerthelyiség bizonyosan javít a helyzeten, amennyiben a már hosszú ideje a környéken folyó felújítási munkák ezt nem akadályozzák.

Személyzet: 4
Fogadtatás: 4 – ha kérdeztünk, válaszoltak
Légkör: 6 – rendkívül füstös és a kis tér miatt nyomasztó
Kínálat: 4 – forró italuk nem volt
Mosdó: 5
Közérzet, összbenyomás: 4
Összesen: 60/27
szerző:
Simon Borbála


A Szervita téri jogászok azonban ismerik a titkot, legalábbis arról, hogy miért jó, ha valami kicsi, hangos és füstös. A pub a Loch Ness-i szörnnyel csak annyiban mutat hasonlóságot, hogy tudatlan szem elől rejtve van. Nem is hisszük el, hogy a börtönrácsokat idéző bejárati ajtó mögött vár ránk a kocsma, ahova igyekeztünk. Nem kell megijedni azért, a pánikszobák stíljével sem vonható semmi párhuzam. A serkentőként elnevezett kávé szekcióból épp semmi nem kérhető, de a flancos zsíros deszkára keresztelt étek tényleg korrekt. Ahogy Skóciába, úgy ide is érdemes inkább tényleg nyáron ellátogatni, mert ebben a téli, vizsgatemetős szezonban igencsak szomorkás.

Személyzet: 6
Fogadtatás: 5
Légkör: 3
Kínálat: 3
Mosdó: 7 Az ajtón Westminster felirat fogad, ami földrajzi tévelygésekre adhat okot
Közérzet, összbenyomás: 4
Összesen: 60/28



 
       Poe és A fekete macska
szerző: Szántó Sz. Erika
Amikor Poe peremműfajként megteremtette a rémtörténetek alapjait, nem valószínű, hogy gondolt volna horror-thrillerre, horror-fantasyra vagy dark fantasyra. Mégis hatása a mai napig is több síkon érvényesül. Talán, mert a lélek legmélyebb zugaiba hatol be, és a legmélyebben rejtőző félelmeket vetíti ki.

Meg persze ott van a félelmetes fantázia is. A sokszor szinte kisregénnyé terebélyesülő novellaforma, a hűvös távolságtartással kísért szenvtelen narráció az archetípusokra, ösztönös félelmekre, a kollektív tudattalan hatására éleződik ki. Az 1843-as A fekete macskában is az író kedvelt témái térnek vissza: a klausztrofóbia, az idő előtt eltemettetés, a túlvilágról visszatérő "szellemek" kísértése. A történet kezdetén a narrátor az akasztófára vár. A halálos ítélet végrehajtása előtt elhatározza, hogy felfedi azt a bűnt, ami miatt bitófára küldték. Azt állítja, az egészről egy fekete macska tehet, aki "a halálnál is veszedelmesebb és rémisztőbb".

Poe egzotikus, ismeretlen világok iránti vonzalma tehát itt is megmutatkozik, úgy ahogy a detektív történetek iránti leküzdhetetlen vágya is. A novella folytatásában ugyanis jelentős szerepet kap a bűnözés és végül a bűnhődés. A főszereplő elmeséli mind egyre növekvő alkoholizmusát és azt, hogyan jön rá, hogy fekete macskáját megszállta a gonosz. Azonban mikor meg akarja ölni az állatot, felesége védelmezően a karjába veszi, mire az asszony fejét hasítja szét a baltával.

A novellát legutoljára az Európa kiadó jelentette meg Poe Rémtörténetek  kötetében (2006) . A novellásgyűjtemény érdekessége, hogy a Gris Grimly illusztrációjával készült (ahogy a Pszeudo mostani címlapja is), aki mntegy társszerzőként szegődve az egyik legjobb vizuális ábrázolással képes az író lelkivilágát visszaadni.
 












 



 
       Rémálombál
szerző: Simon Borbála
Két fajta csoportba sorolhatóak az emberek. Az egyik csoportban vannak azok, akik néznek horrorfilmeket, a másikban pedig azok, akik egyáltalán nem. Ez utóbbi csoport el sem tudja képzelni, hogy mi készteti a másik halmazba tartózó egyedeket arra, hogy rémes-véres, adrenalin fokozó filmekkel szórakoztassák magukat. Hisz a világ egyébként is rengeteg szörnyűséggel van tele.

