| | | | | Ha megborul a rend… | De Sade Pennája
|
„Az egész Sade-ot valójában Sade írásművészete tartja egyensúlyban.” (Roland Barthes)
Szerző: Miklósvölgyi Zsolt
 A mottóban idézett barthes-i tétel érvényességét kiterjesztve elmondhatjuk, hogy Doug Wright De Sade Pennája című darabját, illetve ennek az idén tavasszal a Bárka Színházban bemutatott előadás-változatát is Sade márki írásművészete tartja egyensúlyban. Termékeny metaforánkat tovább fűzve a mérleg nyelvét Sade márki nyelvével is azonosíthatnánk, hisz így nem csak a márki irodalmi nyelvét, hanem egyszersmind a szóképzésre (vagy egyéb műveletekre is) alkalmas szájszervét is megidézhetjük. Persze egy De Sade márkiról szóló színházi darab esetén inkább az utóbbi válhat fontossá, ám mindvégig tekintettel kell lennünk az előbbire is. Azonban a mérlegelés instrumentumán túl fel kell figyelnünk a mérés tulajdonképpeni tétjére is. A fiatal rendező, Szabó Máté optikáján keresztül megvilágított történet alapképletét talán leginkább a márki kéjvágyának egyik lehetséges alanya, a charentoni intézet varrónője, Madeleine Leclerc kisasszony (Parti Nóra) metatextuális kiszólása rajzolja ki: „Egy dolog a papír, más az élet. Aki nem tud különbséget tenni a kettő között, az istenverte bolond.
E megállapítás szerint Doug Wright darabjának színházi adaptációja fikció és valóság határmezsgyéjén lavíroz, méghozzá egy fikcionált nyelvi/színházi térben. Az amerikai szerző műve egy reális történelmi tényre (nevezetesen Donatien Alphonse François de Sade márki életének Charenton-Saint-Maurice városának elmegyógyintézetében töltött utolsó éveire) alapozva egy olyan alternatív történetet bont De Sade-ról, ahol a márki a saját gondolkodásának, illetve e gondolkodás hatásmechanizmusának a prédájává válik.
A Bárka Színház Stúdió termében bemutatott darab igencsak hatásos betekintést enged ebbe a lélektani katlanba, melyet végső soron a testi vágyain uralkodni képtelen – ám mégis csak kénytelen – Sade márki (Mucsi Zoltán) alakja katalizál. E kényszerűség két frontról is éri a márkit: egyfelől a fennálló hatalom nevében fellépő Dr. Royer-Collard, a charentoni intézet igazgatójának (Seress Zoltán) alakjában, másfelől az egyház képviseletében tevékenykedő De Coulmier abbé (Telekes Péter) személyében. A dolog pikantériáját azonban kettejük világnézeti különbsége, s az ebből származtatott konfliktusok eredményezik. A nyájas humanizmusától illatozó Coulmier abbé ugyanis nehezen tudja elfogadni a középkori kínzó módszereiről hírhedtté vált Royer-Collard doktor fegyelmezői-nevelői eszményét. Az igazgató rendíthetetlen kegyetlenségét ön-legitimációs technikaként kell értelmeznünk, mellyel azonban inkább feleségének, sem mint önmagának kíván megfelelni. E megfelelés-igény természetesen nem ok nélküli, hisz a fiatal Madame Royer-Collard (Parti Nóra) életében komoly minőségi visszaesést okozott férje vidéki kinevezése. A párizsi szalonok nagyvonalúságához szokott ifjú feleség kiengesztelésére Royer-Collard doktor pompás kastély felépíttetésére vállalkozik. Monsieur Prouix-t (Kardos Róbert), a neves építészt bízza meg, hogy a charentoni erdő szélén építse fel a neje által megálmodott csodát. Doug Wright: De Sade Pennája
Bárka Színház
Fordította: Upor László
Rendező: Szabó Máté
Szereplők: Mucsi Zoltán, Seress Zoltán, Telekes Péter, Parti Nóra, Kardos Róbert, Spolarics Andrea
Díszlet: Menczel Róbert
Jelmez: Nagy Fruzsina
Dramaturg: Upor László
Asszisztens: Nagy Veronika
Bemutató: 2009. március 13.
|
Szerencséjére az építkezés anyagi forrása is biztosított, mégpedig Renée Pélagie (Spolarics Andrea), a márki feleségének nagyvonalú felajánlásai révén. Cserébe az intézet igazgatójának csupán annyit kell tennie, hogy a lehető legkellemetlenebbé alakítja a márki elmegyógyintézetbeli tartózkodását. Minthogy azonban a márki a testi kínzásokban csupán fokozott örömét leli, a doktor kénytelen megvonni a márki egyetlen élvezetforrását: az írást, melyet Coulmier abbé javasolt terápiás céllal a márkinak. Miután azonban megtudta, hogy miféle bűnös gondolatok termeszvárát sikerült valójában a világra szabadítania, beleegyezik a doktor által indítványozott szankciók életbeléptetésére. Így az (egyelőre csupán) szellemileg kasztrált márki kénytelen alternatív megoldásokat találni az íráskényszerének kielégítésére. Először borral, később a saját vérével ír a lepedőjére, falra, ruhájára, bárhova, ahova csak kieresztheti a saját énjének belsejéből feltörő gondolatokat. E folyamat tetőpontját az intézetben lakó betegek felbuzdítása jelenti: Sade teljesen írásképtelenné válik, ezért szóban fűzi tovább történeteit a betegtársai számára. A doktor és az abbé elkezdik a márki testének módszeres csonkítását, melynek végső fázisát a márki halála, a doktor személyes válsága (felesége elhagyja őt az építészért), és az abbé teljes megtébolyodása jelenti.
