Reklám. Film. Mi sem lenne egyszerűbb, mint reklámfilmekről írni. Végülis van elég, más sem folyik a tévéből, mozivászonról.
De azok elcsépeltek, ami jó, kicsit is erős, arról elég kritikát, értelmezést írnak „reklámszakemberek”. Vajon ahhoz mi újat tudnék hozzáadni? A többit meg talán hagyjuk is. Írok inkább valami mást. Dokumentumfilmről. Hogy annak mégis mi köze a reklámhoz? Nos David Ogilvy-ről szól. Hogy ő kicsoda? Az az ember, aki rávette Roosevelt özvegyét, hogy elmondja az embereknek: „Én Good luck margarinnal eszem a kenyeret!” A ’40-es években érkezett Amerikába, ahol meghódította a reklámvilágot saját, kissé furcsa, ám felettébb működőképes nézeteivel. Majd húsz évet töltött az amerikai álomvilág forradalmasításával, és sokak szerint a reklámipar első celebjévé vált. Gyerekkorában (otthoni és iskolai csalódásai miatt) úgy döntött: „Ennél jobban kell teljesítenem!” Ez elindította a folyamatos keresés útján, ahol a neki való munkát próbálta megtalálni. Sok szakmája mindegyikéből megtanult valamit, amit később szabályként alkalmazott.
A szabályai nagyjából a következők lettek: - Tökéletesség mindenek felett. - Tiszteld a vásárlót (Tekintsd úgy, mintha a feleséged lenne, ne nézd hülyének...) - Kutatás! Kutatás! Kutatás! - Találd ki, mi kell a vásárlónak legközelebb. - Románc és idealizmus.
Már házaló ügynökként dolgozott, amikor fölkérték, hogy írjon meg egy jótanács-gyűjteményt, amit a többi ügynök is tud alkalmazni, hogy jobban menjen az eladás. Ekkoriban írta meg az első reklámját is, ugyanannak a cégnek, akiknek házalt (AGA sütők). Aztán New Yorkban elszegődött Gallup-hoz, mint kérdezőbiztos (innen jött a harmadik szabály). Később átköltözött Hollywoodba, ahonnan gyorsan kiutáltatta magát a jóslataival és tanulmányaival a filmek sikerességéről. El is menekült. Olyan messzire, amennyire csak lehetett. Amish lett belőle, farmer gyertyafénnyel és sok hektáros dohányültetvénnyel. Rá is jött hamar, hogy ez nem neki való, és visszatért New Yorkba, meghódítani a reklámszakmát. Kicsit túlkoros volt, ismerettségek nélkül, úgyhogy a legjobb utat választotta: fölvette önmagát és alapított egy céget.
Itt már az említett szabályok szerint kezdett reklámokat gyártani. Ennek eredményeként nehéz volt számára az indulás. Őszintén elmondta a véleményét, ha úgy gondolta egy termék nem elég jó ahhoz, hogy reklámozza. Hinnie kellett abban, hogy egy termék jó, másként hogy adhatta volna el? Már az indulásnál megnevezett öt céget, akiknek a reklámjait ő akarta csinálni. Ezek a Shell, a Cambell Soup, a General Food, a Lever Brothers és a Bristol. Persze erre akkor esélye sem volt, de a célt kitűzte (és persze mire otthagyta a céget már mindegyik vele dolgozatott). Sajátos szemléletével, kitartásával, szépen lassan elkezdte gyűjtögetni a megbízásokat. A Guiness-t, a Hathaway - Ingeket kellett eladnia. De hogy is lehet inget reklámozni? Adjunk a modellre egy szemkötőt, és máris figyelemfelkeltő az egész. – és csak jöttek, jöttek az új megbízások.
Közben Ogilvy ikonná változtatta magát. A pontban 4:40-kor teázó, tweed-zakós, pipázós angollá a Madison Avenue amerikai forgatagában. És a többi? Nos az már az a történet, amit nem szeretnék lelőni. Benne van a könyvében is (Egy reklámszakember vallomásai) és a filmben is, amit jelenleg (kicsit hosszan, tudom) ajánlok. Ohh, hogy mi is a film? David Ogilvy – The original mad man (David Ogilvy, a reklámguru). Egyébként egy sima, sablonos dokumentumfilm, megszólaltatva régi ismerősöket, a családot, valamint bevágva egy halom archív felvételt Ogilvy saját nyilatkozataiból. Nem is nagyon lehetne más, hisz angol, BBC gyártmány, és egy-két, Ogilvy féle, kivételtől eltekintve ők nem az a kifejezetten újító banda. Viszont annak, akit érdekel a reklámszakma, felettébb tanulságos lehet megismerni, tényszerűen, annak az embernek az életútját és felfogását a reklámról, akinek a reklámszakma mai állapota nagyon sokat köszönhet.
2010 legolvasottabb cikkei
2010-ben az olvasók a kultúra minden területéről kíváncsiak voltak írásainkra, élen járt ismét többek között a Arany János, Karinthy valamit a Bűn és Bűnhődés, amit előző írásomban már említettem. >>
Basquiat – A graffiti királya
Jean-Michel Basquiat rövid élete igazi tündérmese... lehetne. A szegény ember csóró fia útra kel, hogy meghódítsa a világot, s elnyerje a fele királyságot. Csakhogy itt nincsen jó és gonosz, és nincsen hepiend. Ezt a sztorit az élet írta. >>
(Ne) Füstölögjünk!
Összezsúfolódva állunk a villamosmegállóban. Szúrja a hideg az arcom, zsebemben még mélyebbre süllyesztem a kezem. Zuhog az eső, de szerencsére legalább a szél nem fúj. Próbálok >>
Az utcaművészet enciklopédiája
Akik nem a graffiti oldalán állnak, valószínűleg nem tudnak előítéletek nélkül viszonyulni a street arthoz. Nicholas Ganz könyve hiánypótló a piacon, és nagy előnye, hogy nem ítélkezésre >>
MR2 Akusztik - Arccal a dalnak!
A Magyar Rádió nyolcas stúdiójában időről-időre koncertet rendeznek, hazai zenekarokkal és akusztikus hangszerekkel. Nagyon érdekes és különleges zenekarokkal lehet találkozni a műsorban. >>
"Nincs jogom, de odafújok!"
Aktuális témánk, a street art kapcsán, Vegazzal beszélgettem, aki már évek óta közel áll a graffiti világához. Honnan ismerhetitek? Többek között ő és társai változtatták a Flórián tér szürke beton aluljáróit és a Városháza tér tátongó fehér épületét egy igazi utcai kiállító teremmé, Vasarely stílusában. Többek között erről faggattam Vegazt: >>
De azok elcsépeltek, ami jó, kicsit is erős, arról elég kritikát, értelmezést írnak „reklámszakemberek”. Vajon ahhoz mi újat tudnék hozzáadni? A többit meg talán hagyjuk is. Írok inkább valami mást. Dokumentumfilmről. Hogy annak mégis mi köze a reklámhoz? Nos
