Sok kérdést felvet ez a kiállítás az Ernstben. Miért van egy kortárs alkotónak retrospektív kiállítása? Visszanézés, lezárás. Mi ez, csaknem öntemetés? Voodoo halál? Talán a Vető Jánossal készült képek korát zárja le? De akkor miért vannak csak Zuzu alkotta művek is?

Tény, távoli már ez a festői fogalmazásmód. Ezért mondanám azt, hogy inkább egy korszak lezárása Zuzu és olykor Kina (Vető János) alkotásainak segítségével. Közvetve a késő szocializmus évtizedeire tehetünk egy nosztalgikus pillantást, bárcsak ritkán jelennek meg konkrétan a művekben a szocializmus szimbólumai, jelei. Mégis egy korkép valahol. Rohanunk tovább a korszakokkal és visszanézünk a vállunk felett, mit látunk? A hazai pop-art egy szeletét.

Vető és Zuzu a hazai Pop-jelenségek jelentős darabjait hozta létre, egyfajta nagyvárosi folklórt építve be műveikbe. Nem csak festményeikkel alkották a történelmet, mindig ott voltak, ahol történt valami jelentős, gerjesztették a fontos történéseket. Kultfigurák. Ilyesmiket olvashatunk Méhes Lóránt Zuzu és Vető János Kina életéről elmélkedő írásokban. Bizonyára meghatározó figurái voltak a 70-es 80-as 90-es éveknek ám én mégsem tudok annyira lelkesedni alkotásaikért, mint a kritikák. Lehet, hogy csak a pop-art taszít, de az is lehet, hogy a Vető és Zuzu féle pop-art akadt a torkomon.

Plasztikusan kirajzolódik Zuzu személyisége a műveken keresztül. A kiállítás végére érve úgy éreztem, mintha a művész naplójába olvashattam volna bele, mintha elcsíptem volna egy beszélgetést az életéről. Amit utána olvastam róla és Vetőről, mindezt alá is támasztotta számomra. Emiatt azt mondom megérte megnézni ezt a kiállítást. De sajnos nem sokkal több érvet tudok emellett felsorakoztatni. Ígéretes kezdet furcsa, üres vég. A Gomb című képben még talál az ember mondanivalót, nem különben a kis rajzokban, melyek látszólag szervezetlen hanyag egymás utánban vannak a falon, jelentéktelen keretben. De aztán jön egy halom neon szín ésmisztikus giccs, vagy túl édes realizmus.

Elhiszem, hogy jó lehetett a közös alkotási folyamat maga („egy vonal tőled, egyvonal tőlem”) és a végén büszke szemmel tekintettek a kész műre, de valahol elveszett a lényeg a sok kis apró részlet között. Érzelmileg teljesen üresek a képek, akár egy plasztikbaba. A motívumrendszerek elnyomják egymást, megpróbálják túlharsogni a másikat színeikkel. Őszintén, néha olyan érzésem volt, mintha egy felnagyított füzetlapot látnék egy unalmas tanóra nyomaival. Szép, céltalan vonal-halom (például: Kétszív az egy pár) Máskor, pedig látomásos képzelgéseket (például: Csillagok és szappanbuborékok) vagy egy bohémélet nagy szerelmeit láthattam. Zuzu kiállított művein ugyanis megjelenik mind az első mind a második felesége (Méhes Marietta,aki a Trabant együttes énekesnője volt és Csilla).

Valahol azt olvastam, hogy egy méltóképpen nem értékelt életművel van dolgunk. Ez nagyon megdöbbentett. Szerintem a kritikák egyenesen túlértékelik. Olyan mintha abba a csapdába estek volna, hogy egy kor kultfigurája, egy művész, akármit csinál az jó, csak legfeljebb nehéz megmagyarázni a miértet.