Azok közül, akik néznek horror vagy horror jellegű (pl. a Hatodik érzék, vagy az Interjú a vámpírral) filmeket, azok között három alapvető filmnézési tulajdonságot különíthetünk el.
1) Az ijesztő képsorokat éjszaka nézi, főleg társaságban.
2) A házi vetítés után hetekig nem alszik, minden kis zajra felriad, amikor alszik rosszat álmodik.
3) Filmnézés előtt cinikus a film rettegési fokával kapcsolatban.
Ez a fajta szarkazmus elengedhetetlen kelléke egy horrorfilm fogyasztónak. A csoportba tartozók hetven százaléka így buzdítana egy a kategóriába eső film megtekintése előtt.

Az első szereplő egy csendes amerikai kisvárosban lakik és egy csendes péntek este, amíg anyu és apu a környék flancos partiján tesz pontot kapcsolatuk végére addig csak unatkozik, annak ellenére, hogy a bébiszittere vagy a „bffje” pizsamapartit tart nála. Így mindenképpen azzal szórakoztatja magát, lehetőleg sötétben, hogy egy félelmetes, gyilkosokról, darabolásról, szellemekről szóló városi legendát ad elő. Elsőként persze úgy csinál, mintha csak ugratás lenne az egész. Mivel csak poén, így a rémüldöző történetet hallgató nyugodtan ki is próbálja amint lehet azt, amibe más már egyébként belehalt. Mindenképp a halál szemébe néz az első egy-két, de később a többi szereplő is. Ki így-ki úgy persze. „Mondd ki háromszor, hogy Bloody Mary, tedd be a videót, vedd fel a telefont” – szól mindig a nyílt felszólítás, hisz különben nyuszinak tűnnél.
 
Az eső persze esik, és sötét is van. Feltétlenül egyedül megy majd ki a konyhába vagy be a fürdőszobába ilyenkor mindenki. Esetleg le a pincébe, föl a padlásra, ki az erdőbe. Mindenképp szétválnak majd a halálraítélt statiszták, ha ki akarják deríteni, honnan is jönnek a gyanús hangok, amiket hallucinációképpen hallanak. A hetedik perchez érve pedig bumm. Meg van az első áldozat. A felelőtlen ártatlan kiiktatva. Akkor snitt. Teljesen más közeg jön, egy távoli ismerős gyereke – akit gúnyolnak az iskolában, legjobb barátja egy képzeletbeli holló, amennyiben akad egyáltalán, megálmodja ennek a felelőtlen ártatlannak a halálát. A rokon véletlenül újságíró, tévés riporter, nyomozósdit kedvelő háztartásbeli. Szóval ez a valaki elkezd nyomozni, közben meghalnak itt-ott, a főhős kap maga mellé egy ellenkező nemű hitetlent. Közben gyerekdalokat idéző sejtelmes zene szól, halovány, esti fények mellett. Mindig akad egy olyan, aki tudja ki a gyilkos, de nem mondja meg. (Ez a gyerek ártatlan.) Van, aki pedig ismeri a sorozatgyilkos igaz történetét és nem fél elmesélni. (Ő a történész vagy a mesélő.)

Egy óra körül a főhős beleőrül a nyomozásba, a látomásokba. Akkor akár fel is adná, de a társa közben megtér, általában meg is hal. Szerencsés esetben együtt örülhetnek a leszámolásnak a vérengző szereplővel. Ettől megnyugszik és megtalálja magában a főhős az erőt a folytatáshoz. A vége főcím előtt még harcba keveredik a gyilkossal, akit legyőzni ugyan nem tud, csak ideiglenesen mentesíti a kisvárost a további temetések terhe alól. Nem is olyan vészes, nem? Ki hozza akkor a pattogatott kukoricát legközelebbre?



 
       Rocky Horror Picture Show
szerző: Balogh Eszter
Kultusz, kultusz... mi az? Nekem a sztárvórsz, meg a félelemésreszketés. Másnak a rokihorror - ízlések és pofonok. Az tény, hogy jókor volt jó helyen, hogy felkavarja a kor flower-power hippijeinek bóbult-békés lelkivilágát. 
 
A színpadra íródott, később filmként is elhíresült musical alapjában véve olcsó összetevőkkel manipulál: családi mozinak indul, majd jön egy defekt, és hamar felsorakoznak kedvenc horror-kliséink szellemkastéllyal és annak púpos őrizőjével, fehér arcú lények, sok fekete szemceruza, sötét rúzs, gótikus ruha, satöbbi. Van sci-fi vonal is a filmben, egyik főhősünk, Frank-N-Furter, a harisnyatartóban pompázó úriember ugyanis a Transzilvánia bolygóról érkezett (isten áldja a szövegírókat), ő az aki megteremti Rocky Horrort, az izmos felsőtestű, szeretnivalóan bárgyú tekintetű lényt, akire a csajok fanyalognak, végül mégsem lesz neki olyan rossz sora. De az egész cucc kultusz mivoltához valószínűleg nem ez a sztorisaláta járult hozzá, hanem a nagyvonalúan adagolt gátlástalanság, a fűzők és csipkés harisnyák, na meg a frenetikus zenék. Más szóval, tökmindegy milyen kusza a történet, a lényeg, hogy a végére feloldódik az elején még tanácstalan és gyanakvó középosztálybeli jegyespár, hullanak az erkölcsök és a felsőruházat, és combfixben táncol még a tolószékes professzor is.

