Míg Shakespeare szerint a világ színház, az emberek pedig színészek benne, Fellini ragaszkodik hozzá, hogy a világ cirkusz és az emberek bohócok.
A bohóc Fellini szerint nem csak az egyén tökéletes megjelenítése, de minden duális ellentétpár kifejezője is. Az ember skizofrén kettőségére utalva: "Amikor azt mondom: 'bohóc', tulajdonképpen az augusztra gondolok. A két figura tehát: a fehér clown és az auguszt. Az első maga az elegancia, a kecsesség, a harmónia, az intelligencia, a józanság. (...) Az auguszt a kisgyerek, aki bekakil, aki fellázad a tökéletesség ellen, berúg és hempereg a földön, egyszóval állandóan lázadásra csábít. A fehér clown és az auguszt a tanítónő és a kisgyerek, az anya és csibész fia, sőt, azt mondhatnánk, hogy az angyal a lángpallossal és a bűnös."
Fellini hétéves korában járt először cirkuszban. Az élmény nagy hatással volt rá, bár a bohócokat inkább ijesztőnek, semmint mulatságosnak találta. Nem sokkal később megszökött egy vándortársulattal is, ám a család egyik barátja fülön csípte, és hazavitte. Fellini azonban már menthetetlenül beleszeretett a cirkusz világába. Befutott rendezőként is többször hangoztatta, hogy legszívesebben cirkuszigazgató lenne (igaz azt is, hogy a mai világban már nem látja helyét a cirkusznak), mégis inkább az újkor szórakozásának, a filmnek a porondmestere lett.
Országúton (La strada)
Fellini még A varieté fényei forgatásán figyelt fel egy különös artistapárra, és végül barátjával Tullio Pinellivel - aki akkoriban a vándormutatványosok életét tanulmányozta- kezdett neki az Országúton forgatókönyvének. A kész film 1954-ben Velencében került először a közönség elé, a siker óriási volt. A megrázó, mégis felemelő történet az édes, bolondos, csupa lélek Gelsomináról, az erőszakos, durva érzelmeket megvető Zampanóról, meg a mindentudó bolondról, aki megtanítja Gelsominát arra a bölcsességre, hogy minden létezésnek értelme van itt a földön, azonban számos kritikát is kapott: sokan a Fellini által addig képviselt neorealizmus elárulásaként értékelték a művet. A támadások ellenére azonban egy valami már biztos volt: Fellini elindult afelé a cirkusz felé, amelyet immár biztos kézzel ő irányított.
Az édes élet ( La dolce vita) és 8 és ½
Az édes élet című filmbe (1960) egy fájdalmasan szép bohócjelenetet csempész bele a rendező, melyben úgy temeti a cirkuszt, hogy közben egészen fel is magasztalja azt. Természetesen a Fellini-hívők azonnal érzik, hogy az Országúton érzékeny bohóc-költője tér itt vissza, aki a brutális artista ellenpólusaként jelent meg ott.
Az édes élet forgatása után Fellini egészsége megromlott, orvosai javaslatára szanatóriumba vonult. Ott kezdett el körvonalazódni benne egy újabb film terve, amelybe a korábbiaknál is több személyes élményt és kínzó problémát dolgozott bele. Ezeknek köszönhetően vált a 8 és ½ (1963) a filmtörténet első önvallomásává. A film tele van szimbólumokkal, a válságba jutott filmrendező, Guido (Marcello Mastroianni) látomásaival, melyek egyben Fellini visszatérő látomásai is.
Bohócok (I clowns), Róma, Amarcord
A Bohócok (1970) eredetileg tévéfilmnek készült. A leghíresebb olasz és francia clownok felvonultatása azonban valójában csak ürügy volt Fellini számára, hogy ismét önmagáról valljon, felidézze a gyermekkor csodálatos világát. De az emlékezés a kulcsfogalom következő két alkotása, a Fellini-Róma (1972) és az Amarcord (1973) esetében is. "Filmjeim sokat köszönhetnek a cirkusznak. A bohócok hivatásom nagykövetei voltak..." - mondta egyszer Fellini. Hitvallása ezeken a filmjein is átfénylik, amely nem más, mint személyes emlékek, vallomások, dokumentumok, riportok és víziók egymáshoz kapcsolódó láncolata a múlt század elejétől az 1960-as évekig. Rekviem a cirkuszért, a letűnt nagy clownokért.
2010 legolvasottabb cikkei
2010-ben az olvasók a kultúra minden területéről kíváncsiak voltak írásainkra, élen járt ismét többek között a Arany János, Karinthy valamit a Bűn és Bűnhődés, amit előző írásomban már említettem. >>
Basquiat – A graffiti királya
Jean-Michel Basquiat rövid élete igazi tündérmese... lehetne. A szegény ember csóró fia útra kel, hogy meghódítsa a világot, s elnyerje a fele királyságot. Csakhogy itt nincsen jó és gonosz, és nincsen hepiend. Ezt a sztorit az élet írta. >>
(Ne) Füstölögjünk!
Összezsúfolódva állunk a villamosmegállóban. Szúrja a hideg az arcom, zsebemben még mélyebbre süllyesztem a kezem. Zuhog az eső, de szerencsére legalább a szél nem fúj. Próbálok >>
Az utcaművészet enciklopédiája
Akik nem a graffiti oldalán állnak, valószínűleg nem tudnak előítéletek nélkül viszonyulni a street arthoz. Nicholas Ganz könyve hiánypótló a piacon, és nagy előnye, hogy nem ítélkezésre >>
MR2 Akusztik - Arccal a dalnak!
A Magyar Rádió nyolcas stúdiójában időről-időre koncertet rendeznek, hazai zenekarokkal és akusztikus hangszerekkel. Nagyon érdekes és különleges zenekarokkal lehet találkozni a műsorban. >>
"Nincs jogom, de odafújok!"
Aktuális témánk, a street art kapcsán, Vegazzal beszélgettem, aki már évek óta közel áll a graffiti világához. Honnan ismerhetitek? Többek között ő és társai változtatták a Flórián tér szürke beton aluljáróit és a Városháza tér tátongó fehér épületét egy igazi utcai kiállító teremmé, Vasarely stílusában. Többek között erről faggattam Vegazt: >>
duális ellentétpár kifejezője is. Az ember skizofrén kettőségére utalva: "Amikor azt mondom: 'bohóc', tulajdonképpen az augusztra gondolok. A két figura tehát: a fehér clown és az auguszt. Az első maga az elegancia, a kecsesség, a harmónia, az intelligencia, a józanság. (...) Az auguszt a kisgyerek, aki bekakil, aki fellázad a tökéletesség ellen, berúg és hempereg a földön, egyszóval állandóan lázadásra csábít. A fehér clown és az auguszt a tanítónő és a kisgyerek, az anya és csibész fia, sőt, azt mondhatnánk, hogy az angyal a lángpallossal és a bűnös."
