Az úgynevezett kémzene nem azonos a bűnelkövetést – bűnüldözést, a kétségbeesést vagy a gyanúsítást kifejezni vágyó zenékkel, amely műfajbesorolásokról nem is gondolnánk, hogy léteznek. Pedig igen.
A legtöbb klasszikus bűnüldözős zene már a James Bond filmek - az első egész estét betöltő Bond mozi, a Dr. No - előtt is létezett vélhetőleg. De csak amiatt, hogy ezeket a filmeket inkább a nem-detektív, vagyis a kém kategóriába sorolnánk, nem hiába. Mindazonáltal James Bond filmek és azok zenéjének szerzője, John Barry nélkül elképzelhető, hogy nagyon kevés kém – zenei – téma létezne ma. Ha létezne egyáltalán.
John Barry 1933. november 3.-án született Angliában és manapság már legendás filmzeneszerzőként gondolhat magára, mivel öt Oscart ítéltek neki oda. Az általa szerzett 11 Bond film zenéje közül elsőként a Born Free lett akadémiailag elismert, de talán jelentősebb az a Goldfinger siker, aminek köszönhetően maga mögé utasította a The Beatles Hard Day’s Night-ját is.
Amíg a bűnüldözős zenék staccató jellegűek és változó irányú, avagy szomorú és hideg elemekkel vannak tele, mindig nagyvárosias képet sugallnak és általában a jazz köntösébe vannak bújtatva, addig a kémzenéket mindig grandiózus zenekarral szólaltatják meg, sok rézfúvóssal és vonós hangszerrel. Elmaradhatatlanok belőle a szárnyaló ritmusok, amik a sportautókat, egy-egy bombasztikus arckifejezést vagy a szexet hivatottak kifejezni. Egy kémzenében csak ritkán fordulnak elő finom vagy csendes effektek, még annyi időre sem, amíg egy rigó levegőt venne a további énekéhez. Közben a gitárszekció, mintha direkt a hatvanas évekbe akarná visszavezetni a zenekart. Biztos mindenki hallotta Shirley Bassey előadásában a már említett Goldfingert. De Vajon hányan tudják, hogy ő énekelte Lalo Schifrin szerzeményét, a The Liquidator főcímdalát is?
A Bond filmek mondhatni nem csak a kémfilmeknek szolgáltatnak alapot, hanem ugyanúgy a kémzenének nevezett műfajnak is. A kémzenék kétségtelenül túlértékeltek, de mivel majdnem biztos, hogy a fegyverek és a bikinik sosem mennek ki a divatból, bármikor sikeresek lehetnek ezek a „kém” szerzemények, amiket megalkotásukban biztos nem az igazi ügynökök munkája inspirált.
2010 legolvasottabb cikkei
2010-ben az olvasók a kultúra minden területéről kíváncsiak voltak írásainkra, élen járt ismét többek között a Arany János, Karinthy valamit a Bűn és Bűnhődés, amit előző írásomban már említettem. >>
Basquiat – A graffiti királya
Jean-Michel Basquiat rövid élete igazi tündérmese... lehetne. A szegény ember csóró fia útra kel, hogy meghódítsa a világot, s elnyerje a fele királyságot. Csakhogy itt nincsen jó és gonosz, és nincsen hepiend. Ezt a sztorit az élet írta. >>
(Ne) Füstölögjünk!
Összezsúfolódva állunk a villamosmegállóban. Szúrja a hideg az arcom, zsebemben még mélyebbre süllyesztem a kezem. Zuhog az eső, de szerencsére legalább a szél nem fúj. Próbálok >>
Az utcaművészet enciklopédiája
Akik nem a graffiti oldalán állnak, valószínűleg nem tudnak előítéletek nélkül viszonyulni a street arthoz. Nicholas Ganz könyve hiánypótló a piacon, és nagy előnye, hogy nem ítélkezésre >>
MR2 Akusztik - Arccal a dalnak!
A Magyar Rádió nyolcas stúdiójában időről-időre koncertet rendeznek, hazai zenekarokkal és akusztikus hangszerekkel. Nagyon érdekes és különleges zenekarokkal lehet találkozni a műsorban. >>
"Nincs jogom, de odafújok!"
Aktuális témánk, a street art kapcsán, Vegazzal beszélgettem, aki már évek óta közel áll a graffiti világához. Honnan ismerhetitek? Többek között ő és társai változtatták a Flórián tér szürke beton aluljáróit és a Városháza tér tátongó fehér épületét egy igazi utcai kiállító teremmé, Vasarely stílusában. Többek között erről faggattam Vegazt: >>