 
Első körben egyébként nem aratott nagy sikereket sem a színdarab, sem a film. Aztán egy-két díj ide meg oda, kicsit későbbi órán kezdték játszani, kicsit kezdte felfedezni az entellektüel közönség, és elindult a lavina. Mitagadás, lettem volna hippi abban az időben, mikor alkalomhoz illő flitteres jelmezben járt vetítésre az elszánt nagyérdemű, és komoly koreográfia szerint zajlott a mozi megtekintése. Tánc, konfetti, pirítós... esetleg wc-papír is előkerült. Most őszintén: ki tudja elképzelni, hogy egy pesti művészmozi közönsége egyenruhában érkezik a vetítőterembe (harmadszor!) és közös dalolásba kezd? Na ugye. Hát így lett kultusz a Rocky Horror Picture Show. So, let's dooo the time waaaarp again...! 
 
rendező: Jim Sharman 
forgatókönyvíró: Richard O'Brien, Jim Sharman 
zeneszerző: Richard Hartley 
szereplő(k): 
Tim Curry (Doctor Frank-N-Furter) 
Susan Sarandon (Janet Weiss) 
Barry Bostwick (Brad Majors) 
Richard O'Brien (Riff Raff) 
Nell Campbell (Columbia) 
Meat Loaf (Eddie)



 
       „A szerepem nagy része a félelemről szól…”
szerző: Tóth Tamara
Stephen King, a horror, pszichothriller és fantasy nagymestere a színpadon is folytatja a borzongatást. Legalábbis a Bakelit pici színháztermében kézzel fogható a feszültség. A Tortúra most Réti Barnabás és Balázs Andrea kettősében elevenedik meg.

Forr�s: http://torturaeloadas.blogspot.com/A helyszín, a Bakelitnek otthont adó gyártelep tökéletes választás volt a darabhoz. Hogyan találtatok rá?
Réti Barnabás: Én már a kész produkcióba kerültem, de Árpi (Iványi Árpád), aki a darabot rendezte, ő talált rá a helyre, ahol nyitottak voltak, és volt lehetőség ingyen próbálni. Amennyi pénz pedig volt a darabra, azt ő inkább a díszletre, a látványra és a részletgazdagságra fordította, hogy az profi legyen, és szerintem ez sikerült is.
 
Hogy viszonyulsz ehhez a műfajhoz?
R. B.: Szeretem a jó thrillereket, filmben is, igaz, mostanában nem annyira divat. Rendezőként dolgoztam is egy ilyen darabban, az RS9 Színházban, a Halálbiztos című pszicho-thrillerben. Az teljesen más jellegű volt, mert színpadra írt produkciónak készült, komolyabb drámai üzenettel. A Tortúrával azt szerettük volna elérni, hogy hasonló szórakozást nyújtson, mint ha valaki a moziban megnéz egy ilyen műfajú filmet.
 
Melyik jelenet okozott fejtörést, melyikkel volt a legtöbb munka?
R. B.: Igazából nem mondanám, hogy bármilyen nehézség felmerült, annyira jó volt a kollégákkal és az egész csapattal együtt dolgozni, hogy inkább szórakozás volt számunkra. Közben pedig végig éreztem, hogy működik a kontroll és a fegyelem, tehát nem azért vagyunk ott elsősorban, hogy jól érezzük magunkat. Általában úgy működöm, ha egy jó darabba kerülök, akkor jobb színész leszek, mint előtte voltam, és a mostani produkció után is elmondhatom, hogy olyan új dolgokat tanultam, ami eddig nem volt meg. Nekem igazából elkezdeni nehéz. Ha az első néhány mondat nem úgy szólal meg, akkor nem könnyű belekerülni a jelenetbe, és engem nagyon zavar, ha nem úgy sikerül az első megszólalásom, ahogy szeretném.
 
