A névválasztás inkább csak valami ironikus kiszólásnak tűnik, mert az együttes dalairól általában minden, csak a fentiekhez hasonló dolgok nem jutnak az eszünkbe. Fájdalmasan tépett húrok, zaklatott, erőszakos riffek, torzított hangok jellemzik Kurt Cobain és Krist Novoselic gitármunkáját, melyet Dave Grohl kemény és pörgős dobjátéka kísér. Mindehhez pedig ott van Cobain időnként szinte végletekig erőltetett hangja, melyet érezhetően mindenféle egészségtelen szerek képeztek jellegzetesen reszelősre, és melyen üvöltve vágja az ember arcába nyomasztó vagy legalábbis ambivalens érzésekkel töltött szövegeit.

Természetesen a Nirvana zenéjéről sem lehet egységes, változatlan tömbként beszélni. Egyrészt ott vannak a lassabb, nyugodtabb számok, mint pl. az About a Girl, vagy a felszabadult(nak tűnő?) On a Plain. Viszont ezekben is mintha lenne valami nyugtalanító. Talán azok a dalok, ahol a Nirvana leginkább eléri a nirvánát, a Nevermind Something in the Way-je és az In Utero Dumbja (előbbi épp a zenekar legszétesettebb, legzaklatottabb száma, az albumot záró Endless, Nameless előtt). Kétlem azonban, hogy bárkit is a lelki béke öntene el az együttes egy albumának meghallgatása után.

Másrészt természetesen a Nirvana is változott az idővel. Már 1991-es debütáló lemezükre, a Bleachre is jellemző a belső feszültség, a dalok többsége azonban masszívan döngöli a képünkbe a néha már-már teljesen szerkesztetlenül, meder nélkül hömpölygő riffeket. A szöveg is ehhez illő: gyakran mantraszerűen ismétlődő sorok-félsorok, melyeket Cobain a világba ordít (a School például gyakorlatilag négy darab sorból áll). Az egészet azonban épp ez a nyersség teszi őszintévé, és elemi erővel döngöl minket a földbe.

 A következő album, az 1992-es Nevermind már „behódol” a szerkesztés kötelező kellékeinek, a mindenféle íveknek, jól adagolt váltásoknak, nyugodt és zaklatott részek cserélődésének. Ezzel fogyaszthatóbbá tette a punk rock, a heavy metal és a '80-as évek alternatív zenéjének (leginkább talán a Pixies-éből) elemeiből építkező grunge-t. Sőt, sokkal többet is elért: a mainstreambe emelte az addig alternatívnak számító stílust, ezzel magát a rockzenét is megújítva. A grunge így tömegek számára jelenthetett valami előzmény nélküli, forradalmi változást, és témáival egy egész elbizonytalanodó generáció számára adhatott hangot, amelynek (a hidegháború végével) se nagy háborúja, se gazdasági válsága nem maradt, csak valami bizonytalan légüres tér.
Ebben pedig szinte az egyetlen biztos pontot az MTV jelentette. Márpedig Beavis és Butthead azt mondta, hogy „a Nivarna [nem elírás!] kúl, höhöhö, höhö, höhö”.


És a Nirvana kúl is lett.
De önmagában nyilvánvalóan nem (vagy legalábbis nem csak) a két vihogó ízlésrendőr (akármennyit tudok én is röhögni rajtuk, a videóklipnézős részek bizony erről szóltak) és a dalaikat rongyosra játszó zenetévé miatt. Népszerűségükben az is közrejátszhatott, hogy a számaik pont olyasmit ragadtak meg a világból pl. a hidegháborúban frissen „győztes” kapitalizmus és materializmus elvetésével (lásd a Nevermind borítóját), a dicsőséges demokrácia helyett az anarchia propagálásával, amivel lázadást tudtak kifejezni – még épp sokaknak emészthető formában. A zene és a szöveg pedig még mindig megtartotta azt a belső feszültséget, ami talán a leginkább hasonlít arra, milyen érzés fiatalnak lenni.

Az albumról a Bleach-re leginkább talán az Endless, Nameless és a Stay Away, esetleg még a Territorial Pissings emlékeztet (bár megkockáztatom, hogy előbbi még oda is túl szétesett lenne). A dalok többsége viszont a dinamikával játszva teremt feszültséget – a Lithiumban erre a szöveg váltásai is rájátszanak, míg a Pollyban a finom akusztikus gitár és az iszonyatos történetet ábrázoló szöveg ad kontrasztot.
A technika egyik legtökéletesebb példája azonban az album nyitószáma, a Smells Like Teen Spirit. A dal a legismertebb szám lett az albumról, de a zenekarnak, sőt, az egész „X-generációnak” is jelképévé vált  – nem elsősorban a fenti okból. Itt ugyanis Cobain nem csak a saját nevében szólal meg: az egyébként a Nirvánánál egyáltalán nem jellemző többes szám első személy mögött ott üvölt az egész nemzedéke, „a kis csoportjuk”, erre pedig a cím mellett a klip is ráerősít. A dal valóságos himnusz lett, az albumot vitték, mint a cukrot, a kritikusok pedig imádták.
Cobain speciel utálta.
De miért pont ő lett volna bármivel is megelégedve?
A zenekar csapdába került: hogy harcoljanak a fő vonal ellen, ha ők lettek azok? A helyzeten az In Utero se sokat változtatott: hiába nyilatkozta Cobain, hogy a Nevermind „túlszerkesztett” volt, a harmadik albumuk is inkább arra hasonlít, mint a Bleachre.


A Rape Me-ből áradó kiszolgáltatottság talán, a Serve the Servants („Teenage angst has paid off well/Now I'm bored and old”) pedig elég egyértelműen a körülöttük kialakult hisztériára reagál. Cobain soha nem tudott megbarátkozni azzal a szereppel, amit a Smells Like Teen Spirittel magára vállalt, és a sikerrel, amit nem akart. Az életmódja se tudta olyan gyorsan felőrölni, mint belső békétlensége, amiből nem talált kiutat.

Mikor a nirvána szakszerű definíciója felől érdeklődtem, egy buddhista ismerősöm azt írta, az egész arról szól, hogy megszabaduljunk a tetteink hatásától, mely csak szenvedést okoz, és ami a lét körforgásához bilincsel minket. Ironikus módon a Nirvana kitörölhetetlen nyomot hagyott: hiába  forrt egybe a zenekar és a grunge annyira Cobain személyiségével, hogy öngyilkossága a zenekart, sőt, a stílus népszerűségét is magával rántotta, addigra már megmásíthatatlanul megváltoztatta a rockzene történetét, és valóságos mítoszt teremtett. Ez pedig máig visszaköszön lázadó kedvű tizenévesek pólóin vagy a tribute bandák, számok során (lásd a Tankcsapda Egyszerű Dalát).
A nirvána szó szerint ellobbanást jelent, mint mikor elfújunk egy gyertyát – ehhez képest a Nirvana egy atomcsapással ért fel. Az óriási hatás azonban Cobain számára valóban csak szenvedést szült.
Ki tudja, talán a következő életben sikerül megtalálnia a maga nirvánáját.