Mucsi Zoltán kétségkívül nagyszerű színészi alakítással idézi meg De Sade márki alakját, s a többi szereplő színjátékára sem lehet panasz. Egyedül talán a Coulmier abbé szerepét játszó Telekes Péter alakítása hagy némi hiányérzetet a nézőben. Az olykor bizonytalan, s mégis monoton játéka éppen a leghangsúlyosabb részeknél érződik ki. (Például az abbé elmeállapotának fokozatos elborulását épphogy csak sejtetni tudta, ám komolyabb változást már nem érhettünk tetten.) A darab összességében egy világos rendezői szándékot sugall, melyet a jól átgondolt szöveggondozás éppúgy megerősít, mint a dramaturgia felépítése, vagy épp a színpadi tér letisztult kialakítása. Utóbbi érdekessége, hogy a nézők bordó, bársony forgószékeken ülve követhették nyomon a négyszögletű stúdióterem összes oldalát „bejátszó” színdarabot.
Valóban izgalmas, sok szempontból akár sikeresnek is mondható kísérletnek lehet tanúja a De Sade Pennája című előadás nézője. Az előadás nem egyszerűen egy újabb értelmezését kívánja adni De Sade személyének, hanem egyszersmind egy összefüggő testi-szellemi hálózatba kapcsolja be a márki alakját, ahol ténylegesen is számot vethet nézeteinek hatásaival, és azok reális következményeivel. Kegyetlensége figyelmeztethet bennünket, hogy – ha nem is ilyen szélsőséges módon – hétköznapi cselekedetink során hasonló kegyetlenséggel gázolunk át mások személyiségén, s saját szabadságunk érvényre juttatása közben gyakran hajlandóak vagyunk másokat korlátozni abban, hogy ugyanezt tehessék. A De Sade Pennája című darab tehát nem csupán megfontolásra méltó gondolatokat ajánl, hanem egyszersmind önvizsgálatra és felülbírálatra is mozgósít. Mindezt azonban nem annyira moralizáló vagy bíráskodó hangnemben teszi, mint inkább a lehetőségek, és a kérdésfelvetések modorában.
|
|
ESZKÖZÖK:
|
|
|
 |
|
|
Szerkesztői levél >>
 | 2010 legolvasottabb cikkei
2010-ben az olvasók a kultúra minden területéről kíváncsiak voltak írásainkra, élen járt ismét többek között a Arany János, Karinthy valamit a Bűn és Bűnhődés, amit előző írásomban már említettem. >> |
Film >>
 | Basquiat – A graffiti királya
Jean-Michel Basquiat rövid élete igazi tündérmese... lehetne. A szegény ember csóró fia útra kel, hogy meghódítsa a világot, s elnyerje a fele királyságot. Csakhogy itt nincsen jó és gonosz, és nincsen hepiend. Ezt a sztorit az élet írta. >> |
Színház >>
Intézménykritika >>
 | (Ne) Füstölögjünk!
Összezsúfolódva állunk a villamosmegállóban. Szúrja a hideg az arcom, zsebemben még mélyebbre süllyesztem a kezem. Zuhog az eső, de szerencsére legalább a szél nem fúj. Próbálok >> |
Könyv >>
 | Az utcaművészet enciklopédiája
Akik nem a graffiti oldalán állnak, valószínűleg nem tudnak előítéletek nélkül viszonyulni a street arthoz. Nicholas Ganz könyve hiánypótló a piacon, és nagy előnye, hogy nem ítélkezésre >> |
Zene >>
 | MR2 Akusztik - Arccal a dalnak!
A Magyar Rádió nyolcas stúdiójában időről-időre koncertet rendeznek, hazai zenekarokkal és akusztikus hangszerekkel. Nagyon érdekes és különleges zenekarokkal lehet találkozni a műsorban. >> |
Híres magyarok >>
 | "Nincs jogom, de odafújok!"
Aktuális témánk, a street art kapcsán, Vegazzal beszélgettem, aki már évek óta közel áll a graffiti világához. Honnan ismerhetitek? Többek között ő és társai változtatták a Flórián tér szürke beton aluljáróit és a Városháza tér tátongó fehér épületét egy igazi utcai kiállító teremmé, Vasarely stílusában. Többek között erről faggattam Vegazt: >> |
Fotó >>
|