Forrás: http://torturaeloadas.blogspot.com/ Milyen volt a közös munka Balázs Andival?
R. B.: Andit a Shakespeare Színiakadémiáról ismerem, ahol fölöttem járt, és emlékszem, hogy nagy hatást tett rám, amikor először láttam színpadon. Volt már alkalmunk együtt dolgozni korábban is, és amikor Árpi azon gondolkodott, hogy ki lehetne Annie Wilkes, nekem rögtön Andi jutott eszembe. A habitusából adódóan kész volt számára ez a karakter, szerencsére azonnal igent mondott, és nagyon jó volt együtt dolgozni. Ez neki is jó lehetőséget adott, hogy bizonyítson egy teljesen más szerepkörben, mint amit eddig megszoktak tőle. Rengeteg energiája van, és tényleg komolyan veszi a színészetet, a próbákat, tudja, hogy az az idő, amit ott eltölt, meg fog térülni, ha kiáll a színpadra. Aztán rájöttem, hogy nekem annyi a dolgom, hogy figyeljek rá, belőle építkezzek, és pont annyira ijedjek meg, amennyire ijesztően néz. Nagyon ijesztően tud nézni.
 
Azt mondják, az igazán hiteles alakításhoz jó, ha van saját tapasztalata a színésznek. Te miből építkeztél a Tortúrában, volt esetleg olyan rajongód, aki túl sokat engedett meg magának?
R. B.: Szerencsére ennyire beteg helyzetbe sosem kerültem. De maga a félelem, amiről a legnagyobb részben szól a szerepem, az egyik ősi emberi érzelem, mindenkiben benne van, és nekem is nagyon meghatározó az életemben. Gyerekkoromban például nagyon sokat féltem.
 
Forrás: http://torturaeloadas.blogspot.com/ Mit próbálsz most? Milyen terveid vannak?
R. B.: Jelenleg két dolog van folyamatban. Most kezdtük el próbálni Czeizel Gábor rendezésében A helység kalapácsát, amiben Petőfit játszom. Ez a Gózon Gyula Kamaraszínház és a Kolibri közös produkciója, zenés, verses és prózai előadás lesz egyszerre. A másik pedig a Mosoly Orfeum című zenés kabaré, amit színész barátokkal, kollégákkal raktunk össze még tavaly, most pedig újra elővettük, és vándortársulatként adjuk elő több helyen. Ez egy klasszikus kabaré, a békebeli, kávéházi, orfeumi hangulatot idézi fel, Karinthy humoreszkekkel, korabeli dalokkal. Mindemellett pedig nagyon szeretnék majd filmezni is, tavaly szerencsére sokat sikerült.
 
Milyen filmekben láthatunk?
R. B.: Volt két nagyobb volumenű külföldi koprodukció, amiben szerepeltem. A Razzia Jean Reno főszereplésével készült francia-német-magyar film, egy második világháborús dráma. Kicsi, de nagyon jó szerepem van benne, egy fiatal zsidó férfit játszom, aki elveszíti a feleségét, majd amikor már mindenről lemondott, újra egymásra találnak. Komoly, szép, drámai jelenetünk van, a film legvégén. A jelenetben egyébként az egyik partnerem Mélanie Laurent volt, aki egy vöröskeresztes ápolónőt alakított, és ugye a Becstelen Brigantykkal lett igazán ismert. (Ő játssza Shosanna Deyfust.) A forgatási nap végén ráadásul Mélanie megköszönte nekünk azt, ahogy megcsináltuk reggel a jelenetet, és az elmondása szerint ez akkora töltetet adott neki egész napra, hogy utána sokkal inspiráltabban tudott dolgozni.
Emellett Ken Follett A katedrális című regényéből készülő minisorozat forgatásán dolgoztam hosszabb ideig, egy szerzetest alakítok a filmben, így főleg gregorián dalokat kellett énekelnem.
Magyar filmet is forgattunk egy fiatal csapattal, ami egy akció jellegű kisjátékfilm, egy utópia, nemrég mutatták be, és a neten is meg lehet nézni, a címe Menedék.
 
Akkor ezek szerint inkább film, mint színház?
R. B.: Nagyon szeretek filmezni, szeretnék sok filmben is szerepelni és később rendezni is. Úgy gondolom, a film nyomot hagy, megmarad, kézzel fogható. Nagyra becsülöm a színházi munkát, de a filmezés az igazán izgalmas dolog. Megtanultam, hogy a filmszínészet és a színpadi színészet két külön szakma, szerencsés, aki mindkét területen otthon van.
 
Következő Tortúra előadások:
március 8. 9. 10. este 8 óra
Helyszín: Bakelit, 1095 Budapest, Soroksári út 164.